Gabriel azonnal felhívta Inést.
– Megkaptam az eredményt.
– Tudom – felelte a nő. – Vera itt van mellettem.
Néhány másodpercig csend volt.
Aztán megszólalt a kislány.
– Gabriel?
– Igen, kincsem?
– Szólíthatlak apának?
Gabrielnek le kellett ülnie.
– Úgy szólíthatsz, ahogy csak szeretnél.
– Akkor… apa, eljössz pénteken az iskolai koncertemre?
Azon a pénteken Gabriel lemondott egy fontos üzleti megbeszélést.
Negyven perccel az előadás kezdete előtt megérkezett az iskola dísztermébe.
Leült a harmadik sorba.
Amikor Vera fellépett a színpadra, tekintetével izgatottan kutatni kezdte a nézőteret.
Aztán meglátta.
Gabriel felemelte a kezét.
A kislány elmosolyodott.
Inés, aki a férfi mellett ült, abban a pillanatban megértette, hogy ez az apró jelenet többet ér minden ajándéknál, amit Gabriel valaha is megvehetne.
A lányának többé nem kellett elképzelnie, milyen érzés lehet, ha az édesapja ott ül a közönség soraiban.
Mert most ott volt.
És ezúttal nem késett el.
A családon belüli vizsgálat következményei hamarosan a nyilvánosság elé kerültek.
Marisa távozott a vállalat kommunikációs vezetői posztjáról, miután a belső vizsgálat bebizonyította, hogy személyes információkat szivárogtatott ki a sajtónak.
A cég hivatalos helyreigazítást tett közzé az Inés jó hírnevét sértő állítások miatt.
Elvirának le kellett mondania az alapítványnál betöltött tisztségéről, és szembe kellett néznie a meghamisított dokumentumok jogi vizsgálatával.
Gabriel azt is felajánlotta, hogy megtéríti a zeneiskolát ért szakmai és anyagi károkat.
Világossá tette azonban, hogy ezt a segítséget semmilyen módon nem köti Inés személyes döntéseihez.
Amikor viszont állást ajánlott neki az egyik szállodájában, Inés visszautasította.
– Nincs szükségem arra, hogy új életet építs nekem – magyarázta nyugodtan. – Nekem már van életem. Arra van szükségem, hogy tiszteld mindazt, amit a saját erőmből elértem.
Gabriel végre megértette.
Ez a nő nem arra várt, hogy valaki megmentse.
Egyedül nevelte fel a lányát.
A legnehezebb időkben sem mondott le a hivatásáról.
És akkor is képes volt tisztességes, szeretettel teli életet teremteni, amikor minden ellene fordult.
Gabriel ezért most még jobban csodálta őt, mint annak idején, amikor először beleszeretett.
Az elkövetkező hónapokban rendszeresen látogatta Verát, mindig tiszteletben tartva az Inésszel kötött megállapodásokat.
Megtanulta elkészíteni a kislány kedvenc uzsonnáját.
Eljárt a szülői értekezletekre.
Elkísérte a kottaboltba, amikor új zeneműveket szeretett volna választani.
És közben felfedezett valami egészen különlegeset.
Vera minden alkalommal, amikor befejezett egy saját szerzeményt, apró csillagot rajzolt a kotta sarkába.
Egy délután Gabriel megkérdezte tőle, miért csinálja ezt.
– Mert anya azt mondja, hogy a csillagok akkor is megmutatják az utat, amikor körülöttünk minden sötét.
Gabrielnek elakadt a lélegzete.
Pontosan ugyanezeket a szavakat mondta neki Inés tizenhat évvel korábban.
Akkor, amikor az első kék csillagot rajzolta a közös daluk kottájára.
És Gabriel hirtelen megértette, hogy a lánya egész gyermekkorában magában hordozott egy darabot belőle.
Akkor is, amikor még a nevét sem ismerte.
Amikor megérkezett a tavasz, Inés meghívást kapott egy hangversenyre Alcalá de Henares egyik koncerttermébe.
Egykori zenetanárnője éveken át figyelemmel kísérte a pályafutását, és szeretett volna segíteni neki abban, hogy ismét visszatérhessen a színpadra.
Inés bizonytalan volt.
