Anyósom a férjem szeme láttára jelentette be, hogy egy egész hétre hozzánk költözik, mert ideje végre kinevelnie belőlem a „rossz szokásaimat”. Diego egyetlen szóval sem mert ellentmondani neki. Én csak mosolyogtam, előkészítettem a vendégszobát, és megkértem, hogy tanítson meg mindenre, amit csak tud. Szombat reggel, pontosan fél hétkor azonban olyasmi történt, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Anyósom egyszer csak úgy nézett a bőröndjére, mintha az lenne az egyetlen menekülési lehetősége…

1. RÉSZ

Anyósom meg akarta tanítani, hogyan legyek tökéletes feleség – de álmában sem gondolta volna, hogy végül ki kapja az igazi leckét.

– Amíg a fiam veled él, előbb fogsz felkelni, mint ő! Elkészíted neki a reggelit, és gondoskodsz róla, hogy mindig frissen vasalt ruhában induljon munkába! Ha az anyád nem tanított meg arra, hogyan kell gondoskodni egy férjről, majd én személyesen megtanítalak!

Anyósom ezeket a szavakat közel száz vendég előtt vágta a fejemhez.

Méghozzá a saját esküvőmön.

Még a menyasszonyi ruhámat viseltem.

Lucíának hívnak, harmincéves vagyok, és éppen akkor mentem hozzá Diegóhoz, ahhoz a férfihoz, akivel négy éve alkottunk egy párt.

Az esküvőnket egy gyönyörű, régi birtokon tartottuk Puebla közelében. Mindenütt fehér virágok díszlettek, mariachi zenészek játszottak, édesanyám pedig hatalmas szeretettel készített egy egész asztalnyi süteményt és édességet.

Minden tökéletesnek tűnt.

Legalábbis majdnem minden.

Volt ugyanis egy aprócska probléma.

Az anyósom.

Carmen asszony szentül meg volt győződve arról, hogy az esküvőnk nem csupán két ember szerelméről szól, hanem arról is, hogy mindenkinek megmutathatja, ki fogja viselni a nadrágot a házasságunkban.

Már az érkezése pillanatától kezdve mindenbe belekötött.

Szerinte a menyasszonyi ruhám túl sokat mutatott a vállamból. A mole szósz túlságosan csípős volt. Az asztalokat rosszul rendeztük el. Diego pedig természetesen teljesen rossz dalt választott az első közös táncunkhoz.

De amikor azt is kijelentette, hogy alkalmatlan vagyok feleségnek, végképp betelt a pohár.

– Carmen asszony, a lányom dolgozik, önálló nő, és tökéletesen képes gondoskodni magáról – szólalt meg édesanyám, Rosa, aki minden erejével próbált nyugodt maradni.

Anyósom megvetően felnevetett.

– Jaj, Rosita! Attól, hogy valaki házon kívül dolgozik, még nem biztos, hogy háztartást is tud vezetni! Az én Diegóm megszokta, hogy reggelente meleg reggelit kap, és minden ragyog körülötte. Nem fogom hagyni, hogy mostantól úgy éljen, mint valami elhanyagolt agglegény!

A férjemre néztem.

Vártam, hogy megszólaljon.

Hogy mondjon valamit.

Bármit.

Diego azonban csak megszorította a kezemet, és halkan odasúgta:

– Drágám, tudod, milyen az anyám. Ne vedd magadra! Hagyd rá, amit mond!

Ez jobban fájt, mint az anyósom összes sértése együttvéve.

Mégsem kezdtem veszekedni.

Ehelyett elmosolyodtam.

– Teljesen igaza van, kedves anyósom. Biztos vagyok benne, hogy rengeteget tanulhatok öntől.

Carmen asszony elégedetten felemelte az állát.

– Na, ezt már szeretem! Végre egy meny, aki tud hallgatni az idősebbre!

Nem sokkal később édesanyám észrevétlenül félrevont a folyosóra.

– Kislányom, ezt nem hagyhatod! Ez a nő úgy bánik veled, mintha a cselédje lennél!

– Ne aggódj, anya. Van egy ötletem.

– Miféle ötleted?

A tükör előtt megigazítottam egy rakoncátlan hajtincsemet.

– Az anyósom mindenáron meg akar tanítani háztartást vezetni. Rendben. Akkor hagyom, hogy tanítson. Csakhogy az én szabályaim szerint.

