Én mindent gondosan feljegyeztem.

– Mennyi sót tegyek bele, anyósom?

– Amennyit kell.

– De pontosan mennyi az?

– Azt az ember idővel megtanulja érzésre!

– Egy teáskanálnyit vagy egy evőkanálnyit?

– Jaj, Lucía! Hát nem magyarázhatok el minden apró részletet!

– De ön mondta, hogy pontosan követnem kell az utasításait.

Carmen asszony kikapta a kanalat a kezemből.

– Add már ide! Inkább megcsinálom én!

És így történt, hogy végül az egész csirkés ételt egyedül készítette el.

Amikor végre leülhetett, elé tettem egy pohár hideg hibiszkuszteát.

– El sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok a türelméért. Diego biztosan nagyon boldog lesz!

Anyósom szó nélkül ivott.

Amióta megérkezett, most először még arra sem maradt ereje, hogy kijavítson.

Azon a délutánon azonban történt valami, ami teljesen megváltoztatta a hangulatot.

Miközben az asztalon pakoltam, észrevettem, hogy anyósom a konyhapulton felejtette a telefonját.

A kijelző hirtelen felvillant.

Több üzenet érkezett a családi csoportba.

Eszem ágában sem volt beleolvasni a magánbeszélgetéseibe, de az egyik üzenet teljes egészében megjelent a képernyőn.

A húgától, Martha nénitől érkezett.

„Na, hogy haladsz annak a kis fruskának a nevelésével? Ne feledd, már az elején meg kell mutatnod neki, hol a helye!”

Alatta megjelent az anyósom válasza:

„Még rosszabb, mint gondoltam. Semmihez sem ért. De addig nem megyek haza, amíg meg nem tanulja, ki szabja a szabályokat!”

Összeszorult a gyomrom.

Most már világosan láttam.

Ez az egész egyáltalán nem arról szólt, hogy egy aggódó anya biztos akar lenni abban, hogy a fia rendesen eszik.

Anyósom hatalmi harccá változtatta a házasságunkat.

És hajlandó volt megalázni engem, csak hogy megnyerje ezt a csatát.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy azonnal szembesítem.

Megmondom neki, hogy szedje össze a holmiját, és menjen haza.

Megmutatom Diegónak az üzeneteket.

Aztán eszembe jutott valami, amit édesanyám tanított nekem:

– Kislányom, soha ne hagyd, hogy bárki összetévessze az udvariasságodat a gyengeséggel.

Mély levegőt vettem.

Még nem érkezett el a megfelelő pillanat.

Péntek reggel anyósom borzalmas hangulatban ébredt.

– Ma aztán biztosan nem fogok mindent egyedül megcsinálni! – jelentette ki reggeli közben. – Egyszer s mindenkorra meg kell tanulnod ezeket a dolgokat!

– Természetesen, anyósom. Csak mondja meg, mit kell tennem.

Átnyújtott egy papírlapot.

A határidőnaplójából tépett ki egy oldalt, amelyre gondosan felírta a feladataimat.

Ablakpucolás.

Fürdőszobatakarítás.

Cipők elrendezése.

Ágyneműcsere.

Az éléskamra rendbetétele.

A maradék ruhák kivasalása és a vacsora elkészítése.

Végignéztem a listán.

– Mindezt ma kell megcsinálni?

– Természetesen! Egy jó háziasszony nem halasztja holnapra a kötelességeit!

– És ön mindezt tényleg mindennap elvégezte?

– Hát persze!

– Ez elképesztő! Megmutatná, hogyan sikerül ennyi mindennel végeznie anélkül, hogy teljesen kimerülne?

Anyósom összeszorította az ajkát.

– Kezdd az ablakokkal!

Fogtam egy rongyot.

Megtöröltem vele az egyik ablak sarkát.

– Így jó lesz?

Közelebb lépett.

– Nem! Hiszen csupa csík marad utána!

– Akkor legyen szíves megmutatni, hogyan kell helyesen csinálni.

Kikapta a rongyot a kezemből, és gyors mozdulatokkal tisztítani kezdte az üveget.

– Így! Körkörös mozdulatokkal!

– Ó, most már értem! Befejezné ezt az ablakot, hogy alaposan megfigyelhessem a teljes technikát?

Befejezte.

Aztán megcsinálta a második ablakot is.

Majd a harmadikat.

Mire végzett, csorgott róla a verejték.

– Most jön a fürdőszoba! – parancsolta.

– Természetesen! Megmutatná, milyen tisztítószert használ a csaptelepekhez?

Anyósom lehunyta a szemét.

– Lucía…

– Igen, anyósom?

– Te tényleg semmihez sem értesz?

