Miközben a férjem testvérei kényelmesen pihentek, mi ketten a tűző napon görnyedtünk az anyósom veteményeskertjében. A nyár végén mindenki kapott a termésből. Mindenki, kivéve minket. – Nem dolgoztatok meg érte eléggé – közölte az anyósom olyan hidegen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem veszekedtem vele. Nem emeltem fel a hangomat. Egyszerűen bejelentettem, hogy többé nem megyek oda. Csakhogy néhány hónappal később, amikor felhívott, és követelőzve újra a segítségünket kérte, olyan választ kapott, amitől valósággal tombolt a dühtől…
1. RÉSZ
– Én többé be nem teszem a lábam anyád vidéki házába, Pablo! Akkor sem, ha térden állva könyörög érte!
A férjem letette a hamburgert a tányérjára, és úgy meredt rám, mintha éppen most jelentettem volna be, hogy el akarok válni tőle.
– Miről beszélsz, Daniela? Már megint mit csinált anyám?
– Nem csak arról van szó, amit tett. Hanem arról is, amit mi hónapok óta szó nélkül eltűrünk.
Aznap este a querétarói lakásunkban vacsoráztunk. Házi hamburgert készítettem sajttal, baconnel és ecetes uborkával, amit életemben először magam tettem el.
Pablo megkóstolta az egyik uborkát, és azóta sem győzte dicsérni.
– Ez valami fantasztikus, szívem! Miért nem csináltál már korábban ilyen uborkát?
Éppen ez az ártatlan kérdés volt az, ami végleg eldöntött bennem valamit, amin már hetek óta rágódtam.
Pablóval majdnem tíz éve voltunk házasok. Az egyetemen ismerkedtünk meg, és a diploma megszerzése után Monterreybe költöztünk dolgozni. Évekig takarékoskodtunk, mire végre megengedhettünk magunknak egy saját lakást Querétaróban.
Amikor megszületett a kislányunk, Valentina, úgy döntöttünk, visszaköltözünk, hogy közelebb lehessünk a családunkhoz.
Pablo jó állást talált, én pedig egy ideig otthon maradtam a babával, és közben igyekeztem rendbe hozni a lakásunkat.
Az édesanyjának, Beatriz asszonynak volt egy vidéki háza, hatalmas telekkel, gyümölcsfákkal és egy veteményeskerttel, amire mérhetetlenül büszke volt.
Eleinte minden hétvégére meghívott minket.
– Gyertek csak, gyerekek! Itt legalább tiszta levegőt szívhat a kicsi, ti pedig kipihenhetitek a városi élet fáradalmait.
Hamar kiderült azonban, hogy a pihenésről szóló ígéret egyetlen nagy hazugság.
Már az első látogatásunk alkalmával, amint Valentina elaludt, az anyósom megjelent egy vödörrel és egy pár kerti kesztyűvel.
– Daniela, ha már alszik a kislány, gyere, segíts egy kicsit kigyomlálni a növények körül!
Azt hittem, legfeljebb néhány perces munkáról van szó.
Végül majdnem három órán át dolgoztam a tűző napon.
Közben a sógornőm, Patricia, kényelmesen üldögélt, hideg üdítőt kortyolgatott, a férje pedig a gyerekekkel játszott.
A következő hétvégén ugyanez történt.
Aztán az azutánin is.
Én gyomláltam az ágyásokat, szedtem a zöldségeket, és segítettem az öntözésben. Pablo kerítést javított, nehéz zsákokat cipelt, és mindent megcsinált, amit az apja kért tőle.
A többiek eközben a felfújható medencében pancsoltak, grilleztek, vagy elmentek kirándulni.
Én soha nem panaszkodtam.
Egészen addig, amíg meg nem tudtam valamit, amitől úgy éreztem, én vagyok a világ legnagyobb bolondja.
Az anyósom ugyanis egész nyáron ládaszámra osztogatta a gyümölcsöt és a zöldséget a többi gyerekének.
Patricia epret, almát és uborkát kapott.
A legidősebb fiának, Álvarónak hatalmas szatyrokat pakolt tele cukkinivel, paradicsommal és csilipaprikával.
Sőt, még néhány szomszéd is rendszeresen kapott egy-egy kosárral.
Mi viszont minden vasárnap üres kézzel mentünk haza.
Amikor egy délután mindössze egy kiló uborkát kértem tőle, mert szerettem volna eltenni télire, Beatriz asszony komoly arccal nézett rám.
– Jaj, Daniela, sajnos már semmi sem maradt. Előbb kellett volna szólnod.
Csakhogy egyvalamit nem tudott.
Tíz perccel korábban a saját fülemmel hallottam, amint Patriciának ezt mondta:
– Vidd csak el azokat a szatyrokat, amiket félretettem neked, kislányom! A termés legjavát válogattam össze.
Amikor végül elmeséltem mindezt Pablónak, a válasza még jobban fájt, mint az anyja viselkedése.
– Daniela, ezek csak uborkák! Ugye nem akarod, hogy néhány szem zöldség miatt összevesszek az anyámmal?
Szótlanul néztem rá.
Mert a legrosszabbat még el sem mondtam neki.
2. RÉSZ
– Te tényleg azt hiszed, hogy egy kiló uborka miatt vagyok ennyire dühös? – kérdeztem Pablótól.
– Hát, már fél órája erről beszélsz.
– Nem, Pablo. Én a tiszteletről beszélek. Az igazságosságról. Arról, hogy az anyád velünk egészen másként bánik, mint a testvéreiddel.
Mély levegőt vettem, majd végre kimondtam mindazt, amit hónapokon keresztül magamba fojtottam.
Májusban megkértem az anyósomat, adjon majd néhány szem epret, mert szerettem volna házi lekvárt főzni.
– Hát persze, kislányom! Ha megérnek, annyit viszel belőlük, amennyit csak szeretnél – felelte akkor.
Csakhogy amikor a következő szombaton megérkeztünk, kiderült, hogy Patricia már az összes epret elvitte.
Egy héttel később újra rákérdeztem.
– Jaj, Daniela, hát az unokák mind megették!
A rákövetkező héten pedig már Rebeca, a másik sógornőm főzött lekvárt az utolsó szemekből.
Még Valentina sem kóstolhatott meg egyetlen epret sem a saját nagymamája kertjéből.
Az uborkával pontosan ugyanez történt.
Júniusban, júliusban és augusztusban többször is megkértem, hogy tegyen félre nekünk néhány darabot.
Mindig más kifogást talált.
Hol Patricia ment értük.
Hol Álvaro vitte el az egész termést.
Hol Rebeca rakta már el mindet savanyúságnak.
Amikor pedig végül megkérdeztem, hogy legalább egy üveg ecetes uborkát kaphatnánk-e, az anyósom közölte, hogy abból sincs már egyetlen üveggel sem.
– És tudod, mi ebben a legfurcsább? – folytattam. – A barátaink, Natalia és Pedro, hoztak nekem egy zacskó uborkát a saját kertjükből. Abból készítettem azt, amit az előbb olyan jóízűen ettél.





