Pablo néhány másodpercig hallgatott.

Aztán leült velem szemben.

– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál.

Nem szóltam közbe.

– És visszaemlékeztem azokra a hétvégékre is, amiket anyáméknál töltöttünk.

Végigsimított a homlokán.

– Emlékszel, amikor apám megkért, hogy javítsam meg a fészer tetejét? Reggel nyolctól majdnem este hatig dolgoztam rajta.

– Persze, hogy emlékszem. Én aznap a paradicsomágyásokat gyomláltam, miközben Valentina aludt.

– Álvaro délben érkezett, megebédelt velünk, aztán elment horgászni a gyerekeivel. Mire visszajött, anyám már két hatalmas szatyor zöldséget készített össze neki.

Bólintottam.

– Minket meg arra kért, hogy indulás előtt még mossuk el a szerszámokat.

Pablo lehunyta a szemét.

– Soha nem gondoltam még erre így.

A vallomása váratlan szomorúsággal töltött el.

Nem éreztem elégtételt amiatt, hogy nekem lett igazam.

Inkább az fájt, hogy a férjemnek ennyi hónapra volt szüksége ahhoz, hogy észrevegye azt, amit én már olyan régóta átéltem.

– Pablo, én soha nem akartalak eltávolítani a családodtól. De azt sem akarom, hogy a lányunk abban a hitben nőjön fel, hogy a szeretetért cserébe bármit el kell tűrnie.

Felemelte a tekintetét.

– Tudom.

– Ez soha nem az uborkáról szólt. Sem az eperről, sem az almáról. Hanem arról, hogy anyád természetesnek veszi a munkánkat, mintha kötelességünk lenne segíteni. De amikor a közös munka gyümölcsét kellene szétosztani, olyan, mintha mi nem is léteznénk.

Pablo megfogta a kezem.

– Azt szeretném, ha lenne egy saját helyünk.

Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy valóban ugyanazon az oldalon állunk.

A következő hetekben több telket is megnéztünk.

Némelyik túl drága volt.

Mások túlságosan messze feküdtek, vagy olyan felújításra szorultak, amit nem engedhettünk meg magunknak.

Végül visszamentünk ahhoz az első birtokhoz.

A tulajdonosa egy idős férfi volt, aki a lányához készült költözni.

Majdnem húsz éven át gondozta a veteményeskertet.

Megmutatta az öntözőrendszert, a kis üvegházat és azokat a fákat, amelyek kellemes árnyékot adtak a terasznak.

– Itt azt termesztenek, amit csak szeretnének – magyarázta. – Ha jól bánnak a földdel, meghálálja a törődést.

Valentina boldogan szaladgált a kertben.

– Anya, nézd! Ide tehetnénk a babaházamat!

Pablo leguggolt mellé.

– És mit szólnál hozzá, ha saját kis veteményeskerted is lenne?

– Epret akarok, apa!

A szavai hallatán összeszorult a szívem.

Hiszen a nagymamája kertjében termett eperről leginkább az maradt meg bennünk, hogy Valentinának soha nem jutott belőle.

Pablo is elgondolkodva nézte a kislányunkat.

– Akkor ültetünk epret, hercegnőm. Nagyon-nagyon sokat.

Még azon a hétvégén beszéltünk a szüleimmel.

Édesapám betartotta az ígéretét, és kölcsönadta az önerő egy részét.

Pablo megkapta a munkahelyi kölcsönt, mi pedig az ingatlan papírjainak ellenőrzése és az adásvétel hivatalos lebonyolítása után végre a nevünkre írathattuk a telket.

A férjem családjának egyelőre nem szóltunk a vásárlásról.

Nem bosszúból.

Egyszerűen csak élvezni akartuk az örömünket anélkül, hogy bárkinek magyarázkodnunk vagy vitatkoznunk kellene.

Először megtisztítottuk az ösvényeket, megjavítottunk néhány ablakot, és előkészítettük a veteményeságyásokat.

Hosszú idő óta először újra örömömet leltem a kerti munkában.

Ha este fáradtak voltunk, az azért volt, mert egész nap valami olyasmit építettünk, ami a miénk.

És ha pihenni akartunk, egyszerűen megpihentünk.

Senki nem jelent meg mellettünk egy vödörrel, hogy kihasználja azt a néhány percet, amíg a lányunk alszik.

Április közepén Beatriz asszony egyre gyakrabban kezdte hívogatni Pablót.

– Kisfiam, hamarosan itt az ideje a tavaszi kerti munkáknak. El kellene jönnöd megjavítani az üvegházat.

– Ezen a hétvégén nem tudok, anya.

– Akkor a következőn. Apád is szeretné, ha megnéznél néhány deszkát a tetőn.

– Akkor sem fog menni.

Az anyósom elhallgatott.

– Mi van veletek mostanában? Régen legalább eljöttetek segíteni!

Pablo mély levegőt vett.

– Az a helyzet, hogy most már nekünk is van saját telkünk, anya. Arra szeretnénk időt fordítani.

– Miféle telketek?

– Vettünk egy kis vidéki házat.

Olyan hosszú csend támadt a vonal túlsó végén, hogy még én is érzékeltem a konyhából.

– Hogy érted azt, hogy vettetek egy vidéki házat? – kérdezte végül az anyósom.

– Egy telket, veteményeskerttel. Nagyon szép hely.

– És minek nektek ilyesmi, amikor itt mindenetek megvan?

Pablo felém pillantott.

– Mert szeretnénk egy saját helyet, magunknak és Valentinának.

Az anyósom hangja abban a pillanatban megváltozott.

– Áhá! Most már értem! Ez a feleséged műve, igaz?

– Anya, ne kezdd!

– Amióta az a nevetséges uborkás ügy történt, azóta haragszik rám! Most meg néhány szem zöldség miatt el akar szakítani téged a családodtól!

Görcsbe rándult a gyomrom.

Pablo felállt.

– Senki nem akar elszakadni senkitől. Egyszerűen vettünk egy telket.

– Hát ez gyönyörű! Amíg apád meg én egyre öregebben dolgozunk itt, te inkább elmész máshová szórakozni!

– Anya, ott van Álvaro, Patricia és a házastársaik is. Ők is tudnak nektek segíteni.

A válasz úgy csattant, mint egy pofon.

– Nekik megvan a maguk dolga!

Pablo keserűen felnevetett.

– Nekünk meg talán nincs?

– Ne merészelj így beszélni velem!

És ekkor az anyósom kimondta azt a mondatot, amely végleg összetört valamit a férjemben.

– Egyébként pedig mondd meg a feleségednek, hogy többé ne jöjjön hozzám uborkáért meg semmi másért! Itt a termésért meg kell dolgozni! Ti szinte soha nem segítettetek, úgyhogy nem is érdemeltetek semmit!

Pablo mozdulatlanná dermedt.

Én is.

Néhány másodpercig csak Beatriz asszony zaklatott lélegzetvételét lehetett hallani a telefonból.

– Mit mondtál az előbb, anya?

– Jól hallottad.

– Hogy mi nem dolgoztunk?

– Hát, néha-néha eljöttetek. A testvéreid viszont mindig itt voltak.