– Apa, már bocsánatot kértem. Most már segíthetünk az anyukámnak?

Laura a csuklóját szorongatta.

– Gabriel, rettenetesen fáj a kezem. Segítened kell.

A férjem elengedte a lányunkat.

– Menj le az anyádhoz, és hagyj minket békén!

Azzal becsukta az ajtót.

Eliana néhány másodpercig mozdulatlanul állt.

Aztán lassan elindult lefelé a lépcsőn.

Egyik fokról a másikra lépett.

Végül visszatért a testemhez.

– Anyuci, már bocsánatot kértem, de apa nem akart lejönni.

Lefeküdt mellém.

Megcsókoltam a homlokát.

De az ajkaim nem érintették a bőrét.

– Mindent jól csináltál, kicsim.

Ő azonban nem hallhatott.

Amikor megérezte, milyen hideg a kezem, elment a rózsaszín kabátjáért, és a mellkasomra terítette.

Éjfélkor Margarita lejött vizet inni.

Meglátta az unokáját, amint a testemhez bújva fekszik.

– Pont olyan makacs, mint az anyja.

Lekapcsolta az utolsó lámpát is, majd visszament aludni.

Eliana órákon át küzdött az álmossággal.

Újra és újra megsimogatta az arcomat, és megkérdezte, jobban vagyok-e már.

Végül apró fülét a mellkasomhoz szorította.

– Anyuci, a szíved már nem csinálja azt, hogy bum-bum.

Ekkor eszébe jutott egy rajzfilm, amelyben valaki mentőt hívott.

Én magam magyaráztam el neki korábban, hogy ha valaki súlyosan megsérül, segítséget kell kérni.

Előhúzta a telefonomat a zsebemből.

Megpróbálta feloldani a képernyőzárat az ujjammal.

Egyszer.

Kétszer.

Harmadszorra sikerült.

Megnyomta a segélyhívó gombot.

– Anyuci, most hívok neked egy doktor bácsit.

De ekkor Gabriel megjelent a lépcsőn.

– Miért vagy még mindig ébren?

– Apa! Doktor bácsit hívok!

A férjem kitépte a kezéből a telefont.

– Ki engedte meg, hogy hozzányúlj anyád dolgaihoz?

– Anyuci már nem lélegzik…

– MOST MÁR ELÉG!

Megszakította a segélyhívást, és a telefont egy polcra tette.

– Erről majd holnap beszélünk. Most pedig menj aludni!

Eliana sírva fakadt.

– De az anyukám nem mozdul!

Gabriel odalépett a testemhez.

Leguggolt mellém.

Egyetlen pillanatra azt hittem, hogy végre megtapintja a pulzusomat.

De még mielőtt hozzám ért volna, visszahúzta a kezét.

– Clara, pontosan tudom, hogy hallasz engem! Sikerült halálra rémítened a saját lányunkat. Remélem, most elégedett vagy magaddal!

Felállt.

– Ha holnap is folytatod ezt a hülyeséget, Elianát elviszem a testvéremhez!

Azzal ismét felment az emeletre.

Még azt sem vette észre, hogy az ajkaim elkékültek.

A kislányom elbújt a takaró alatt.

– Anyuci, apa mérges. Ne csinálj zajt!

Azt hitte, engem véd.

Nem tudta, hogy engem már senki sem bánthat.

Őt azonban még mindig összetörhették.

És a kis szívében olyan sebeket ejthettek, amelyek talán soha nem gyógyulnak be teljesen.

Reggel hét órakor megszólalt a csengő.

Margarita rosszkedvűen nyitott ajtót.

Gabriel öccse, Óscar állt a küszöbön.

Egy egyetemi konferenciára utazott, és eredetileg csak dél körül kellett volna hazaérnie, de sikerült elcsípnie egy korábbi vonatot.

A vállán hátizsák lógott, a kezében pedig egy doboz édes péksüteményt tartott.

– Utólag is boldog születésnapot, anya!

Margarita mosolyogva fogadta.

Óscar tekintete azonban már az étkező felé tévedt.

A lábaim kilógtak a takaró alól.

– Clara?

– Ne is foglalkozz vele! – válaszolta az anyja. – Tegnap óta ezt a színjátékot játssza.

Óscar közelebb lépett.

– Tegnap óta?

Felemelte a takarót.

Meglátta az arcomat.

Aztán észrevette a fejem alatt megszáradt vért.

Azonnal letérdelt, és megtapintotta a nyakamat.

Ezután a csuklómnál próbálta kitapintani a pulzusomat.

