Nem vigasztaltam meg.

Nem mondtam, hogy semmi baj.

Csak egyetlen kérdést tettem fel.

– Akkor miért hagytad, hogy a fiad azt hazudja, magamtól vetettem le magam a lépcsőn?

Alma elővette a telefonját.

Megnyitott egy üzenetet, amelyet Diego küldött neki a baleset reggelén, pontosan 8 óra 14 perckor.

Ez állt benne:

„Kilenc előtt gyere az északi oldali lépcsőhöz. Renata beszélni akar Valeriával. Ne avatkozz közbe. El kell érnünk, hogy mindenki lássa, hogyan viselkedik.”

Megfagyott bennem a vér.

Diego tehát nem véletlenül volt ott.

Szándékosan hívta oda az anyját.

Még arról is gondoskodott, hogy legyenek tanúk a megaláztatásomhoz.

– Azt hittem, csak veszekedni fognak – suttogta Alma. – Diego azt mondta, hogy mindent el akarsz venni tőle. De amikor megláttam, ahogy lezuhansz, rájöttem, milyen emberré kezdek válni.

Sokáig néztem rá.

Aztán megkérdeztem:

– Hajlandó vagy átadni ezt az üzenetet az ügyészségnek, és elmondani, mit láttál? Akkor is, ha ezzel a saját fiadnak ártasz?

Alma hosszú másodpercekig hallgatott.

Végül bólintott.

– Igen. Megteszem. Akkor is, ha Diego soha többé nem áll szóba velem.

Mielőtt elment volna, megakadt a tekintete a kislányom ruháival teli zsákokon.

Egy pillanatra megtorpant.

– Van még valami, amit tudnod kell.

Vártam.

– Diego megkért, hogy hétfőn kísérjem el vallomást tenni. Azt akarja, hogy azt mondjam, veszélyes vagy. Fel akarja használni a videót, hogy a bíró kizárjon téged a házból. A szülés után pedig megpróbálja megszerezni a kislányt.

Hányinger tört rám.

Tehát minden sokkal rosszabb volt, mint hittem.

Aznap este Mónica felhívott.

A családjogi tárgyalást hétfőn folytatják.

Ráadásul Renata ügyvédje a pofon miatt védelmi intézkedéseket kért velem szemben.

Ha nem jelenek meg, vagy akár egyetlen részletet is elhallgatok, az ő történetük gyakorlatilag cáfolat nélkül marad.

Lenéztem a rögzített csuklómra.

Aztán a hasamra, amely a takaró alatt lassan megmozdult.

A kislányom éppen rúgott egyet.

Végül a telefonom kijelzőjére pillantottam.

Diego üzenete még mindig ott világított.

Kevesebb mint negyvennyolc órám maradt.

Hamarosan újra szembe kellett néznem azzal a három emberrel, akik a zuhanásomat tudatosan felépített tervvé változtatták.

Csakhogy ezúttal már nem egy megtört, magára maradt nőként álltam eléjük. És többé nem akartam hallgatni.

3. RÉSZ

Vasárnap, egy nappal a tárgyalás előtt, négy dolgot terítettem ki az asztalra.

A kórházi dokumentációmat.

A bankszámlakivonatokat.

Diego üzenetének kinyomtatott másolatát.

És Estela elérhetőségeit.

Ezek nem olyan látványos bizonyítékok voltak, mint a filmekben, ahol az utolsó pillanatban előkerül egy titkos felvétel, és minden egy csapásra megoldódik.

Csupán egy történet darabjai voltak.

Egy történeté, amelyet mások már régóta helyettem meséltek.

Nekem pedig végre rendbe kellett raknom ezeket a darabokat.

Pontos időrendet készítettem.

Órákkal, dátumokkal és nevekkel.

Még azt is feljegyeztem, ami miatt szégyelltem magam.

Reggel 8 óra 52 perckor felpofoztam Renatát.

Néhány másodperccel később ő lelökött a lépcsőn.

Andrés átnézte a dokumentumokat, hogy biztosan ne maradjon ki semmi.

De én voltam az, aki átadta az összes bizonyítékot Mónicának.

És én kértem meg arra is, hogy semmit ne szépítsünk meg.

– Ha a bírónő megkérdezi, mi történt a pofonnal, őszintén fogok válaszolni – mondtam.

Hétfő reggel a rámpán keresztül léptem be a bíróság épületébe.

A csuklómon rögzítőt viseltem, a lábamon kényelmes cipő volt.

A lépcső közelébe sem akartam menni.

Andrés mellettem sétált.

De amikor a tárgyalóteremhez értünk, előreengedett.

Most nekem kellett kiállnom magamért.

Az aznapi meghallgatás családjogi intézkedésekről szólt, nem pedig arról, hogy valakit elítéljenek a sérüléseim miatt.

Mónica ezt már az elején világossá tette.

Kérte, hogy továbbra is biztosítsák számomra a közös otthonunkhoz való hozzáférést.

Azt is indítványozta, hogy Diego ideiglenesen járuljon hozzá a terhességemmel kapcsolatos szükséges kiadásokhoz.

Emellett kérte, hogy a közös bankszámlán végrehajtott tranzakciókat dokumentálják a válás és a vagyonmegosztás lezárásáig.

Diego ügyvédje közben megpróbált kiszámíthatatlan, veszélyes nőként beállítani.

Bemutatta Renata interneten közzétett videóját, majd „tanúk előtt elkövetett erőszakos cselekményről” beszélt.

Nem tagadta, hogy terhes voltam.

Azt sem, hogy leestem a lépcsőn.

Egyszerűen kihagyta a lökést.

Mintha a történet a pofonnal véget ért volna.

Amikor szót kaptam, mély levegőt vettem.

Aztán megszólaltam.

– Igen, megütöttem Renatát.

A teremben csend lett.

– Ez bántalmazás volt, és nem lett volna szabad megtennem. De utána ő lelökött egy lépcsőn.

Kissé felemeltem a sérült kezemet.

– Eltört a csuklóm. A kislányomat napokig megfigyelés alatt kellett tartani a kórházban. Nem vetettem le magam szándékosan a lépcsőn azért, hogy bárkitől pénzt szerezzek.

Egy pillanatra elhallgattam.

– Ha ki akartam volna találni egy történetet, először nyilván azt hallgattam volna el, amit én magam tettem rosszul.

Senki sem szólt közbe.

Ezután a pénz került szóba.

Diego azt állította, hogy az összesen száznyolcvanezer pesós átutalás valójában munkahelyi kiadás volt.

A pénzt később állítólag visszakapta volna.

Mónica megkérdezte tőle, miért a magáncélú közös számlánkról utalta át az összegeket.

És miért éppen egy olyan vállalkozásnak, amely kapcsolatban állt Renatával.

Diego azt válaszolta, hogy Renata egy üzleti tanácsadó céget ajánlott neki.

Csakhogy sem számlát, sem szerződést nem tudott bemutatni.

A bírónő elrendelte, hogy a vagyoni kérdéseket megfelelően dokumentálják, és az eljárás erre kijelölt szakaszában tisztázzák.

Addig is ideiglenes hozzájárulást állapított meg a szükséges kiadásaim fedezésére.