A következő hetekben elmentettem az üzeneteket, a fényképeket, a számlákat és a kamerafelvételeket.

Ezután elővettem a régi kék mappámat.

Azt, amelyben tíz éve őriztem a ház építésének minden dokumentumát.

Időpontot kértem Mariana Vega ügyvédnőtől, aki családjogi és vagyonjogi ügyekre szakosodott.

Az ügyvédnő gondosan átvizsgálta a tulajdoni okiratokat, a szerződéseket és a banki bizonylatokat.

Aztán komolyan rám nézett.

– Lucía, szeretném, ha valamit nagyon világosan megértene. Ez az ingatlan kizárólag az ön nevén szerepel. A telket a nagymamájától örökölte, az építkezést pedig a saját pénzéből finanszírozta. Ráadásul a házasságukban vagyonelkülönítés volt érvényben.

Nagyot nyeltem.

– Ez azt jelenti, hogy Mauricio nem tarthatja meg egyszerűen a házat?

– Pusztán azért, mert itt lakott, semmiképpen sem. De mindent jogszerűen kell intéznünk. Először hivatalosan lezárjuk a válást, utána pedig szabályosan értesítjük az ingatlan jelenlegi lakóit a kiköltözési kötelezettségükről.

Az ügyvédnő egyértelmű utasításokat adott.

Ne cseréljek zárat.

Ne dobjam ki senki holmiját.

Ne keveredjek tettlegességbe.

Minden tanácsát megfogadtam.

Október 3-án aláírtam a válási megállapodást.

Teresa úgy ünnepelt, mintha élete legszebb napját élte volna át.

Még azt is megparancsolta, hogy adjam le az összes kulcsot, és hagyjam hátra a bútorokat meg a háztartási gépeket.

Nem vitatkoztam.

Csak bólintottam.

Miközben ők már arról álmodoztak, hogy Renata hamarosan az én hálószobámban alszik majd, én titokban kibéreltem egy kicsi, kétszobás lakást.

Mindössze a ruháimat, a könyveimet, az irataimat és a nagymamám bekeretezett fényképét vittem magammal.

Minden mást hátrahagytam.

Nem azért, mert feladtam.

Hanem mert pontosan tudtam, hogy az igazi fordulat még hátravan.

Pontosan egy héttel később Sergio, az ingatlanközvetítő, egy munkatársa kíséretében megérkezett a házhoz.

Az ingatlan első értékbecslését kellett elvégezniük.

Teresa nyitott ajtót.

– Maguk meg mit akarnak? Ez a fiam háza!

Sergio udvariasan felmutatta az igazolványát.

– Jó napot kívánok! A tulajdonos, Lucía Hernández asszony megbízásából érkeztünk.

Anyósom arca egy pillanat alatt megmerevedett.

– A… tulajdonos?

Mauricio megjelent mögötte.

Karla kilépett a nappaliból.

Még Renata is előjött a fő hálószobából, ahol éppen tartózkodott.

Teresa hitetlenkedve meredt a férfira.

– Miféle tulajdonosról beszél? Mit jelentsen ez az egész?

Sergio kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy hivatalos ingatlan-nyilvántartási kivonatot.

Majd rámutatott egy névre.

Az én nevemre.

Lucía Hernández.

Ekkor Ernesto is kijött a szobájából.

Elvette a dokumentumot, és némán olvasni kezdte.

Egyszer.

Kétszer.

Aztán lassan felemelte a fejét.

Az arca halálsápadt volt.

– Ha ez a ház valóban Lucía tulajdona…

Egyenesen a fiára nézett.

– …akkor azonnal tudni akarom, mit csinált Mauricio azzal a rengeteg pénzzel, amit az elmúlt nyolc évben adtam neki!

Síri csend támadt.

Senki sem mert megszólalni.

Mert abban a pillanatban már nem csupán az volt a kérdés, hogy kié a ház.

Hanem az is, hogy hová tűnt több százezer peso.

És hogy a család nyolc éve ugyanannak az embernek a hazugságaiban élt.

3. RÉSZ

Október 17-én, pénteken, este hét órakor ismét beléptem abba a házba.

Mariana Vega ügyvédnő kísért el.

A válási papírok aláírása óta nem jártam ott.

Mauricio nyitott ajtót.

Alig ismertem rá.

Mély karikák sötétlettek a szeme alatt, a haja kócos volt, az arcán pedig olyan kimerültség látszott, amilyet a házasságunk tizenkét éve alatt még soha nem tapasztaltam.

– Gyertek be – motyogta.

Az étkezőben Teresa, Ernesto, Karla és Renata várakozott.

Renata bal kezén gyémántgyűrű csillogott.

Amikor meglátott, kissé lesütötte a szemét.

Leültem velük szemben.

Mariana több dokumentumot helyezett az asztalra.

– Jó estét kívánok. Mariana Vega vagyok, Lucía Hernández asszony jogi képviselője. Azért vagyunk itt, hogy hivatalosan tisztázzuk az ingatlan tulajdonjogi helyzetét, valamint a már közölt kiköltözési feltételeket.

Teresa az asztalra csapott.

– Nekünk nincs mit meghallgatnunk! Ez Mauricio háza! A fiam rengeteget dolgozott érte, és évek óta fizeti a jelzáloghitelt!

Mariana hangja egy pillanatra sem emelkedett meg.

– Éppen ezért vagyunk itt, asszonyom. A hivatalos iratok ugyanis ennek az ellenkezőjét bizonyítják.

Kinyitotta az első mappát.

Egy hitelesített tulajdoni okirat másolata volt benne.

– A telket Lucía Hernández asszony a nagymamájától örökölte. Az építkezést ő rendelte meg és teljes egészében ő fizette ki. Az ingatlan kizárólag az ő nevén szerepel.

– Ez lehetetlen! – sikította Teresa. – Az én fiam a tulajdonos!

Mariana egy másik iratot csúsztatott elé.

– Ezt személyesen is ellenőrizheti a hivatalos ingatlan-nyilvántartásban. Nem Hernández asszony állításáról beszélünk, hanem közhiteles dokumentumról.

Ernesto mindkét kezével megfogta a papírokat.

Újra és újra elolvasta a tulajdonos nevét.

Mauricio mozdulatlanul ült.