– Apa, már bocsánatot kértem. Most már segíthetünk az anyukámnak?
Laura a csuklóját szorongatta.
– Gabriel, rettenetesen fáj a kezem. Segítened kell.
A férjem elengedte a lányunkat.
– Menj le az anyádhoz, és hagyj minket békén!
Azzal becsukta az ajtót.
Eliana néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Aztán lassan elindult lefelé a lépcsőn.
Egyik fokról a másikra lépett.
Végül visszatért a testemhez.
– Anyuci, már bocsánatot kértem, de apa nem akart lejönni.
Lefeküdt mellém.
Megcsókoltam a homlokát.
De az ajkaim nem érintették a bőrét.
– Mindent jól csináltál, kicsim.
Ő azonban nem hallhatott.
Amikor megérezte, milyen hideg a kezem, elment a rózsaszín kabátjáért, és a mellkasomra terítette.
Éjfélkor Margarita lejött vizet inni.
Meglátta az unokáját, amint a testemhez bújva fekszik.
– Pont olyan makacs, mint az anyja.
Lekapcsolta az utolsó lámpát is, majd visszament aludni.
Eliana órákon át küzdött az álmossággal.
Újra és újra megsimogatta az arcomat, és megkérdezte, jobban vagyok-e már.
Végül apró fülét a mellkasomhoz szorította.
– Anyuci, a szíved már nem csinálja azt, hogy bum-bum.
Ekkor eszébe jutott egy rajzfilm, amelyben valaki mentőt hívott.
Én magam magyaráztam el neki korábban, hogy ha valaki súlyosan megsérül, segítséget kell kérni.
Előhúzta a telefonomat a zsebemből.
Megpróbálta feloldani a képernyőzárat az ujjammal.
Egyszer.
Kétszer.
Harmadszorra sikerült.
Megnyomta a segélyhívó gombot.
– Anyuci, most hívok neked egy doktor bácsit.
De ekkor Gabriel megjelent a lépcsőn.
– Miért vagy még mindig ébren?
– Apa! Doktor bácsit hívok!
A férjem kitépte a kezéből a telefont.
– Ki engedte meg, hogy hozzányúlj anyád dolgaihoz?
– Anyuci már nem lélegzik…
– MOST MÁR ELÉG!
Megszakította a segélyhívást, és a telefont egy polcra tette.
– Erről majd holnap beszélünk. Most pedig menj aludni!
Eliana sírva fakadt.
– De az anyukám nem mozdul!
Gabriel odalépett a testemhez.
Leguggolt mellém.
Egyetlen pillanatra azt hittem, hogy végre megtapintja a pulzusomat.
De még mielőtt hozzám ért volna, visszahúzta a kezét.
– Clara, pontosan tudom, hogy hallasz engem! Sikerült halálra rémítened a saját lányunkat. Remélem, most elégedett vagy magaddal!
Felállt.
– Ha holnap is folytatod ezt a hülyeséget, Elianát elviszem a testvéremhez!
Azzal ismét felment az emeletre.
Még azt sem vette észre, hogy az ajkaim elkékültek.
A kislányom elbújt a takaró alatt.
– Anyuci, apa mérges. Ne csinálj zajt!
Azt hitte, engem véd.
Nem tudta, hogy engem már senki sem bánthat.
Őt azonban még mindig összetörhették.
És a kis szívében olyan sebeket ejthettek, amelyek talán soha nem gyógyulnak be teljesen.
Reggel hét órakor megszólalt a csengő.
Margarita rosszkedvűen nyitott ajtót.
Gabriel öccse, Óscar állt a küszöbön.
Egy egyetemi konferenciára utazott, és eredetileg csak dél körül kellett volna hazaérnie, de sikerült elcsípnie egy korábbi vonatot.
A vállán hátizsák lógott, a kezében pedig egy doboz édes péksüteményt tartott.
– Utólag is boldog születésnapot, anya!
Margarita mosolyogva fogadta.
Óscar tekintete azonban már az étkező felé tévedt.
A lábaim kilógtak a takaró alól.
– Clara?
– Ne is foglalkozz vele! – válaszolta az anyja. – Tegnap óta ezt a színjátékot játssza.
Óscar közelebb lépett.
– Tegnap óta?
Felemelte a takarót.
Meglátta az arcomat.
Aztán észrevette a fejem alatt megszáradt vért.
Azonnal letérdelt, és megtapintotta a nyakamat.
Ezután a csuklómnál próbálta kitapintani a pulzusomat.
