Arturo lesütötte a szemét.
– Sokkal egyszerűbb volt, mint gondoltam.
Nem feleltem.
– Egy idióta voltam, igaz?
– Voltak más lehetőségeid, Arturo. Mindig is voltak.
Fáradtan végigsimított az arcán.
– Ha akkor hallgattam volna rád…
– Nem csak arról van szó, hogy nem hallgattál rám. A válással fenyegettél, hogy engedelmességre kényszeríts.
A szeme megtelt könnyel.
– Borzasztóan megbántam.
– Remélem, soha többé nem bánsz így senkivel.
Azzal visszamentem a laboratóriumba.
Amikor felvettem a kesztyűmet, és folytattam a minták vizsgálatát, mélységes hálát éreztem azért, hogy nem mondtam fel.
Nem volt fényűző állásom.
Voltak kimerítő napok, éjszakai ügyeletek, és olyan műszakok, amikor enni is alig jutott időm.
De voltak kollégáim.
Volt szakmai tapasztalatom.
És volt egy fizetésem, amelyet a saját munkámmal kerestem meg.
Mindez az enyém volt.
Egy hónappal később pletykák kezdtek terjedni a kórházban egy közelgő szervezeti átalakításról.
Az igazgatóság azt tervezte, hogy az orvosi berendezések karbantartásának egy részét külső cégekre bízza.
Ez azt jelentette, hogy Arturo osztályán több állás is megszűnhet.
Jól ismertem a munkáját.
Ügyesen javította az orvosi készülékeket, ehhez valóban értett.
Csakhogy a műszaki jelentéseket, a karbantartási naplókat és a dokumentációkat mindig elhanyagolta.
Hányszor ültem mellette hajnalig, hogy rendbe hozzam az iratait!
– Arturo, időben dokumentálnod kellene az ellenőrzéseket! – figyelmeztettem újra meg újra.
Ő csak nevetett.
– Te foglalkozz a laborvizsgálataiddal! Fogalmad sincs, hogyan működik az én osztályom.
Most azonban életében először úgy kellett átesnie egy szakmai értékelésen, hogy én nem rendeztem előtte a dossziéit.
Egy csütörtök reggel megérkezett a fizetésem.
Félretettem a lakbérre valót, vettem néhány élelmiszert, és elindultam a kórházba.
Délelőtt Pablo, az egyik kollégám megjelent a labor ajtajában.
– Olivia, a volt férjed lent van. Azt mondja, sürgősen beszélnie kell veled.
Rossz előérzetem támadt.
Lementem az előcsarnokba.
Arturo az egyik ablak mellett állt.
A kezében egy teljesen összegyűrt papírlapot szorongatott.
Amint meglátott, felém indult.
– Ki fognak rúgni.
Elvettem tőle a dokumentumot.
Hivatalos értesítés volt arról, hogy a szervezeti átalakítás során megszüntethetik a munkakörét.
Arturo néhány felajánlott alternatív állást visszautasított, más munkakörökhöz pedig nem érte el a szükséges értékelési pontszámot.
A kórháznak még le kellett folytatnia a megfelelő munkaügyi eljárást, és tisztáznia kellett a neki járó juttatásokat.
– Beszélned kell a személyzeti osztállyal, és át kell nézned, milyen jogaid vannak – mondtam.
Arturo egyszer csak sírni kezdett.
– Kilenc évet adtam ennek a kórháznak!
– Tudom.
– Hiányos dokumentumokat találtak, elmaradt karbantartási naplókat… Mindenért pontokat vontak le tőlem!
Lehajtotta a fejét.
– Te mindig mondtad, hogy rendszereznem kellene az irataimat.
Nem válaszoltam.
Hirtelen megfogta a kezemet.
– Olivia, kérlek, segíts nekem!
– Engedd el a kezem, Arturo.
Lazított a szorításán.