Édesanyám értetlenül bámult rám.

De nem árultam el neki többet.

Három nappal később Diegóval beköltöztünk az új lakásunkba.

Mindenütt kibontatlan dobozok hevertek, a bútorok egy része még nem került a helyére, de boldogok voltunk.

Egészen a következő kedd reggelig.

Pontban hét órakor valaki olyan vadul kezdte nyomni a csengőt, mintha a ház lángokban állna.

Rémülten felriadtam, magamra kaptam a köntösömet, és ajtót nyitottam.

Carmen asszony állt a küszöbön.

Tökéletesen beállított frizurával, gondosan kisminkelve, a karjában egy hatalmas lavór nedves ruhával.

A ruhakupac tetején egy vasaló hevert.

– Jó reggelt, te kis lustaság! – kiáltotta diadalmasan. – Ma elkezdődik a kiképzésed! Most aztán meglátjuk, sikerül-e végre kinevelnem belőled ezeket a rettenetes szokásokat!

Lenéztem a lavórra.

Aztán a vasalóra.

Végül anyósom fölényes mosolyára.

És abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy elérkezett az idő a tervem megvalósítására.

Amit a következő percekben tettem, attól anyósomnak szó szerint tátva maradt a szája.

2. RÉSZ

Anyósom reggel hétkor azért érkezett, hogy munkára fogjon – de végül olyasmire kényszerült, amire még álmában sem számított.

– Te még mindig aludtál? – kérdezte Carmen asszony döbbenten, miközben végigmérte a köntösömet és kócos hajamat. – Diego ilyenkor már biztosan az irodában van! És ugyan ki készített neki reggelit?

– Az irodában szokott reggelizni, kedves anyósom.

– Na, pontosan ezen fogunk először változtatni!

Már be is masírozott a lakásba, magával cipelve a hatalmas lavórt.

Diego ingei voltak benne, amelyeket még a régi otthonában hagyott.

– Elhoztam a frissen mosott ruháit, hogy végre megtanulj rendesen vasalni. Egy nős férfi nem léphet ki az utcára gyűrött ingben!

A folyosó felé mutatott.

– Keresd elő a vasalódeszkát, melegítsd fel a vasalót, utána pedig kitakarítjuk a konyhát! Nem engedem, hogy a fiam dobozok és por között éljen!

Néhány másodpercig szótlanul figyeltem.

Arra számított, hogy szégyenkezve lehajtom a fejemet.

Talán még azt is remélte, hogy elsírom magam.

Én azonban éppen az ellenkezőjét tettem.

– Jaj, anyósom! Hát ez csodálatos!

Meglepődve pislogott.

– El sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok, hogy ilyen korán eljött segíteni!

Az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott.

– Hát… valakinek csak meg kell tanítania téged.

– Természetesen! És ki lehetne erre alkalmasabb önnél? A vasalódeszka ott van a dobozok mögött, a tisztítószerek a mosogató alatt, a konyhát pedig nyugodtan használhatja.

Még szélesebben mosolyogtam.

– Ha most megbocsát, én visszafekszem egy kicsit. Tegnap éjjel nagyon sokáig dolgoztam egy projekten.

Azzal nyugodtan megfordultam, és visszasétáltam a hálószobába.

Mielőtt becsuktam volna az ajtót, meghallottam a felháborodott kiáltását:

– LUCÍA! Én azért jöttem, hogy megtanítsalak, nem pedig azért, hogy helyetted végezzem a házimunkát!

– Hát persze, anyósom! Pontosan ezért szeretném, ha előbb megmutatná, hogyan kell mindent tökéletesen csinálni!

Becsuktam az ajtót.

És visszafeküdtem.

Néhány percig hallottam, ahogy ide-oda pakolgat, és mérgesen motyog magában.

Aztán elkezdődött a vasalás.

Tíz órakor kiléptem a hálószobából.

Anyósom addigra valamennyi inget kivasalta, rendbe rakta a cipőket, és felsöpörte a nappalit.

Az arca vöröslött a méregtől.

– Nézd csak meg, hány óra van már! – kezdte.

De nem hagytam, hogy folytassa.

– Te jó ég! Milyen gyönyörű lett minden! És nézze ezeket az ingeket! Még egy profi tisztítóban sem vasalják ki ilyen tökéletesre!