– Rodrigo kedden szinte semmit sem aludt. Borzasztóan nehéz hete volt.

Felfordult a gyomrom.

Kedden Rodrigo azt mondta nekem, hogy egy üzleti megbeszélés miatt Querétaróban kell éjszakáznia.

Honnan tudhatta Lucía, mennyit aludt azon az éjszakán?

Nem sokkal később Rodrigo odalépett hozzám.

– Mariana, kérlek, fejezd be ezt a bámulást. Mindenkit kellemetlen helyzetbe hozol.

Lassan felnéztem rá.

– És téged nem hoz kellemetlen helyzetbe, hogy az apám még mindig odakint áll?

– Holnap beszélek anyámmal.

Holnap.

Már megint holnap.

Mindig ugyanazok az üres ígéretek.

Mielőtt bármit mondhattam volna, megjelent Beatriz.

– Rodrigo, gyere! Mendoza úr hamarosan megérkezik. Lucía, te is!

Rám még csak rá sem pillantott.

Már majdnem fél kilenc volt, amikor eszembe jutott, hogy apámnál maradt egy táska a kendőmmel és néhány személyes holmimmal.

Kimentem az előcsarnokba, hogy megkeressem.

A hatalmas üvegablakokon keresztül megláttam őt.

Ott állt egyedül a taxija mellett.

A sötét öltönyében.

Időnként megigazította a nyakkendőjét, miközben körülötte elegánsan öltözött vendégek érkeztek, nevetgéltek és fényképezkedtek.

Összeszorult a szívem.

Apám egész életében keményen dolgozott azért, hogy nekem soha ne kelljen szégyenkeznem.

Most pedig azok az emberek alázták meg, akiknek engem kellett volna családtagként elfogadniuk.

Ekkor egy fekete luxusautó gördült a szálloda elé.

Megérkezett Alejandro Mendoza.

Beatriz szinte rohant elé.

Rodrigót és Lucíát gondosan maga mögé állította, hogy a köszöntésről készült fényképeken tökéletes család benyomását keltsék.

– Mendoza úr! Micsoda megtiszteltetés, hogy ma este vendégül láthatjuk! – mondta ragyogó mosollyal, és kinyújtotta a kezét.

Az üzletember azonban nem fogott vele kezet.

Elfordította a tekintetét.

A parkoló felé nézett.

És az arca egyetlen pillanat alatt teljesen megváltozott.

– Ez… ez nem lehet igaz… – suttogta.

A következő pillanatban, anélkül hogy bármit megmagyarázott volna, sietős léptekkel elindult.

Egyenesen apám taxija felé.

A fotósok utánaeredtek.

Beatriz értetlenül próbálta megállítani.

– Mendoza úr! Erre van a bejárat!

De Alejandro hátra sem nézett.

Egyre gyorsabban haladt.

Amikor apám elé ért, a hangja megremegett.

– Don Ernesto? Tényleg maga az?

Apám meglepetten emelte fel a fejét.

És ekkor olyasmi történt, amitől minden jelenlévő megdermedt.

Az este legbefolyásosabb üzletembere szorosan átölelte azt az egyszerű taxisofőrt, akit az anyósom néhány perccel korábban elzavart.

Könnyek csillogtak a szemében.

Majd feltett egy kérdést, amelyre senki sem számított.

– Mondja meg, Don Ernesto… ki tiltotta meg magának, hogy belépjen ebbe a szállodába? Mert annak az embernek fogalma sincs arról, hogy maga mit jelent nekem!

3. RÉSZ

A szavai után olyan mély csend támadt, hogy tisztán hallottam a fényképezőgépek kattogását.

Az anyósom mozdulatlanul állt.

Az arcára fagyott a mosoly.

Rodrigo úgy bámulta apámat, mintha most fedezte volna fel, hogy az az ember, akit mindig is lenézett, valami hihetetlen titkot őriz.

Alejandro Mendoza még mindig átölelve tartotta.

– Annyi éven át kerestem magát, Don Ernesto! Már azt hittem, soha többé nem találkozunk.

Apám összeráncolta a homlokát, és alaposabban szemügyre vette az üzletembert.

– Elnézést, uram… ismerjük egymást?

Alejandro meghatottan elmosolyodott.

