Ekkor elővettem a kék mappámat.
– Itt van minden, a legelejétől kezdve – mondtam. – Nem csupán a tulajdoni okiratot őriztem meg.
Az asztalra tettem az építési szerződést.
– Ezt a szerződést tíz évvel ezelőtt kötöttem Arturo úrral, az építkezést vezető vállalkozóval, aki az asztalosmunkákat is irányította. Egyedüli megrendelőként az én nevem szerepel benne.
Ezután elővettem a banki bizonylatokat.
– Itt vannak az építkezés teljes költségének igazolásai. Hárommillió pesóról beszélünk. Minden egyes összeget a nagymamám örökségéből és a saját megtakarításaimból fizettem ki.
Teresa hevesen rázta a fejét.
– De a fiam mindig azt mondta, hogy hitelt törleszt!
Mariana válaszolt.
– Nincs semmiféle jelzáloghitel. Ellenőriztük az ingatlan nyilvántartási előzményeit. A házra soha nem jegyeztek be ilyen jelzálogot.
Anyósom kinyitotta a száját.
De most először nem talált szavakat.
Én folytattam.
Az asztalra kerültek az ingatlanadó-befizetések bizonylatai.
A javítások számlái.
A karbantartási költségek igazolásai.
A háztartási gépek vásárlásáról szóló számlák.
Minden az én bankszámlámról lett kifizetve.
– Ezekben az években én álltam a ház fenntartási költségeit. Emellett az itt élő öt ember megélhetésének nagy részét is én finanszíroztam. Mauricio soha egyetlen pesót sem adott nekem a ház építésére.
A volt férjem végre felemelte a fejét.
– Lucía, nem kell ebből ekkora cirkuszt csinálni. Később négyszemközt is megbeszélhetjük.
Ránéztem.
– Tizenkét éven keresztül te beszéltél helyettem, Mauricio. Ma végre én mondom el, mi történt valójában.
Mariana bólintott, jelezve, hogy folytathatom.
Ernesto még mindig a dokumentumokat nézte.
Aztán váratlanul lassan felállt.
Benyúlt a zakója belső zsebébe, és előhúzott egy kicsi, régi, kopott füzetet.
Azonnal felismertem.
Évek óta láttam nála.
Minden hónap utolsó napján egy sárga borítékot adott át Mauriciónak.
Utána visszavonult a szobájába, és valamit feljegyzett ebbe a füzetbe.
Sosem tudtam, mit ír bele.
Most azonban kinyitotta.
– Nyolc évvel ezelőtt, amikor ideköltöztünk, megkérdeztem Mauriciót, hogyan segíthetnék a kiadásokban. Azt mondta, még rengeteg jelzáloghitel van a házon, és hosszú évekig kell majd törlesztenie.
A hangja remegni kezdett.
– Nem akartam ingyen a fiam nyakán élni. Ezért minden hónapban adtam neki háromezer pesót. Megesküdött rá, hogy ezt a pénzt közvetlenül a banknak fizeti be.
Lapozott egyet.
– Kilencvenhat hónapon keresztül. Itt van minden egyes dátum.
Mariana átvette a füzetet, és gyorsan kiszámolta az összeget.
– Ez összesen 288 000 peso.
Ernesto lassan bólintott.
– Egyetlen hónapot sem hagytam ki.
Teresa sírni kezdett.
– De Mauricio azt mondta, hogy a házat fizeti belőle…
Ernesto rá sem nézett.
Egyenesen a fiához fordult.
– Hol van a pénzem?
Mauricio görcsösen összeszorította a kezét a térdén.
Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Karla hirtelen felpattant.
– Várjatok! Nekem is van mondanivalóm!
Elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazását.
– Amióta három éve elváltam, minden hónapban kétezer pesót utaltam Mauriciónak. Azt mondta, segítenem kell a hitel törlesztésében, hogy mindannyian továbbra is itt lakhassunk.
Mariana átnézte az elmentett átutalásokat.
– Harminchat havi befizetés. Összesen 72 000 peso.
Karla arca eltorzult a sírástól.
– Azt mondtad, hogy a családunk házát fizeted! Én pedig keményen dolgoztam azért, hogy odaadhassam neked ezt a pénzt!
Most már egy olyan összeg állt előttünk, amelyet senki sem söpörhetett félre.
360 000 peso.
Ennyit kapott Mauricio az apjától és a húgától.
Egy olyan jelzáloghitel törlesztésére, amely soha nem létezett.
Ernesto úgy nézett a fiára, mintha egy idegennel ülne szemben.
– Nyolc éven keresztül neked adtam a nyugdíjam egy részét. A húgod is a saját pénzéből segített. Hol van mindez, Mauricio?
A férjem az arcába temette a kezét.
Olyan hosszú csend következett, hogy még Renata is kényelmetlenül kezdett fészkelődni a székén.
Végül Mauricio megszólalt.
– Eleinte tényleg félre akartam tenni. Nem akartam, hogy apa rosszul érezze magát, amiért ingyen lakik nálunk. Ezért találtam ki a hitelt. Így azt hihette, hogy segít nekem.
Ernesto döbbenten nézte.
– És aztán?
Mauricio nagyot nyelt.
– Aztán elkezdtem elkölteni.
– Mire?
Hosszú másodpercek teltek el, mire válaszolt.
– Az autóm előlegére. Személyes kiadásokra. Utazásokra. Egyéb dolgokra.
Karla az asztalra csapott.
– Akkor mondd el végre, mennyit költöttél el!
És Mauricio lassan, darabról darabra feltárta az igazságot.
Ötvenezer pesót egy importált autó előlegére fordított.
Jelentős összegeket költött golfozásra, drága éttermekre, szállodákra és utazásokra.
A pénz nagy része a Renatával töltött titkos hétvégéken tűnt el.
És az a gyémántgyűrű, amely Renata ujján csillogott?
Körülbelül 110 000 pesóba került.
Mauricio bankszámláján mindössze négyezer peso maradt.
Ernesto lehunyta a szemét.





