Azért ment oda, hogy elmondja Gabrielnek: gyermeket vár.
Elvira fogadta.
A kezébe nyomott egy levelet, amelyet állítólag Gabriel írt.
A levélben a férfi minden felelősséget elutasított, és azt követelte, hogy Inés örökre tűnjön el az életéből.
Ezután Elvira közölte vele, hogy ha megpróbálna újra kapcsolatba lépni a családdal, az ügyvédeik alaposan megnehezíthetik a gyermeke felnevelését.
Inés huszonnégy éves volt.
Terhes.
És éppen akkor veszítette el az ideiglenes állását.
Rettegett a jövőtől.
Ezért elment, abban a hitben, hogy Gabriel tudatosan mondott le róla és a születendő gyermekükről.
Csakhogy három nappal a gála után valami történt, ami mindent újra felforgatott.
Egy internetes hírportál cikket közölt.
A szenzációhajhász cím azzal vádolta Inést, hogy egy kiskorú gyermeket használ fel arra, hogy közel kerüljön egy milliomos üzletemberhez.
Vera zokogva érkezett haza az iskolából.
Az osztálytársai megosztották egymással a fellépésről készült fényképeket, néhányan pedig gúnyolódni kezdtek rajta.
A zeneiskola vezetője közölte Inésszel, hogy két támogatójuk is fontolóra vette a pénzügyi segítség felfüggesztését.
Amikor Gabriel értesült a történtekről, elöntötte a düh.
Azonnal vizsgálatot indított, hogy kiderítse, honnan származnak a kiszivárogtatott információk.
Az eredmény megdöbbentette.
Marisa Vela, a vállalata kommunikációs igazgatója adta át az adatokat egy újságírónőnek.
Ráadásul Marisa éppen az a nő volt, akivel Elvira mindenáron össze akarta boronálni a fiát.
Gabriel azonnal kérdőre vonta.
Marisa azonban csak ennyit felelt:
– Anyád azt mondta, meg kell védenünk téged.
Gabriel haladéktalanul felmentette a nőt a feladatai alól.
Ezután felkereste Inést.
Egy kisebb kávézóban találkoztak a Retiro park közelében.
Ott végre egymás mellé tették azokat a leveleket, amelyeket tizenkét évvel korábban kaptak.
Döbbenten fedezték fel, hogy egyikük sem írta azokat a mondatokat, amelyek miatt egész életük más irányt vett.
Inés elővett egy régi fényképet.
A képen az újszülött Vera volt.
Gabriel hosszú másodpercekig tartotta a kezében a fotót.
Egyetlen szót sem tudott kiejteni.
Végül remegő hangon megkérdezte:
– Ő… az én lányom?
Inés a szemébe nézett.
– Igen, Gabriel. Mindig is a te lányod volt.
Ebben a pillanatban megcsörrent a férfi telefonja.
Rosa Olmedo kereste.
Az édesanyja egykori titkárnője.
Rosa elmondta, hogy éveken át megőrzött néhány dokumentumot, amelyek bizonyíthatják, ki szakította szét valójában Gabrielt és Inést.
Ám amit ezután mondott, attól Gabrielben szinte megfagyott a vér.
Létezett egy megállapodás, amelyet állítólag ő írt alá még Vera születése előtt.
A dokumentum szerint önként lemondott arról, hogy bármiféle kapcsolatot tartson a gyermekével.
És Elvira tizenkét éven keresztül ezzel a papírral biztosította, hogy Inés soha többé ne térhessen vissza az életükbe.
3. RÉSZ
Gabriel még jóval azután is a kávézóban ült, hogy Rosa befejezte a telefonbeszélgetést.
Az asztalon két levél, egy régi fénykép és egy rég kihűlt csésze kávé hevert.
Inés némán figyelte a férfit.
Tizenkét éven keresztül számtalanszor elképzelte, milyen lesz, ha egyszer újra találkoznak.
Néha arra gondolt, Gabriel majd megjelenik az ajtajában, és bocsánatot kér mindazért, amit tett.
Máskor attól rettegett, hogy egy napon visszatér, és jogot formál arra a gyermekre, akinek a felnevelésében soha nem vett részt.
