Az utolsó lehetőséget jelentette a Termocastilla számára, hogy igazolja: képes teljesíteni a követelményeket.
Julián már akkor tudomást szerzett a Termocastilla pályázatáról, amikor Inés bemutatta neki Álvarót.
Azonnal jelezte a lehetséges családi érintettséget, és visszalépett a szerződés odaítéléséről döntő bizottság munkájától.
Kifejezetten kérte, hogy minden pályázóra azonos határidők és feltételek vonatkozzanak.
A jogi osztály írásban rögzítette a távolmaradását.
Így akarták kizárni még a befolyásolás gyanúját is.
Marta összevonta a szemöldökét.
– De amikor azt mondtad, hogy ezzel a családdal mindennek vége…
– Akkor rólunk beszéltem – felelte Julián halkan. – Nem fogom a vállalatom segítségével tönkretenni őket. De megmenteni sem fogom őket csak azért, mert annak a férfinak a szülei, aki megríkatta a lányunkat.
Vasárnap a felvétel eljutott Esteban egyik ismerőséhez, aki kapcsolatban állt a Red Arlanzával.
A férfi felháborodva telefonált neki.
Alig akarta elhinni, hogyan bántak a vállalat legnagyobb egyéni részvényesével.
Másnap reggel kilenc előtt Marta és Inés telefonja szinte megállás nélkül csörgött.
Hétfőn, a kora reggeli órákban megszületett a hivatalos döntés.
A Termocastillát kizárták a pályázati eljárásból, mert nem pótolta megfelelően a hiányzó dokumentumokat, és nem tisztázta a feltárt szabálytalanságokat.
Egy másik, a műszaki értékelésben jobb eredményt elérő vállalat maradt versenyben.
Julián senkit sem hívott fel azért, hogy tönkretegye a Termocastillát.
Nem adott titkos utasításokat.
És nem manipulálta a szerződés odaítélését sem.
Egyszerűen megszületett annak az ellenőrzési eljárásnak az eredménye, amelynek figyelmeztetéseit Esteban hónapokon keresztül semmibe vette.
A hír akkor érte az üzletembert, amikor kifizetetlen számlák halmai vették körül.
Öt kisteherautót vásárolt, kilenc új alkalmazottat vett fel, és olyan hiteleket vállalt, amelyekért a saját házával kezeskedett.
Dühösen felhívta egyik ismerősét a vállalatcsoportnál, és követelte, hogy javítsák ki ezt a szerinte „nyilvánvaló tévedést”.
Ám csak azt a választ kapta, hogy Julián dokumentáltan távol maradt az értékelési eljárástól.
Esteban először Juliánt próbálta felhívni.
Aztán Martát.
Végül Inést.
A lánynak még reggeli előtt tizenhét nem fogadott hívása volt.
Teresa szintén üzeneteket hagyott.
Azt állította, hogy minden szörnyű félreértés volt, Álvaro pedig órák óta teljesen összetörten ül otthon.
Ugyanaz az asszony, aki néhány nappal korábban a fehér menyasszonyi ruhán gúnyolódott, most hirtelen „családtagokhoz méltó módon” szeretett volna beszélgetni.
Kedden Álvaro megjelent egykori leendő apósáék házánál.
Virágcsokrot tartott a kezében.
Az arca beesett volt, a tekintete nyugtalan.
Időközben ráébredt, hogy az a pénzügyi biztonság, amelyet egy napon örökölni remélt, korántsem olyan biztos, mint hitte.
Az apja őt hibáztatta az elveszített szerződésért, miközben több beszállító már követelte a kifizetetlen tartozásait.
Álvaro azt kérte, hadd beszéljen Inésszel.
Beismerte, hogy félelemből engedelmeskedett a szüleinek.
Attól tartott, elveszíti az állását és a neki ígért vállalati részesedést.
– Én tényleg feleségül akartalak venni – mondta az ajtóban. – Ha adsz még egy esélyt, szembeszállok velük. Megígérem!
Inés mozdulatlanul nézte.
Kényelmes hétköznapi ruhát viselt, a haját egyszerűen összefogta.
Nyoma sem volt már annak a menyasszonynak, akit Álvaro néhány nappal korábban egyedül hagyott várakozni.
– Ki írta azt az üzenetet, amelyben azt állítottátok, hogy személyes válságban vagyok? – kérdezte.
Álvaro lesütötte a szemét.
– Én.
– Ki döntött úgy, hogy mindenki előtt hív fel?
A férfi nem válaszolt.
– És miért nevettél, amikor könyörögtem, hogy magyarázd meg, mi történik?
– Ideges voltam – motyogta Álvaro.
Inés hosszú másodpercekig nézte.
Aztán megszólalt.
– Ez nem vicc volt, Álvaro. Hanem döntés.
A férfi közbe akart szólni, de Inés folytatta.
– Egész éjszaka lett volna időd figyelmeztetni. Ehelyett hagytad, hogy felvegyem a menyasszonyi ruhámat, hogy a szüleim elkísérjenek, és hogy mindenki végignézze, ahogy egyedül hagysz.
A hangja nyugodt maradt.
– Nem akarok olyan férfihoz hozzámenni, akit nekem kell megtanítanom arra, hogyan tiszteljen engem.
Álvaro megpróbálta megfogni a kezét.
Inés egy lépést hátrált.
Közölte, hogy minden fennmaradó pénzügyi kérdést kizárólag írásban, ügyvédeiken keresztül fognak rendezni.
Aztán becsukta az ajtót.
Nem vágta Álvaro lába elé a virágcsokrot.
Nem kívánt neki szenvedést sem.
Nem kellett kegyetlenné válnia ahhoz, hogy bebizonyítsa: valóban vége.
Néhány héttel később Esteban és Teresa megjelent Marta házánál.
Teresa azt bizonygatta, hogy mindig is csodálta Julián szerénységét.
Marta a kaputelefonon keresztül hallgatta végig.
Aztán hidegen válaszolt.
– Maga nem most jött rá arra, hogy a férjem jó ember. Csak most tudta meg, hogy részvényei vannak. Magának kizárólag ez változott meg.
Az esküvő költségei körüli vita végül a felek között létrejött, írásban rögzített megállapodással zárult.
Ez természetesen nem szüntette meg Inés fájdalmát.
De legalább megakadályozta, hogy egyedül kelljen kifizetnie azokat a kiadásokat, amelyeket Álvaro tovább hagyott halmozódni, noha már tudta, hogy nem fog megjelenni az esküvőn.
Marta és Julián végig a lányuk mellett álltak.
De többé nem akartak helyette döntéseket hozni.
Megtanulták, hogy valakit megvédeni nem azt jelenti, hogy irányítják az életét.
Hanem azt, hogy mellette maradnak, amikor szüksége van rájuk.
Egy tavaszi délután Inés egy mappával a hóna alatt látogatta meg a szüleit.
Elhatározta, hogy egyik kolléganőjével közösen kis gyógytorna-rendelőt nyit.