Az arckifejezése egy csapásra megváltozott.
– Anya… mikor beszélt Clara utoljára?
– Tegnap. Vacsora közben.
– És egész éjszaka itt hagytátok a földön?
– Azt hittük, csak megjátssza magát.
Óscar elővette a telefonját, és tárcsázta a segélyhívót.
Mentőt és rendőrt kért.
Elmondta, hogy egy eszméletlen, nem lélegző nő fekszik a padlón, súlyos fejsérüléssel.
Margarita arca falfehérré vált.
Eliana ekkor előbújt a kanapé mögül, és egyenesen a nagybátyjához rohant.
– Óscar bácsi! Az anyukám nem ébred fel! Letöröltem róla a vért, és betakartam!
Óscar a karjába zárta.
– Mi történt, hercegnőm?
– Laura néni elhúzta a széket. Anyuci nagyot koppant! És utána már nem beszélt.
Óscar az anyjára nézett.
– Tudtátok, hogy beverte a fejét?
Margarita sírni kezdett.
– Azt hittük, csak színészkedik.
– Akkor ezt majd a rendőrségen is el kell magyaráznotok.
Ebben a pillanatban Gabriel lejött a lépcsőn.
Laura követte.
A férjem egyik pólója volt rajta.
– Mi folyik itt? – kérdezte Gabriel.
Óscar egyenesen a szemébe nézett.
– A feleséged meghalt, Gabriel.
A férjem hitetlenkedve felnevetett.
Ám amikor megérintette a nyakamat, a nevetése azonnal elhalt.
És a házasságunk óta először láttam igazi, mindent elsöprő rettegést a szemében.
3. RÉSZ
Gabriel kétségbeesetten dörzsölni kezdte a kezeimet.
– Csak azért ilyen hideg, mert egész éjszaka a földön feküdt! Ennyi az egész!
Aztán a karjába emelt.
– Clara! Ébredj fel! Kérlek, nyisd ki a szemed!
Óscar megpróbálta megállítani.
– Gabriel, ne mozgasd! Hagyd, hogy a mentősök foglalkozzanak vele!
De a férjem újra és újra a nevemet kiabálta.
Eliana szorosan átölelte a nagybátyja nyakát.
– Óscar bácsi, mondd meg apának, hogy ne kiabáljon az anyukámmal!
Gabriel felé fordult.
És életében először mintha igazán meglátta volna a saját lányát.
Észrevette az apró, alvadt vérrel szennyezett kezeit.
A sírástól feldagadt szemét.
És a karján éktelenkedő kék foltot.
– Eliana…
A kislányom elrejtette az arcát.
– Apa, én mondtam neked, hogy vérzik az anyukám.
Gabriel kinyitotta a száját.
– Én…
– Sokszor mondtam. De te mérges voltál.
Amikor megérkeztek a mentősök, megvizsgálták a testemet, és megállapították, hogy már semmit sem tehetnek értem.
Arra kérték a jelenlévőket, hogy a rendőrség megérkezéséig senki ne változtasson semmit a helyszínen.
Gabriel azonban nem akart elengedni.
– VIGYÉK KÓRHÁZBA! BÁRMIT KIFIZETEK! AKÁRMENNYIBE KERÜL!
Az egyik mentős szomorúan nézett rá.
– Uram, nagyon sajnálom. A felesége meghalt.
A férjem térdre rogyott.
Először láttam teljesen összetörve.
De a megbánása nem adhatta vissza az életemet.
És nem törölhette el azokat az órákat sem, amelyek alatt a kislányunk hiába könyörgött segítségért.
A rendőrök kérdezősködni kezdtek.
Margarita egyre csak azt hajtogatta, hogy az egész baleset volt.
Laura vigasztalhatatlanul zokogott.
– Én csak viccelni akartam vele! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megsérülhet!
Gabriel egy széken ült, és üres tekintettel bámult maga elé.
– Azt hittem, megjátssza magát. Folyton Laura miatt veszekedtünk. Azt gondoltam, így akar megbüntetni.
Az egyik rendőr megkérdezte:
– A kislányuk szólt önöknek, hogy az édesanyja vérzik?
Senki sem felelt.
– Megnézte valaki, hogy van-e pulzusa?
Csend.
– Hívott egyáltalán bárki mentőt?
Eliana meghúzta Óscar ingujját.
– Bácsi, én megpróbáltam telefonálni.
Óscar leguggolt elé.
– Hogyan, kincsem?
– Anyuci telefonjával. De apa elvette tőlem.