De azt álmában sem gondolta volna, hogy egy olyan férfit talál majd maga előtt, aki éppen most döbbent rá, hogy őt is ugyanúgy becsapták.
– Mit mondott Rosa? – kérdezte végül.
Gabriel sokáig nem válaszolt.
– Azt, hogy anyám elintézte, hogy létezzen egy dokumentum az aláírásommal, amelyről én semmit sem tudtam. Vagyis pontosabban… valaki felhasználta az aláírásomat, hogy úgy tűnjön, én magam írtam alá.
Inés lehunyta a szemét.
Újra maga előtt látta azt a hatalmas dolgozószobát.
A krémszínű függönyöket.
A súlyos íróasztalt.
És Elvirát, amint szenvtelen arccal egy borítékot helyez elé.
Az idősebb nő akkor nem csupán egy búcsúlevelet mutatott neki.
Egy megállapodásról is beszélt, amely állítólag megakadályozta, hogy Gabriel kapcsolatba lépjen a kapcsolatukból született bármely gyermekkel.
Inés túl fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy megértse: egy magánmegállapodás nem szüntetheti meg az apa törvényes kötelezettségeit.
Elvira pedig könyörtelenül kihasználta a tájékozatlanságát.
– Azt mondta, azért írtad alá, mert semmit sem akarsz tudni a kisbabáról – suttogta Inés.
Gabriel lehajtotta a fejét.
– Bármit megadtam volna azért, hogy azon a napon melletted lehessek.
Inés úgy érezte, ezek a szavak felszakítanak benne egy sebet, amelyről azt hitte, már régen begyógyult.
– De nem voltál ott, Gabriel.
A hangja megremegett.
– Amikor Vera megszületett, nem voltál ott. Amikor először lett magas láza, akkor sem. Amikor megtette az első lépéseit, amikor elkezdte az iskolát, amikor azt kérdezte, miért várja minden barátját az apukája az iskola kapujában, csak őt nem…
Nem tudta befejezni.
Gabriel hallgatott.
Nem próbálta mentegetni magát.
Nem emlékeztette Inést arra, hogy ő maga is egy kegyetlen hazugság áldozata volt.
Mert abban a pillanatban megértette, hogy a most kiderült igazság nem törölheti el azt a fájdalmat, amelyet Inés tizenkét éven át átélt.
– Nem adhatom vissza nektek ezeket az éveket – mondta végül halkan. – De szeretnék ott lenni minden egyes napotokban, ami még előttünk áll.
Inés szomorúan, mégis nyugodtan nézett rá.
– Először Verának kell bebizonyítanod, hogy nem fogsz újra eltűnni az életéből.
Gabriel számára ezek a szavak fontosabbá váltak minden korábbi ígéreténél.
Másnap reggel Alcalá de Henaresbe utazott, hogy személyesen találkozzon Rosa Olmedóval.
A nyugdíjas titkárnő ekkor már hatvannyolc éves volt, és egy szerény házban élt a történelmi városközpont közelében.
Reszkető kézzel nyitott ajtót.
Az étkezőasztalon egy egyszerű kartonmappa feküdt.
Rosa több mint egy évtizeden át rejtegette.
– Már sokkal korábban meg kellett volna keresnem téged – vallotta be.
Gabriel leült vele szemben.
Rosa elmesélte, hogy amikor Inés bejelentette a terhességét, Elvira elrendelte, hogy minden, a fiatal nővel kapcsolatos levelet és üzenetet fogjanak el.
Ezután két búcsúlevél elkészítésére adott utasítást.
Az egyik Gabrielnak szólt.
A másik Inésnek.
Mindkettő gondosan megfogalmazott hazugságokat tartalmazott.
A cél az volt, hogy egyikük se akarja többé megkeresni a másikat.
– Az egyiket én magam gépeltem le – ismerte be Rosa. – Anyád azt állította, hogy mindketten beleegyeztetek, és csupán írásba kell foglalni a döntéseteket.
Rosa csak később tudta meg, hogy Gabriel soha nem hagyta jóvá ezeket a dokumentumokat.
Meg akarta akadályozni a csalást.
Elvira azonban emlékeztette rá, hogy a férje súlyos beteg, és az állására szüksége van a családjának.





