Pablo lesütötte a szemét, és a hamburgerére nézett.

– Anyám megszokta, hogy a testvéreim között osztja szét a termést. Mi olyan sok évig messze laktunk.

– De ahhoz sosem laktunk túl messze, hogy dolgozni menjünk hozzá, igaz?

Erre már nem tudott mit felelni.

Emlékeztettem, hogy hányszor aludtunk hárman a beüvegezett teraszon, ahol éjszakánként a rosszul záródó ablakokon keresztül besüvített a hideg.

Hogy én egész nap dolgoztam, miközben a többiek pihentek.

Hogy Valentinát egyszer sem tudtuk rendesen elvinni kirándulni, mert mindig akadt valami sürgős tennivaló.

– Jövő nyáron nem megyünk oda – jelentettem ki határozottan. – Te bármikor meglátogathatod a szüleidet. De a lányunkkal mi ketten többé nem megyünk oda ingyen dolgozni.

Pablo azt hitte, idővel majd elmúlik a haragom.

Nem vitatkoztunk tovább.

Decemberben Guanajuatóban, a szüleimnél töltöttük a karácsonyt.

Vacsora közben édesapám, Rafael, váratlan javaslattal állt elő.

– Miért nem vesztek magatoknak egy kis telket, ahová hétvégén kijárhattok pihenni?

Pablo elmosolyodott.

– De hát ott van a szüleim vidéki háza.

Apám lassan megrázta a fejét.

– Nem, fiam. Az az ő házuk. Nektek valami saját kell. Egy hely, ahol senki sem szabja meg, mit csináljatok, és mennyit érdemeltek azért, amit elvégeztetek.

Elmesélte, hogyan segített korábban a testvéreimnek kisebb telkeket vásárolni, és felajánlotta, hogy a mi telkünkhöz szükséges önerő egy részét is szívesen kölcsönadja.

Pablo nem válaszolt.

De láttam rajta, hogy apám szavai mélyen elgondolkodtatták.

Néhány héttel később, vízkeresztkor, ismét meglátogattuk Beatriz asszonyt.

Az asztal roskadozott a kertjéből származó zöldségekből készült ételektől.

Volt saláta, fűszeres pácban sült csirke, különféle befőttek és savanyúságok, valamint több üveg ecetes uborka.

Pablo megkóstolt egyet.

– Hű, anya! Ez fantasztikusan sikerült!

Az anyósom büszkén mosolygott.

– Idén annyi minden termett, hogy rengeteg üveggel tudtunk eltenni! Még a szomszédoknak is bőven jut belőle ajándékba!

Egy pillanatra mintha kihagyott volna a szívem.

Pablóra néztem.

A férjem lassan letette a villáját.

Életében először úgy tűnt, hogy kezd megérteni valamit.

De ami még a látogatás vége előtt történt, végleg megváltoztatta azt, ahogyan a saját édesanyjára tekintett.

És ezúttal nem nekem kellett elmagyaráznom neki, miért.

3. RÉSZ

– Daniela, miért nem kóstolod meg az uborkát? – kérdezte az anyósom, miközben felém tolta az üveget.

Az asztalnál egyszerre mindenki rám nézett.

Udvariasan elmosolyodtam, és megigazítottam a szalvétát Valentina ölében.

– Köszönöm, Beatriz asszony, de mostanában sokat ég a gyomrom. Az ecetes dolgokat nem igazán bírom.

– Nahát, milyen kényes lettél, kislányom! – nevetgélt gúnyosan. – Régebben mindent megettél.

Nem válaszoltam.

Pablo az asztal túlsó végéről figyelt.

Pontosan tudta, hogy előző este egy egész hamburgert ettem meg jó sok ecetes uborkával, és a világon semmi bajom nem lett tőle.

Mégsem szólt egy szót sem.

Az anyósom közben tovább áradozott a csodálatos terméséről.

Büszkén mesélte, hogy több mint harminc üveg savanyúságot tett el. Hogy a paradicsomok milyen nagyra és lédúsra nőttek, a cukkiniből pedig annyi termett, hogy már szinte nem tudott mit kezdeni vele.

– Képzeljétek, még Carmen asszonynak is adtam, meg Luis úrnak, sőt, még a boltoslánynak is jutott! Mi itt semmit sem szeretünk veszni hagyni.

Láttam, ahogy Pablo állkapcsa megfeszül.

Én továbbra is azzal foglalatoskodtam, hogy segítsek Valentinának meghámozni egy mandarint.

Nem kellett semmit bizonyítanom.

Az igazság ott hevert előttünk az asztalon, a fűszeres csirke és a friss, meleg tortillák között.

Vacsora után segítettem leszedni néhány tányért.

Aztán felöltöztettem Valentinát, és kimentünk az autóhoz.

Pablo még néhány percig bent maradt, mert ki kellett mennie a mosdóba.

Hazafelé különös csend telepedett ránk.

Valentina hamar elaludt a gyerekülésben, én pedig az út mentén elsuhanó fényeket figyeltem.

Végül megszólaltam.

– Mondd csak, anyád adott neked egy üveg uborkát, hogy hazahozd?

Pablo továbbra is az utat nézte.

– Nem.

– Milyen furcsa. Pedig azt mondta, annyi van neki, hogy még a szomszédoknak is osztogat belőle.

– Daniela, kérlek. Ne kezdd megint!

Bosszúsnak tűnt a hangja, de valami mégis más volt benne.

Ezúttal már nem védte olyan meggyőződéssel az anyját.

– Én nem kezdek semmit – feleltem nyugodtan. – Csak kérdeztem.

Az út hátralévő részét csendben tettük meg.

Aznap este, amikor lefektettük Valentinát, feltűnt, milyen gondterhelt Pablo.

Meg akartam kérdezni, mi jár a fejében, de végül nem tettem.

Belefáradtam abba, hogy olyasmiről próbáljam meggyőzni, amit a saját szemével is láthatott.

Egy héttel később éppen reggelit készítettem, amikor Pablo besétált a konyhába, telefonnal a kezében.

– Dani, apád ajánlata még érvényes? Mármint hogy segítene nekünk telket venni?

Megdermedtem.

– Miért kérdezed?

– Mert nézegettem néhány ingatlant.

Letette a telefonját az asztalra.

A képernyőn egy Querétaro külterületén fekvő kis birtok fényképei jelentek meg.

Voltak rajta fák, veteményeskert, egy egyszerű üvegház és egy földszintes kis házikó.

– Nem valami fényűző hely – magyarázta. – A házon akad néhány javítanivaló, de maga a telek nagyon szépen gondozott.

Végiglapoztam a fényképeket.

Volt egy nagy, szabad terület, ahol Valentina kedvére szaladgálhatott és játszhatott volna.

A teraszról pedig gyümölcsfákra nyílt kilátás.

– Ez gyönyörű, Pablo! De miből fogjuk kifizetni?

– A munkahelyemen most kamatmentes kölcsönt adnak azoknak, akik már bizonyos ideje a cégnél dolgoznak. Ha apád segít az önerő egy részével, a többit úgy is ki tudjuk fizetni, hogy nem kell túlságosan hozzányúlnunk a megtakarításainkhoz.

Meglepődve néztem rá.

– És mi lett azzal, hogy nekünk már van egy vidéki házunk a szüleidnél?