Az arckifejezése egy csapásra megváltozott.

– Anya… mikor beszélt Clara utoljára?

– Tegnap. Vacsora közben.

– És egész éjszaka itt hagytátok a földön?

– Azt hittük, csak megjátssza magát.

Óscar elővette a telefonját, és tárcsázta a segélyhívót.

Mentőt és rendőrt kért.

Elmondta, hogy egy eszméletlen, nem lélegző nő fekszik a padlón, súlyos fejsérüléssel.

Margarita arca falfehérré vált.

Eliana ekkor előbújt a kanapé mögül, és egyenesen a nagybátyjához rohant.

– Óscar bácsi! Az anyukám nem ébred fel! Letöröltem róla a vért, és betakartam!

Óscar a karjába zárta.

– Mi történt, hercegnőm?

– Laura néni elhúzta a széket. Anyuci nagyot koppant! És utána már nem beszélt.

Óscar az anyjára nézett.

– Tudtátok, hogy beverte a fejét?

Margarita sírni kezdett.

– Azt hittük, csak színészkedik.

– Akkor ezt majd a rendőrségen is el kell magyaráznotok.

Ebben a pillanatban Gabriel lejött a lépcsőn.

Laura követte.

A férjem egyik pólója volt rajta.

– Mi folyik itt? – kérdezte Gabriel.

Óscar egyenesen a szemébe nézett.

– A feleséged meghalt, Gabriel.

A férjem hitetlenkedve felnevetett.

Ám amikor megérintette a nyakamat, a nevetése azonnal elhalt.

És a házasságunk óta először láttam igazi, mindent elsöprő rettegést a szemében.

3. RÉSZ

Gabriel kétségbeesetten dörzsölni kezdte a kezeimet.

– Csak azért ilyen hideg, mert egész éjszaka a földön feküdt! Ennyi az egész!

Aztán a karjába emelt.

– Clara! Ébredj fel! Kérlek, nyisd ki a szemed!

Óscar megpróbálta megállítani.

– Gabriel, ne mozgasd! Hagyd, hogy a mentősök foglalkozzanak vele!

De a férjem újra és újra a nevemet kiabálta.

Eliana szorosan átölelte a nagybátyja nyakát.

– Óscar bácsi, mondd meg apának, hogy ne kiabáljon az anyukámmal!

Gabriel felé fordult.

És életében először mintha igazán meglátta volna a saját lányát.

Észrevette az apró, alvadt vérrel szennyezett kezeit.

A sírástól feldagadt szemét.

És a karján éktelenkedő kék foltot.

– Eliana…

A kislányom elrejtette az arcát.

– Apa, én mondtam neked, hogy vérzik az anyukám.

Gabriel kinyitotta a száját.

– Én…

– Sokszor mondtam. De te mérges voltál.

Amikor megérkeztek a mentősök, megvizsgálták a testemet, és megállapították, hogy már semmit sem tehetnek értem.

Arra kérték a jelenlévőket, hogy a rendőrség megérkezéséig senki ne változtasson semmit a helyszínen.

Gabriel azonban nem akart elengedni.

– VIGYÉK KÓRHÁZBA! BÁRMIT KIFIZETEK! AKÁRMENNYIBE KERÜL!

Az egyik mentős szomorúan nézett rá.

– Uram, nagyon sajnálom. A felesége meghalt.

A férjem térdre rogyott.

Először láttam teljesen összetörve.

De a megbánása nem adhatta vissza az életemet.

És nem törölhette el azokat az órákat sem, amelyek alatt a kislányunk hiába könyörgött segítségért.

A rendőrök kérdezősködni kezdtek.

Margarita egyre csak azt hajtogatta, hogy az egész baleset volt.

Laura vigasztalhatatlanul zokogott.

– Én csak viccelni akartam vele! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megsérülhet!

Gabriel egy széken ült, és üres tekintettel bámult maga elé.

– Azt hittem, megjátssza magát. Folyton Laura miatt veszekedtünk. Azt gondoltam, így akar megbüntetni.

Az egyik rendőr megkérdezte:

– A kislányuk szólt önöknek, hogy az édesanyja vérzik?

Senki sem felelt.

– Megnézte valaki, hogy van-e pulzusa?

Csend.

– Hívott egyáltalán bárki mentőt?

Eliana meghúzta Óscar ingujját.

– Bácsi, én megpróbáltam telefonálni.

Óscar leguggolt elé.

– Hogyan, kincsem?

– Anyuci telefonjával. De apa elvette tőlem.