Pablo néhány másodpercig hallgatott.
Aztán leült velem szemben.
– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál.
Nem szóltam közbe.
– És visszaemlékeztem azokra a hétvégékre is, amiket anyáméknál töltöttünk.
Végigsimított a homlokán.
– Emlékszel, amikor apám megkért, hogy javítsam meg a fészer tetejét? Reggel nyolctól majdnem este hatig dolgoztam rajta.
– Persze, hogy emlékszem. Én aznap a paradicsomágyásokat gyomláltam, miközben Valentina aludt.
– Álvaro délben érkezett, megebédelt velünk, aztán elment horgászni a gyerekeivel. Mire visszajött, anyám már két hatalmas szatyor zöldséget készített össze neki.
Bólintottam.
– Minket meg arra kért, hogy indulás előtt még mossuk el a szerszámokat.
Pablo lehunyta a szemét.
– Soha nem gondoltam még erre így.
A vallomása váratlan szomorúsággal töltött el.
Nem éreztem elégtételt amiatt, hogy nekem lett igazam.
Inkább az fájt, hogy a férjemnek ennyi hónapra volt szüksége ahhoz, hogy észrevegye azt, amit én már olyan régóta átéltem.
– Pablo, én soha nem akartalak eltávolítani a családodtól. De azt sem akarom, hogy a lányunk abban a hitben nőjön fel, hogy a szeretetért cserébe bármit el kell tűrnie.
Felemelte a tekintetét.
– Tudom.
– Ez soha nem az uborkáról szólt. Sem az eperről, sem az almáról. Hanem arról, hogy anyád természetesnek veszi a munkánkat, mintha kötelességünk lenne segíteni. De amikor a közös munka gyümölcsét kellene szétosztani, olyan, mintha mi nem is léteznénk.
Pablo megfogta a kezem.
– Azt szeretném, ha lenne egy saját helyünk.
Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy valóban ugyanazon az oldalon állunk.
A következő hetekben több telket is megnéztünk.
Némelyik túl drága volt.
Mások túlságosan messze feküdtek, vagy olyan felújításra szorultak, amit nem engedhettünk meg magunknak.
Végül visszamentünk ahhoz az első birtokhoz.
A tulajdonosa egy idős férfi volt, aki a lányához készült költözni.
Majdnem húsz éven át gondozta a veteményeskertet.
Megmutatta az öntözőrendszert, a kis üvegházat és azokat a fákat, amelyek kellemes árnyékot adtak a terasznak.
– Itt azt termesztenek, amit csak szeretnének – magyarázta. – Ha jól bánnak a földdel, meghálálja a törődést.
Valentina boldogan szaladgált a kertben.
– Anya, nézd! Ide tehetnénk a babaházamat!
Pablo leguggolt mellé.
– És mit szólnál hozzá, ha saját kis veteményeskerted is lenne?
– Epret akarok, apa!
A szavai hallatán összeszorult a szívem.
Hiszen a nagymamája kertjében termett eperről leginkább az maradt meg bennünk, hogy Valentinának soha nem jutott belőle.
Pablo is elgondolkodva nézte a kislányunkat.
– Akkor ültetünk epret, hercegnőm. Nagyon-nagyon sokat.
Még azon a hétvégén beszéltünk a szüleimmel.
Édesapám betartotta az ígéretét, és kölcsönadta az önerő egy részét.
Pablo megkapta a munkahelyi kölcsönt, mi pedig az ingatlan papírjainak ellenőrzése és az adásvétel hivatalos lebonyolítása után végre a nevünkre írathattuk a telket.
A férjem családjának egyelőre nem szóltunk a vásárlásról.
Nem bosszúból.
Egyszerűen csak élvezni akartuk az örömünket anélkül, hogy bárkinek magyarázkodnunk vagy vitatkoznunk kellene.
Először megtisztítottuk az ösvényeket, megjavítottunk néhány ablakot, és előkészítettük a veteményeságyásokat.
Hosszú idő óta először újra örömömet leltem a kerti munkában.
Ha este fáradtak voltunk, az azért volt, mert egész nap valami olyasmit építettünk, ami a miénk.
És ha pihenni akartunk, egyszerűen megpihentünk.
Senki nem jelent meg mellettünk egy vödörrel, hogy kihasználja azt a néhány percet, amíg a lányunk alszik.
Április közepén Beatriz asszony egyre gyakrabban kezdte hívogatni Pablót.
– Kisfiam, hamarosan itt az ideje a tavaszi kerti munkáknak. El kellene jönnöd megjavítani az üvegházat.
– Ezen a hétvégén nem tudok, anya.
– Akkor a következőn. Apád is szeretné, ha megnéznél néhány deszkát a tetőn.
– Akkor sem fog menni.
Az anyósom elhallgatott.
– Mi van veletek mostanában? Régen legalább eljöttetek segíteni!
Pablo mély levegőt vett.
– Az a helyzet, hogy most már nekünk is van saját telkünk, anya. Arra szeretnénk időt fordítani.
– Miféle telketek?
– Vettünk egy kis vidéki házat.
Olyan hosszú csend támadt a vonal túlsó végén, hogy még én is érzékeltem a konyhából.
– Hogy érted azt, hogy vettetek egy vidéki házat? – kérdezte végül az anyósom.
– Egy telket, veteményeskerttel. Nagyon szép hely.
– És minek nektek ilyesmi, amikor itt mindenetek megvan?
Pablo felém pillantott.
– Mert szeretnénk egy saját helyet, magunknak és Valentinának.
Az anyósom hangja abban a pillanatban megváltozott.
– Áhá! Most már értem! Ez a feleséged műve, igaz?
– Anya, ne kezdd!
– Amióta az a nevetséges uborkás ügy történt, azóta haragszik rám! Most meg néhány szem zöldség miatt el akar szakítani téged a családodtól!
Görcsbe rándult a gyomrom.
Pablo felállt.
– Senki nem akar elszakadni senkitől. Egyszerűen vettünk egy telket.
– Hát ez gyönyörű! Amíg apád meg én egyre öregebben dolgozunk itt, te inkább elmész máshová szórakozni!
– Anya, ott van Álvaro, Patricia és a házastársaik is. Ők is tudnak nektek segíteni.
A válasz úgy csattant, mint egy pofon.
– Nekik megvan a maguk dolga!
Pablo keserűen felnevetett.
– Nekünk meg talán nincs?
– Ne merészelj így beszélni velem!
És ekkor az anyósom kimondta azt a mondatot, amely végleg összetört valamit a férjemben.
– Egyébként pedig mondd meg a feleségednek, hogy többé ne jöjjön hozzám uborkáért meg semmi másért! Itt a termésért meg kell dolgozni! Ti szinte soha nem segítettetek, úgyhogy nem is érdemeltetek semmit!
Pablo mozdulatlanná dermedt.
Én is.
Néhány másodpercig csak Beatriz asszony zaklatott lélegzetvételét lehetett hallani a telefonból.
– Mit mondtál az előbb, anya?
– Jól hallottad.
– Hogy mi nem dolgoztunk?
– Hát, néha-néha eljöttetek. A testvéreid viszont mindig itt voltak.