– Emlékszik egy esős éjszakára a Mexikóváros és Querétaro közötti autópályán? Egy fiatalemberre, akinek lerobbant a kocsija, és ott rekedt az út szélén?

Láttam, ahogy apám arckifejezése lassan megváltozik.

– Alejandro? Maga az a fiú, akinek sürgősen kórházba kellett jutnia?

– Pontosan, Don Ernesto! Én vagyok az!

Apám döbbenten a homlokára csapott.

– Hát ezt nem hiszem el! Hogy megváltozott, fiatalember! Majdnem fel sem ismertem!

Mindketten hangosan felnevettek.

Én azonban még mindig semmit sem értettem.

Alejandro ekkor felém fordult.

– Maga Don Ernesto lánya?

– Igen, uram. Mariana vagyok.

Megfogta a kezemet.

– Kisasszony, lehet, hogy maga nem is tud róla, de az édesapja egyszer olyasmit tett értem, amit életem végéig nem tudok elfelejteni.

Beatriz azonnal közelebb lépett.

– Micsoda csodálatos véletlen! Don Ernesto természetesen a családunk tagja. Éppen most készültünk behívni a vacsorára!

Olyan könnyedén hazudott, hogy egy pillanatra megszólalni sem tudtam a felháborodástól.

Aztán kihúztam magam.

– Nem, Beatriz. Az apám azért áll odakint, mert te utasítottad az őröket, hogy ne engedjék be. Azt mondtad, egy taxisofőr nem elég előkelő ahhoz, hogy a vendégeiddel egy asztalnál üljön.

Alejandro arcáról eltűnt a mosoly.

Először az anyósomra, majd a biztonsági szolgálat vezetőjére nézett.

– Ez igaz?

Beatriz dadogni kezdett.

– Hát… tudja… csak valami félreértés történt a meghívókkal. Az ilyen nagy rendezvényeken olykor előfordulnak kellemetlenségek…

Apám nyugodtan közbeszólt.

– Semmi baj. Én csak a lányomat hoztam el. Nem akarok senkinek kellemetlenséget okozni.

Alejandro a vállára tette a kezét.

– Maga soha nem volt kellemetlenség, Don Ernesto. És ha ma este én vagyok a díszvendég, akkor ragaszkodom hozzá, hogy velem együtt jöjjön be.

Ezután a szervezőkhöz fordult.

– Azt is szeretném, hogy ő és a lánya az én asztalomnál foglaljon helyet.

Senki sem mert ellenkezni.

Apám mellett sétáltam be ugyanazon az ajtón, amelyet néhány perccel korábban még bezártak előtte.

A vendégek félreálltak, hogy utat engedjenek nekünk.

Amikor hátrafordultam, olyan jelenetet láttam, amelyet soha nem fogok elfelejteni.

Beatriz mögöttünk lépkedett.

Az a nő, aki egész életében másokat próbált megalázni, most a saját gőgje miatt égett szégyenében.

De ez még csak a kezdet volt.

Amint beléptünk a díszterembe, Alejandro megkérte a pincéreket, hogy hozzanak még egy széket az asztalához.

Beatriz még egyszer megpróbálta apámat távolabb ültetni.

– Talán Don Ernesto kényelmesebben érezné magát a többi vendég között…

Alejandro határozottan félbeszakította.

– Én tökéletesen jól érzem magam vele itt. Sőt, ő az az ember, akivel ma este a leginkább szeretnék beszélgetni.

Az anyósom ezután egyetlen szót sem szólt.

A vacsora alatt Alejandro elmesélt nekem egy történetet.

Egy történetet, amelyről apám soha nem beszélt.

Tizennyolc évvel korábban történt.

Alejandro akkor még egyáltalán nem volt gazdag.

Egy kisebb áruterítő vállalkozást vezetett, amely komoly pénzügyi nehézségekkel küzdött.

Egyik este kétségbeesett telefonhívást kapott.

Az édesanyja szívrohamot kapott, és egy mexikóvárosi kórházba szállították.

Alejandro azonnal elindult Querétaróból.

Csakhogy az autója félúton lerobbant.

Szakadt az eső.

A telefonja akkumulátora már majdnem teljesen lemerült.