A lehető legártatlanabb arckifejezéssel néztem rá.

– Ön mondta, hogy mindent rosszul csinálok. Ezért szeretném pontosan úgy megtanulni, ahogyan ön csinálja.

Nem válaszolt.

Bement a fürdőszobába.

És végül azt is teljesen kitakarította.

Ám azon a délutánon váratlan fordulat következett.

Diego a szokásosnál korábban ért haza a munkából.

Az édesanyját a kanapén találta, a lábai egy párnán pihentek, a homlokán pedig nedves törölköző volt.

– Anya! Jól vagy?

– Teljesen kimerültem, kisfiam. A feleséged egyszerűen semmit nem képes megtanulni!

Diego a konyha felé pillantott.

Éppen kávét készítettem.

– Lucía, beszélhetnénk egy percre?

Bementünk a hálószobánkba.

Diego becsukta az ajtót.

– Drágám, valamit meg kell kérdeznem – mondta halkan. – Te szándékosan csinálod ezt az egészet?

Egyenesen a szemébe néztem.

Nem volt több értelme előtte is tovább színészkednem.

– Igen.

Diego szeme elkerekedett.

– Hogyhogy igen?

– Anyád bejelentés nélkül betoppant hozzánk, lustának nevezett, kigúnyolta a neveltetésemet, majd úgy döntött, hogy egy egész hétre ideköltözik, mert szerinte meg kell tanítania feleségnek lenni. Emlékszel?

– Igen, de…

– Én pedig úgy döntöttem, hagyom, hogy megmutassa, szerinte hogyan kellene működnie a házasságunknak.

Diego hallgatott.

– Én tudok főzni, Diego. Nyolc éve önállóan élek. Már jóval azelőtt, hogy megismertelek, magam fizettem a számláimat, takarítottam a lakásomat, és elkészítettem a saját ételeimet. Komolyan azt hiszed, hogy valakinek meg kell tanítania engem elmosogatni egy poharat?

– Nem, dehogyis.

– Akkor miért nem mondtad ezt soha az anyádnak?

A kérdéstől teljesen megdermedt.

Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.

Végül Diego lehajtotta a fejét.

– Mert azt hittem, egyszerűbb, ha hagyom beszélni.

– Neked talán igen – feleltem. – Nekem viszont nem.

Leült az ágy szélére.

– Igazad van. Annyi éven át kerültem vele a konfliktusokat, hogy már észre sem veszem, mikor hagylak magadra ezekben a helyzetekben.

Közelebb léptem hozzá.

– Diego, én nem akarlak elszakítani az édesanyádtól. Csak azt szeretném, ha megértené, hogy attól, mert feleségül vettél, még nem kapott egy újabb lányt, akinek kedvére parancsolgathat.

Diego megfogta a kezemet.

– Beszélni fogok vele.

– De azért tedd, mert te is szeretnéd, hogy a saját életünket éljük. Ne csak azért, mert meg akarsz védeni engem.

Átölelt.

És az a beszélgetés sokkal fontosabbnak bizonyult, mint az összes házimunka, amelyet anyósom ránk akart kényszeríteni.

Szombat reggel, pontosan fél hétkor úgy döntöttem, elérkezett az utolsó lecke ideje.

Anyósom előző este végig arra panaszkodott, hogy fáj a háta, és mennyi elvégzendő munka maradt még hátra.

Csak éjfél után sikerült elaludnia.

Én kivártam a fél hetet.

Aztán belebújtam a papucsomba, elővettem a jegyzetfüzetemet, és bekopogtam a vendégszoba ajtaján.

– Anyósom! Jó reggelt!

Bentről elégedetlen morgás hallatszott.

– Mi van már megint?

– Ideje felkelni! Ma szeretném megtanulni elkészíteni azokat a finom tamalékat, amelyeket Diego annyira szeret!

Az ajtó lassan kinyílt.

Carmen asszony kócos hajjal, feldagadt szemekkel állt előttem.

– Tamalét?

– Igen! Ön mondta, hogy egy jó feleségnek ismernie kell a hagyományos családi recepteket. Már össze is írtam a hozzávalókat. Akár most rögtön elmehetnénk a piacra!

Anyósom rémülten meredt rám.

– LUCÍA! REGGEL FÉL HÉT VAN!

Ártatlan csodálkozással tártam nagyra a szememet.

– De hát ön mindig azt mondja, hogy egy rendes asszonynak korán kell kelnie!

– DE MA SZOMBAT VAN!

– Pontosan! Így egész napunk lesz tanulni! Utána még kimoshatjuk a függönyöket, és rendbe tehetjük Diego ruhásszekrényét is!