A nő, aki hónapok óta a férjemmel feküdt le, és tönkre akarta tenni a családomat, most személyesen szolgálta ki ugyanezt a családot.
De az igazi meglepetés még hátravolt.
A születésnapi tortával érkezett el a pillanata.
Amikor Guadalupe elfújta a gyertyákat, belenyúltam a táskámba, és elővettem egy vastag borítékot.
– Boldog születésnapot, anyósom! Készültem még valamivel.
A szeme azonnal felcsillant.
Biztos voltam benne, hogy pénzre számít.
Mohón feltépte a borítékot.
De bankjegyek helyett fényképek hullottak a hófehér abroszra.
Képek, amelyeken Mauricio Fernandát csókolja.
Szállodai számlák.
Banki átutalások bizonylatai.
Összesen több mint 420 000 mexikói peso.
Guadalupe dermedten bámulta a papírokat.
– Ez… ez mit jelentsen? – kérdezte rémülten.
Nyugodtan a szemébe néztem.
– Azt jelenti, hogy a maga csodálatos fia hónapok óta megcsal engem, és a közös megtakarításunkat erre a nőre költi.
Mauricio felugrott, és megpróbálta kitépni a kezemből a dokumentumokat.
– Mariana! Teljesen megőrültél?!
– Nem – feleltem halkan. – Akkor voltam bolond, amikor még hittem neked.
Az anyósom sírni kezdett.
A következő mondata azonban még engem is meglepett.
– Az ilyesmit négy fal között kell elintézni! Egy tisztességes feleség soha nem alázza meg így a férjét!
Már éppen válaszolni akartam, amikor egy férfi jelent meg az étterem vezetőjének társaságában.
Körülbelül ötvenéves lehetett.
A kezében fekete irattartót szorongatott.
– Fernanda, beszélnünk kell. A határidő tegnap lejárt.
Fernanda ijedten hátrált egy lépést.
– Víctor, kérlek! Ne itt!
A férfi azonban hajthatatlan maradt.
– Nyolcszázötvenezer pesóval tartozol nekem. Az üzlettársad pedig fedezetet ígért.
Ezután egyenesen Mauricióra nézett.
– Az anyja házának tulajdoni okiratát.
Guadalupe élesen felsikoltott.
– Az én házam nem eladó!
Víctor kinyitotta a mappáját.
– Asszonyom, egyelőre semmiféle tulajdoni okiratot nem kaptunk. Viszont létezik egy hitelkérelem, amelyben az ön ingatlanának adatai szerepelnek.
Ezután elővette a telefonját.
– És van egy hangfelvételem is arról a beszélgetésről, amelyben megtervezték, hogyan fogják megszerezni az ön aláírását.
Mauricio kétségbeesetten ugrott előre, hogy megakadályozza a felvétel lejátszását.
De már késő volt.
Elsőként Fernanda hangját hallottuk meg.
És amit az anyósomról mondott, attól Guadalupe olyan erősen kapaszkodott az asztal szélébe, mintha a következő pillanatban össze akarna esni.
3. RÉSZ
– Az a vén Guadalupe annyira hiú, hogy bármit elhisz, ha azt mondod neki, hogy a fia fontos üzletember – hallatszott Fernanda hangja a felvételről.
– Megígérjük neki, hogy társtulajdonos lesz az új étteremben, és máris odaadja a ház papírjait, anélkül hogy egyetlen kérdést is feltenne.
Ezután Mauricio hangja következett.
– Anyám vakon megbízik bennem. Hetek óta győzködöm. A születésnapja után elérem, hogy aláírjon mindent.
Jeges borzongás futott végig a hátamon.
Nem azért, mert még bármi jót vártam volna a férjemtől.
Hanem mert abban a pillanatban értettem meg igazán, milyen messzire lett volna képes elmenni.
Guadalupe könnyekkel teli szemmel nézett a fiára.
– Te jelzáloggal akartad megterhelni azt a házat, amelyet apáddal negyven év munkájával építettünk fel?
Mauricio kinyitotta a száját.
De egyetlen szó sem jött ki rajta.
Fernanda megpróbált közbeszólni.
– Asszonyom, ez az egész csak egy szörnyű félreértés…
– Fogd be a szádat! – ordította Guadalupe.
Aztán a fia felé fordult.
– Te pedig, Mauricio, nézz a szemembe, amikor hozzád beszélek!
Víctor leállította a felvételt.
– Én azért adtam kölcsön Fernandának a pénzt, hogy fenntarthassa ezt az éttermet. Most pedig kiderül, hogy a megígért fedezet nem is létezik. Valakinek ezért felelnie kell.
Ekkor Fernanda végleg elveszítette az önuralmát.
Mauricio felé fordult, és teli torokból ordítani kezdett.
Haszontalan alaknak nevezte.
Azt kiabálta, hogy hónapok óta pénzt ígérget neki, miközben még a saját anyja ingatlana fölött sincs rendelkezési joga.
Mauricio azzal vágott vissza, hogy Fernanda becsapta és kihasználta őt.
Én mindezt szótlanul figyeltem.
Tíz éven keresztül azt kellett hallgatnom, hogy nem vagyok elég elegáns.
Nem vagyok elég okos.
Nem vagyok elég vonzó ahhoz, hogy megérdemeljek egy olyan férfit, mint Mauricio.
Most pedig ugyanazok az emberek, akik éveken át lenéztek és megaláztak, a szemem láttára veszekedtek egy házon, amely egyiküké sem volt.
Guadalupe hirtelen felpattant, és Fernandának akart rontani.
Karla is utána indult.
Két éttermi alkalmazott azonban időben közbelépett, mielőtt a vita tettlegességig fajulhatott volna.
Az üzletvezető kihívta a biztonsági szolgálatot, és felszólította Víctort, hogy távozzon.
Én közben összeszedtem a dokumentumaimat.
– Mariana, várj! – Mauricio megragadta a csuklómat. – Ezt még helyrehozhatjuk!
Nyugodtan kiszabadítottam magam a szorításából.
– Tíz évünk volt arra, hogy rendbe hozzuk a házasságunkat, Mauricio. Te döntöttél úgy, hogy elpusztítod.
Az arca eltorzult.
– És a lányunk? Sofíára egyáltalán gondoltál?!
Ezek a szavak minden korábbi sértésénél jobban fájtak.
Sofía tízéves volt.
Az utóbbi hetekben az édesanyámnál lakott, amíg én előkészítettem a különválásunkat.
Mauricio eközben alig érdeklődött felőle.
– Éppen Sofía miatt teszem ezt – válaszoltam.
A kezébe nyomtam a válókereset másolatát, majd kisétáltam az étteremből.
Aznap éjjel nem mentem vissza a közös otthonunkba.
Már korábban összepakoltam egy bőröndöt.
Beletettem a legfontosabb irataimat, néhány ruhámat és a kislányomhoz kötődő legkedvesebb emlékeimet.
Átmenetileg kibéreltem egy apró szobát Tonalában.
Az ügyvédnőm közben megkezdte a szükséges jogi eljárásokat, hogy megvédjük a megtakarításainkat és rendezzük Sofía felügyeletét.
A szoba olyan kicsi volt, hogy alig fért el benne egy ágy, egy ventilátor és egy asztalka.
Az első éjszaka sírtam.
De nem Mauricio hiányzott.
Azt a nőt sirattam, aki egykor voltam.
Az elvesztegetett éveket.
És mindazokat az alkalmakat, amikor összetévesztettem a szeretetet azzal a kötelességgel, hogy mindent szó nélkül el kell viselnem.





