Úgy beszélt a szerződésről, mintha már alá is írták volna.

Aztán a férjem felé fordult.

– És ön, Martín? Mivel foglalkozik?

A férjem nyugodtan válaszolt:

– Takarítási csoportvezető vagyok.

Patricia mosolya egy pillanat alatt megfagyott.

A szalvétáját a szája elé emelte.

– Ó, valóban? – kérdezte művi együttérzéssel. – Az nem túl megerőltető munka?

Martín egyáltalán nem jött zavarba.

– Tisztességes munka. Valakinek rendben kell tartania az épületeket, hogy mások használni tudják őket.

Az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem.

Daniela lesütötte a szemét.

Éreztem, hogy valami megváltozott.

De akkor még egyikünk sem sejthette, hogy az a bizonyos, harminchatmillió pesós szerződés, amellyel Héctor olyan öntelten dicsekedett, súlyos titkot rejt.

Olyat, amely mindkét család sorsát örökre megváltoztathatja.

És a legmegdöbbentőbb az volt, hogy az én csendes férjem sokkal többet tudott erről az üzletről, mint azt bárki elképzelhette volna …

2. RÉSZ

Két héttel a kellemetlen éttermi találkozó után Rodrigo egy doboz édességgel jelent meg nálunk.

Bocsánatot akart kérni.

Elmondta, hogy az édesanyja hajlamos az embereket a vagyonuk és a családnevük alapján megítélni.

Éppen ezért titkolta el előle Martín munkáját.

A férjem nem vonta kérdőre.

Nem kérdezte meg, miért szégyellte a foglalkozását.

Ehelyett Rodrigo munkájáról és azokról az épületekről érdeklődött, amelyek karbantartásáért a vállalatuk felelt.

Figyelmesen hallgatta a fiút.

Végül Rodrigo maga is elismerte:

– Tulajdonképpen a takarítók ismerik legjobban az épületeket. Minden egyes nap bejárják az összes helyiséget. Olyan dolgokat is észrevesznek, amelyek nekünk fel sem tűnnek.

Martín a kérges kezére nézett.

Majd lassan megszólalt:

– Ezekkel a kezekkel dolgoztam harminc éven át. A tisztességes munkát nem kell szégyellni, fiam.

Abban a pillanatban azt hittem, minden rendbe jöhet.

De hatalmasat tévedtem.

Június hetedikén tartottuk az első komolyabb megbeszélést az esküvő megszervezéséről.

Patricia éppen azokat a családi fényképeket nézegette, amelyeket a lagzin szerettünk volna bemutatni.

Egyszer csak megállt az egyik képnél.

A fotón Martín tartotta karjában az újszülött Danielát.

Még rajta volt a kék munkaruhája.

Patricia kivette a képet a többi közül, és félretette.

– Ez semmiképpen sem kerülhet be az esküvői bemutatóba.

Daniela értetlenül nézett rá.

– Miért nem?

Patricia olyan természetességgel válaszolt, mintha a világ legkézenfekvőbb dolgáról beszélne.

– Fontos üzletemberek is ott lesznek. A bemutatáskor egyszerűen mondhatnánk azt, hogy az édesapád irodai alkalmazott. Nem kell mindenkinek tudnia a részleteket.

Daniela azonnal kivette a kezéből a fényképet.

– Én soha nem szégyelltem az apámat. Sem ezt a képet, sem egyetlen szót nem fogunk megváltoztatni a bemutatásában.

Patricia erőltetetten felnevetett.

Úgy tett, mintha csak viccelt volna.

Később azonban félrehívott.

Édeskés mosollyal közölte velem, hogy a mi családunk társadalmi helyzete valójában messze elmarad az övékétől.

Aztán még egy „jó tanácsot” is adott.

Azt javasolta, hogy az esküvőre inkább béreljek ruhát.

Hiszen valószínűleg úgysem lesz több alkalmam ilyen elegáns öltözéket viselni.

Legszívesebben ott helyben megmondtam volna neki, mit gondolok róla.

De visszafogtam magam.

Nem azért, mert féltem tőle.

Hanem mert nem akartam tönkretenni a lányom boldogságát.

Júliusban Patricia újabb telefonhívással állt elő.

Ezúttal azt követelte, hogy a negyvenhat meghívott vendégünkből mindössze nyolcat tartsunk meg.

A felszabaduló helyekre ugyanis fontos üzleti ügyfeleiket szerette volna meghívni.

Aztán még ennél is tovább ment.

Kijelentette, hogy Daniela az esküvő után hagyja ott a fogászati rendelőt, és menjen dolgozni a ClimaSolarhoz.

– Egy leendő cégtulajdonos felesége mégsem töltheti az egész napját azzal, hogy idegen emberek szájában turkál! – mondta megvetően.

Ezután mintegy mellékesen megemlítette, hogy Rodrigo korábban visszautasított egy előkelő családból származó fiatal nőt, csak azért, hogy Danielát választhassa.

Úgy beszélt, mintha ezért életünk végéig hálásnak kellene lennünk.

Daniela minden követelését visszautasította.

Rodrigo arra kérte, legyen türelmes a szüleivel.

De valójában soha nem állt ki velük szemben.

Augusztus kilencedikén meghívtak bennünket a fényűző villájukba.

Héctor elővett egy vaskos iratmappát, és ismét a közelgő üzleti sikerével kezdett kérkedni.

A Grupo Centinelával kötendő, évi harminchatmillió pesós szerződés szerinte már szinte biztos volt.

Egy régi ismerőse megígérte, hogy segíteni fog neki.

Aztán büszkén megmutatott egy hivatalos levelet.

Csakhogy annak tartalma korántsem hasonlított egy biztos üzleti megállapodáshoz.

A ClimaSolar értékelését felfüggesztették.

Három súlyos problémát kellett megoldaniuk.

Nem rendelkeztek elegendő megfelelő képesítésű szakemberrel.

Az ellenőrzési jegyzőkönyveik megbízhatatlanok voltak.

Ráadásul túl sok munkát bíztak külső alvállalkozókra.

Október harmincegyedikéig kaptak határidőt arra, hogy meggyőző intézkedési tervet nyújtsanak be.