A hároméves kislányomat tartottam a karomban, amikor a férjem barátnője kirántotta alólam a széket. A fejem hatalmasat csapódott a padlóhoz. Mindenki nevetett, és nyugodtan vacsorázott tovább, miközben a kislányom kétségbeesetten sikoltozott: „Apa! Vérzik az anyukám!” Órákkal később megpróbálta hívni a mentőket, de az apja kitépte a kezéből a telefont. Reggel hétkor a nagybátyja felemelte a testemet takaró pokrócot. Ekkor a lányom a nappalival egybenyíló étkező apró kamerájára mutatott… és a férjemnek egyetlen szó sem jött ki a torkán.

1. RÉSZ

A szék pontosan abban a pillanatban tűnt el alólam, amikor a hároméves kislányommal a karomban le akartam ülni.

Hanyatt zuhantam.

Iszonyatos ütést éreztem a tarkómon. A hajamat összefogó nagy csat a padlóhoz csapódva eltört, és az egyik éles vége a fejembe fúródott.

Aztán minden elcsendesedett.

Nem tudtam megmozdulni.

Nem tudtam megszólalni.

Még segítségért sem tudtam kiáltani.

De a legfélelmetesebb az volt, hogy egyszer csak mindenki nevetni kezdett.

– Nézzétek már! – visította hahotázva Laura, a férjem gyerekkori barátnője. – Úgy néz ki, mint egy felfordult teknős!

Az anyósom, Margarita születésnapját ünnepeltük a házában. Az asztal roskadozott az ételektől, a vendégek koccintgattak, én pedig a kis Elianámmal a karomban érkeztem.

Laura az utolsó pillanatig kivárt, mielőtt kirántotta alólam a széket.

A férjem, Gabriel még csak fel sem állt.

– Clara, ne csinálj már ekkora ügyet belőle! Laura csak viccelt veled.

Az anyósom letette az evőeszközöket.

– Még leülni sem tudsz rendesen? Muszáj volt tönkretenned a születésnapomat?

Válaszolni akartam.

El akartam mondani nekik, hogy valami rettenetes dolog történt.

Hogy nagy baj van.

De a testem nem engedelmeskedett.

Eliana letérdelt mellém.

– Anya! Anyuci, kelj fel!

Apró kezeivel megpróbált a vállamnál fogva felemelni.

Laura úgy tett, mintha könnyet törölne ki a szeméből.

– Bocsánat, Gabriel. Nem tudtam, hogy a feleséged ennyire kényes.

– Nem kell bocsánatot kérned – felelte a férjem. – Mostanában minden apróságba beleköt, csak hogy veszekedhessen.

Az anyósom az asztalra csapott.

– Hagyjátok békén! Ha majd megunja az áldozat szerepét, szépen feláll! Egyetek tovább!

És pontosan ezt tették.

Senki sem hívott mentőt.

Senki sem ellenőrizte, hogy lélegzem-e egyáltalán.

Aztán valami felfoghatatlan történt.

Egyszer csak felülről láttam saját magamat.

A testem mozdulatlanul feküdt a padlón. A hajam szétterült a fejem körül, alattam pedig egyre nagyobb sötét folt terjedt szét.

Meghaltam.

És közülük ezt senki sem vette észre.

Eliana odavonszolt egy széket a testem mellé.

– Anyuci, én majd tartom neked. Most már leülhetsz.

Megpróbáltam átölelni.

De a kezem egyszerűen átsiklott apró vállain.

Abban a pillanatban megértettem, hogy soha többé nem szoríthatom magamhoz a kislányomat.

Miközben a felnőttek zavartalanul vacsoráztak, Margarita ismét panaszkodni kezdett.

– Más asszonyoknak olyan unokáik vannak, akik továbbviszik a család nevét. Nekem meg csak egy kislány jutott. Clara pedig még egy unokát sem hajlandó szülni nekem.

Laura elmosolyodott.

– Eliana már hároméves. Ideje lenne, hogy Clara végre egy kisfiúval is megajándékozza Gabrielt.

A férjem belekortyolt a borába.

– Amióta megszületett a gyerek, Clara csak vele foglalkozik. Más nem is érdekli.

Eszembe jutott az a nap, amikor megtudtuk, hogy kislányunk lesz.

Gabriel akkor megcsókolta a hasamat, és azt mondta, a lányunk igazi hercegnő lesz.

Most pedig még arra sem volt képes, hogy megvédje.

