Ekkor elővettem egy újabb dokumentumot.
A közös lakásunk tulajdoni okiratát.
Amikor összeházasodtunk, Daniellel a vagyonelkülönítés mellett döntöttünk.
A lakás megvásárlásakor pedig úgy jegyeztettük be a tulajdonrészeket, hogy azok tükrözzék a tényleges pénzügyi hozzájárulásunkat.
A lakás hetven százaléka az én nevemen volt.
A fennmaradó harminc százalék Danielé.
Mindez világosan szerepelt a hivatalos dokumentumban.
– Szerinted emlékszik erre? – kérdezte Mariana.
Keserűen elmosolyodtam.
– Valószínűleg azt hiszi, már régen elfelejtettem.
Ezután az asztalra tettem egy kis vidéki ház papírjait is.
A ház Zacatlán közelében, Puebla államban állt.
Korábban a szüleimé volt, és most kizárólag az én nevemen szerepelt.
Pontosan ez volt az a birtok, ahová az anyósom krumplit szedni akart küldeni.
Mariana felnézett az iratokból.
– Akkor már elég világos, hol kell elkezdenünk.
Végül megmutattam neki a személyes megtakarítási számlám kivonatait.
Összesen kétszáznegyvenezer pesót sikerült félretennem.
Hónapokon keresztül túlóráztam, megtakarítottam a prémiumaimat, és visszafogtam a kiadásaimat, hogy legyen egy biztos anyagi tartalékom vészhelyzet esetére.
Akkor még nem tudtam pontosan, mikor lesz rá szükségem.
Most már értettem, miért éreztem olyan sürgetőnek, hogy megvédjem ezt a pénzt.
Mariana szemébe néztem.
– El fogok válni.
A barátnőm lassan letette a tollát.
– A bankkártyák miatt?
Megráztam a fejem.
– Nem. A bankkártyák csak az utolsó cseppet jelentették a pohárban.
És akkor elkezdtem mesélni.
Mindarról, amiről tizenöt éven át inkább hallgattam.
A családi ebédekről, amelyeken az anyósom rendszeresen kritizálta a külsőmet.
A születésnapokról, amelyeket Daniel újra meg újra elfelejtett.
Arról, hogyan nevezett Karla parancsolgató természetűnek, valahányszor nem voltam hajlandó pénzt kölcsönadni neki.
Azokról az estékről, amikor teljesen kimerülten hazaértem a munkából, a férjemet pedig a tévé előtt heverészve találtam.
Ahelyett, hogy megkérdezte volna, milyen napom volt, csak annyit mondott:
– Miért nincs még kész a vacsora?
És elmeséltem azt a délutánt is, amikor Teresa asszony az egész család előtt kijelentette, hogy egy nő dolga tisztán tartani az otthont, és kiszolgálni a férjét.
Mindezeket a megaláztatásokat eltűrtem.
Azt hittem, ha mindig én engedek, és mindenáron megőrzöm a családi békét, azzal megvédhetem a házasságomat.
De közben lassan elveszítettem önmagamat.
– Nem akarok bosszút állni, Mariana – mondtam halkan. – Egyszerűen nem akarok többé így élni.
A barátnőm bólintott.
Még aznap elkezdtük előkészíteni a válókeresetet és a vagyonjogi dokumentumokat.
Miközben én megtettem az első lépéseket az új életem felé, a Riviera Mayán egyre rosszabbra fordult a helyzet.
Daniel hamar rájött, hogy hétezer peso három embernek közel sem elég két hétre egy népszerű üdülőhelyen.
A saját hitelkártyáit már szinte teljesen kimerítették a korábbi vásárlásai és a felhalmozott adósságai.
A luxusszállodai foglalást végleg elveszítették.
Teresa asszony azonban nem volt hajlandó beletörődni.
– Minden Valeria hibája! – kiabálta. – Egy tisztességes feleség soha nem hagyná ilyen helyzetben a férjét!
Daniel a hostel keskeny ágyának szélén ült, és a telefonját bámulta.
– Anya, Valeria nem hagyott cserben minket. Én vettem el a bankkártyáit engedély nélkül.
– De hát a férje vagy! Minden jogod megvan hozzá!
– Nem, anya.
Daniel komolyan ránézett.
– Nincs jogom ellopni a pénzét.
Életében először mondta ki ezt hangosan.
Karla karba fonta a kezét.
– Nagyon szép ez a hirtelen lelkiismeret-furdalás, de attól még nem lesz mit ennünk. Valakinek ki kell fizetnie az ételt is.
És ebben igaza volt.
Két napnyi veszekedés után Daniel úgy döntött, alkalmi munkát keres.
Végül egy turistákat kiszolgáló kisvendéglő konyháján kapott állást.
Naponta négyszázötven pesót fizettek neki, és ételt is adtak.
A feladatai egyszerűek voltak, de kimerítőek.
Mosogatnia kellett, zöldséget pucolnia, nagy fazekakat súrolnia és nehéz szemeteszsákokat kihordania.
Az első munkanapon csaknem kilenc órán át állt a lábán.
Amikor este visszatért a hostelbe, a tisztítószerektől kipirosodott a keze, és minden porcikája fájt.
– Már a karomat sem érzem – motyogta kimerülten.
Karla sem járt jobban.
Egy kisebb szálláshelyen talált munkát, ahol szobákat kellett takarítania és ágyneműt cserélnie.
A ledolgozott napok után kapott fizetést.
Eleinte folyamatosan azon panaszkodott, hogy tönkremegy a frissen készíttetett manikűrje.
De miután nyolc szobát kitakarított, rájött, hogy a körmei jelentik a legkisebb problémáját.
Teresa asszony volt az utolsó, aki hajlandó volt belátni, hogy neki is hozzá kell járulnia a megélhetésükhöz.
– Harminc évig voltam iskolaigazgató! – háborgott. – Nem fogok most takarítónőnek állni!
Daniel fáradtan nézett rá.
– Akkor még hamarabb haza kell mennünk, anya. Egyszerűen nem elég a pénzünk.
Végül néhány napra őt is felvették egy közeli vállalkozáshoz.
Udvarokat kellett söpörnie, kültéri asztalokat letörölnie és szemetet összeszednie.
Az első nap végén dühösen tért vissza.
– Képzeld el, még a szemeteskukákat is velem tisztíttatták ki! Hát hallottál már ilyet? Velem!
Daniel az ágyon ült, csuklóján egy jégtömlővel.
– Anya, ez tisztességes munka.
– De én nem ezért tanultam!
A fia lassan felemelte a tekintetét.
– Valeria sem azért tanult könyvelést, hogy mi krumpliszedésre küldjük, miközben a pénzén nyaralunk.
Teresa asszony kinyitotta a száját.
De ezúttal egyetlen szó sem jött ki rajta.
Karla keserűen felnevetett.
– Nahát! Most már hirtelen a feleségedet véded?
– Csak az igazat mondom.
Aznap este egy kisboltban vásárolt egyszerű szendvicseket ettek.
Nem volt nemzetközi svédasztal.
Nem volt masszázs.
Nem volt saját medence.
Csak három kimerült ember ült egy szűk szobában, és gondosan számolgatta a nehéz munkával megkeresett bankjegyeket.
Danielnek ekkor eszébe jutott, hányszor értem haza teljesen kimerülten a munkából, ő pedig mégis azt várta tőlem, hogy valami különleges vacsorát készítsek neki.