Már nagyon régóta nem lépett fel szólistaként.
Vera azonban lelkesen biztatta, hogy fogadja el a meghívást.
Gabriel is felajánlotta a segítségét a műsor összeállításához és a felkészüléshez.
Ugyanakkor megígérte, hogy egyetlen művészi döntésébe sem fog beleszólni.
A következő hetekben sok délutánt töltöttek közös próbákkal.
Inés eleinte óvatosan tartotta a távolságot.
Nem akarta összekeverni Gabriel Vera iránt érzett szeretetét a köztük esetleg újraéledő szerelemmel.
Nem akarta ismét kitenni magát a csalódás veszélyének.
Ám ahogy teltek a hetek, egyre több mindent fedezett fel a férfiban, ami korábban nem volt jellemző rá.
Gabriel már nem akart mindenáron irányítani.
Előbb meghallgatta a másikat, és csak utána válaszolt.
Képes volt beismerni a hibáit.
És ami Inés számára mindennél fontosabb volt:
Nem tűnt el.
Ott maradt.
Egy este, miközben Vera a házi feladatát fejezte be, Inés Gabrielt a szintetizátor előtt találta.
A férfi éppen azt a dallamot próbálta felidézni, amelyet fiatalkorukban komponált.
Többször is elrontotta.
Inés odalépett mellé, és finoman leütötte a megfelelő billentyűket.
Néhány másodpercig egymás mellett pihent a kezük.
– Soha nem hagytam abba ennek a dalnak a játszását – vallotta be Inés.
Gabriel felnézett rá.
– Miért?
Inés a billentyűket figyelte.
– Mert amikor Vera kicsi volt, és az apjáról kérdezett, nem tudtam, mit mondjak neki.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Ezért inkább megtanítottam neki ezt a dalt. Azt szerettem volna, hogy legalább valami szépet ismerjen belőled.
Gabriel érezte, ahogy megtelik könnyel a szeme.
– Mindazok után, amikről azt hitted, hogy veled tettem… te mégis megőrizted belőlem a legszebbet.
Inés gyengéden megrázta a fejét.
– Nem érted tettem, Gabriel.
A hangja alig volt hangosabb egy suttogásnál.
– A lányunkért tettem.
Gabriel bólintott.
Nem próbálta megcsókolni.
Nem akarta ezt a pillanatot egy újabb szerelmi ígéretté változtatni.
Egyszerűen visszafordult a billentyűkhöz, és folytatta a játékot.
És hosszú évek óta először Inés úgy tudta hallgatni ezt a dallamot, hogy közben nem érezte, hogy valamit újra elveszít.
Elérkezett a koncert napja.
A hangversenyterem zsúfolásig megtelt.
A közönség soraiban régi tanárok, a zeneiskolai tanítványok családtagjai és olyan emberek is ültek, akik a váratlan szállodai gála óta követték Inés történetét.
Amikor a nő kilépett a színpadra, hosszú, bordó ruhát viselt.
Ugyanazt a ruhát, amelyben Gabriel annak idején újra meglátta.
Csakhogy most már egészen más emberként állt ott.
Nem azért lépett színpadra, mert kétségbeesetten szüksége volt a pénzre.
Azért állt ott, mert újra hitt a saját tehetségében.
Több zeneművet adott elő.
A közönség hosszú, lelkes tapssal jutalmazta.
Ezután Inés a mikrofonhoz lépett.
– A ma este utolsó szerzeménye tizenhat évvel ezelőtt született.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Hosszú időn keresztül egy olyan ígéret emléke volt számomra, amelyről azt hittem, soha nem teljesülhet.
A színpad oldala felé fordult.
– De valaki, aki nagyon különleges számomra, megtanította nekem, hogy a dalok is megváltozhatnak, ha az életünk új irányt vesz.
Ekkor megjelent Vera.
Orgonalila ruháját viselte, kezében egy kottamappával.
Mellette Gabriel lépdelt.
A közönség tapsolni kezdett.
Hárman foglaltak helyet a zongoránál.
Vera ugyanis különleges meglepetéssel készült.
Az eredeti dallamot hat kézre dolgozta át, és egy teljesen új szólamot komponált hozzá.