– Az én anyukám jó! – tiltakozott Eliana. – Ő vette a nagyinak a szép ruhát!

Aztán meghúzta Gabriel ingujját.

– Apa, mondd meg nekik, hogy az anyukám jó!

A férjem durván ellökte a kezét.

– A gyerekek nem szólnak bele a felnőttek beszélgetésébe!

Eliana megtántorodott, és nekiesett egy széknek.

Azonnal odarohantam hozzá, de a karjaim ismét áthatoltak rajta.

A kislányom visszament a testemhez, és az arcát a mellkasomra hajtotta.

– Anyuci, ölelj meg…

Ezekre a szavakra mindig válaszoltam.

Mindig magamhoz szorítottam.

Egészen addig az estéig.

Amikor véget ért a vacsora, Margarita elhaladt mellettem, és finoman megbökött a lábával.

– Még mindig ezt a színjátékot játszod?

Eliana éppen a hajamat simogatta, amikor egyszer csak felemelte a kezét.

Az ujjai véresek voltak.

– Apa! Vérzik az anyukám!

Gabriel még csak hátra sem fordult.

– Akkor hozz egy szalvétát, és töröld le neki!

A lányom egyik felnőttől a másikig szaladgált, és könyörgött, hogy segítsenek.

Senki sem hallgatott rá.

Végül visszatért hozzám, és óvatosan törölgetni kezdte a fejemet.

– Ne sírj, anyuci! Itt van veled Eliana.

Amikor leszállt az este, mindenki lefeküdt aludni.

Az anyósom lekapcsolta a villanyokat.

Eliana lehúzott egy takarót a kanapéról, betakarta vele a lábamat, majd odakucorodott mellém.

– Anyuci, nehogy fázz!

Letérdeltem mellé, és zokogtam.

De ő nem láthatott.

Néhány órával később Gabriel lejött a földszintre, hogy vizet igyon.

– Apa! Az anyukám még mindig nem ébredt fel!

A férjem összevonta a szemöldökét.

– Még mindig ezt műveli?

Ekkor egy női hangot hallottam az emeletről.

– Gabriel, drágám, sokáig leszel még?

Laura volt az.

A férjem elmosolyodott, és elindult felfelé.

Eliana megpróbálta megállítani.

Mi is követtük a hálószobáig.

Ott megláttam, amint Laura átfonja a karját Gabriel nyaka körül, és szájon csókolja.

A férjem nem húzódott el.

Épp ellenkezőleg.

Még szorosabban magához vonta.

Ebben a pillanatban Eliana kinyitotta az ajtót.

– ENGEDD EL AZ APUKÁMAT! Ő AZ ÉN ANYUKÁM FÉRJE!

A lányom az ágyhoz rohant, és megpróbálta szétválasztani őket.

Amikor Gabriel felállt, egy ostoba pillanatra még azt reméltem, hogy végre helyesen cselekszik.

Fogalmam sem volt róla, mit készül tenni a kislányunkkal.

2. RÉSZ

Eliana két kézzel kapaszkodott Laura karjába.

– Nem csókolhatod meg az apukámat! Az anyukám lent van, és nagyon beteg!

Laura megpróbálta lerázni magáról.

A kislányom kétségbeesésében beleharapott a kezébe.

– Áúú! – sikoltott Laura.

Olyan erővel lökte el Elianát, hogy a kislány az ágy szélének csapódott.

Hallottam a tompa ütést.

Azonnal felé vetettem magam, hogy megvédjem a fejét, de a kezeim átsiklottak a testén.

Gabriel felült.

Egy pillanatig azt hittem, odarohan a lányához, és felsegíti.

Tévedtem.

Először Laura kezét ragadta meg, és alaposan megvizsgálta a fognyomokat.

– Nagyon fáj?

– Nem számít – felelte Laura sírva. – Tudom, hogy Clara gyűlöl engem, de soha nem gondoltam volna, hogy még a saját lányát is arra tanítja, hogy rám támadjon.

Gabriel megragadta Eliana karját, és durván felrántotta a földről.

– Ki tanított meg arra, hogy megharapj másokat?

– Apa, de ő megcsókolt téged…

– FOGD BE A SZÁDAT!

A hangja betöltötte a szobát.

– Azonnal kérj bocsánatot!

A lányom egész testében remegni kezdett.

– De anyuci…

– AZT MONDTAM, KÉRJ BOCSÁNATOT!

Eliana lehajtotta a fejét.

– Bocsánat, Laura néni.

Ezután félénken megfogta az apja ingét.