– Nem tudom, mit csináljak! Anyám tőlem függ. Fizetnem kell tovább a házat. Minden összeomlik körülöttem!
– Jelentkezhetsz egy magáncéghez. Van tapasztalatod, és jól értesz az orvosi berendezések javításához.
– De ott kevesebbet fogok keresni!
– Ez nem jelenti azt, hogy ne kezdhetnéd újra.
Ekkor olyasmit mondott, amit soha nem hittem volna, hogy egyszer hallani fogok tőle.
– Most már értem, miért ragaszkodtál annyira a munkádhoz.
Meredten néztem rá.
– Mit mondtál?
– Mindig azt hittem, hogy a fizetésed jelentéktelen. Hogy egyszerűen otthagyhatod a munkádat, és semmi különös nem történik. De most, hogy én magam is elveszíthetem az állásomat… félek, Olivia.
Elcsuklott a hangja.
– Rettenetesen félek.
Néhány másodpercig megsajnáltam azt a férfit, akit valaha annyira szerettem.
De ekkor Arturo hirtelen leguggolt elém, és két kezébe temette az arcát.
– Gyere vissza hozzám! Kérlek! Megígérem, hogy minden másképp lesz!
Többen megálltak, és minket kezdtek figyelni.
– Arturo, állj fel!
– Nem állok fel addig, amíg meg nem ígéred, hogy visszajössz hozzám!
A szavai hallatán megfagyott bennem a vér.
Az anyja azzal próbált kényszeríteni, hogy nem volt hajlandó enni, amíg fel nem mondok.
Most pedig ő azzal akart nyomást gyakorolni rám, hogy mindenki előtt ott marad, amíg bele nem egyezem a visszatérésbe.
Ugyanaz az érzelmi zsarolás.
Csak a szereplő változott.
Hátraléptem egyet.
– Akkor te döntöd el, meddig akarsz ott maradni.
Felhúzta a fejét.
– Hogy tudsz ilyen kegyetlen lenni?!
– Nem én kényszerítelek arra, hogy a földön maradj.
Végül felállt.
– Tényleg nem adsz nekem még egy esélyt?
– Nem.
– De szükségem van rád!
Mély levegőt vettem.
– Arturo, attól, hogy szükséged van valakire, még nincs jogod megkövetelni tőle, hogy feladja a saját életét azért, hogy rendbe hozza a tiédet.
A könnyei tovább folytak.
– És most mit csináljak?
– Elmész a személyzeti osztályra. Megnézed a munkaügyi helyzetedet és azt, milyen juttatások illetnek meg. Utána megírod az önéletrajzodat, és új munkát keresel.
– Régen mindig segítettél nekem az ilyesmiben.
Harag nélkül néztem rá.
– Régen házasok voltunk.
Azzal megfordultam, és visszamentem a laboratóriumba.
Még aznap délután elkezdődtek a telefonhívások a családjától.
Először Teresa asszony keresett.
– A fiam elveszíti az állását, te meg nyugodtan éled az életedet! Hát nincs benned semmi szégyenérzet?
– Arturo tapasztalt szakember. Biztosan találhat másik munkát.
– Szívtelen nőszemély vagy!
Nem sokkal később Karla telefonált.
– Beszélned kell az igazgatóval, hogy ne rúgják ki a bátyámat!
– Laboratóriumi technikus vagyok, Karla. Nem én döntök a személyzeti kérdésekről.
– De hát ismersz embereket a kórházban!
– Te is segíthetsz neki álláshirdetéseket keresni, vagy elkísérheted az állásinterjúkra.
Felháborodva felcsattant.
– Nekem gyerekem van, és rengeteg dolgom!
– Tudom. Arturo pedig a testvéred.
Letettem a telefont.
Aznap este végre teljesen világossá vált számomra, hogy a családja még mindig azt várja tőlem, hogy megoldjam azokat a problémákat, amelyekért egyikük sem akar felelősséget vállalni.





