Azonnal felismertem a hét kedvenc tortámat.
Közöttük volt az a különleges alkotásom is, amelyre mindennél büszkébb voltam.
Egy apró, csokoládéból készült kincsesláda, amely tökéletesen utánozta a valódi fát, ehető zárral és kézzel kialakított, finoman faragott felülettel.
Elővettem a telefonomat, és megmutattam Rebecának azokat a videókat, amelyeken lépésről lépésre látható volt, hogyan készítettem ezeket a díszeket.
Rebeca hosszú másodpercekig szótlanul nézte a felvételeket.
– Tehát… becsapott minket.
– Nemcsak titeket. Engem is.
A szervező mély levegőt vett.
– A központ tulajdonosának át kell néznie a szerződést. De előbb szeretnék megkérdezni valamit. Hajlandó lennél te magad megtartani a bemutatót?
Lenéztem a kezemre.
Az ujjaim magukon viselték az évek óta tartó munka nyomait, a habzsákokkal és a forró csokoládéval töltött hosszú éjszakák emlékét.
– Igen – válaszoltam. – De van egy feltételem.
– Hallgatlak.
– Először szeretném, ha az anyósom mindenki előtt lehetőséget kapna arra, hogy bebizonyítsa, valóban ért ahhoz, amivel annyit dicsekszik.
Rebeca azonnal megértette.
A következő napokban mindent titokban készítettünk elő.
Átadtam neki az eredeti fényképeket, az alkotási folyamatokról készült videókat és a korábbi megrendeléseimet igazoló dokumentumokat.
Abban is megállapodtunk, hogy minden jövőbeli munkám kizárólag a saját nevem alatt jelenhet meg.
A rendezvény előtti estén Mauricio a konyhában talált rám, miközben ehető virágokat formáztam.
– Anyámnak kellene még egy doboz desszert néhány barátnőjének.
– Nem lesz több doboz.
– Neked tényleg mindenből problémát kell csinálnod?
– Mauricio, két éjszaka óta alig aludtam. Tényleg nem veszed észre, milyen állapotban vagyok?
Bosszúsan felsóhajtott.
– Csak egyetlen dolgot kérek tőled. Holnap ne hozd kínos helyzetbe az anyámat.
Nem válaszoltam.
Másnap reggel megérkeztünk a rendezvényterembe.
Graciela elegáns lila ruhában jelent meg, tökéletes sminkkel és az arcára fagyott fölényes mosollyal.
Átnyújtottam neki egy kék kötényt, amelyet külön erre az alkalomra hímeztettem.
Ez állt rajta:
„Graciela mestercukrász”
A zsebébe egy kis kártyát is tettem.
„Szeretettel a tanítványodtól, aki állítólag csak mosogatni tud.”
Az anyósom hangosan felkacagott.
– Na végre! Úgy látszik, megtanultad, hogyan kell tisztelni engem!
Ezután felment a színpadra.
Mauricio büszkén tapsolt neki.
A kamera a kezére irányult, minden mozdulatát egy hatalmas kivetítőn mutatták.
Ekkor egy nő az első sorok egyikében felemelte a kezét.
– Mesternő, megmutatná nekünk, hogyan készíti azokat az ötszirmú rózsákat, amelyek a fényképein szerepelnek?
Graciela arca egyetlen pillanat alatt elsápadt.
Kétségbeesetten rám nézett, majd intett, hogy azonnal menjek oda hozzá.
De én meg sem mozdultam.
Abban a pillanatban Rebeca felállt a helyéről.
Egy vastag, dokumentumokkal teli mappát tartott a kezében.
Az anyósom pedig még csak nem is sejtette, hogy abban a mappában ott vannak azok a bizonyítékok, amelyek néhány percen belül porig rombolják az összes hazugságát…
3. RÉSZ – Kiderül, ki az igazi mester
– Valeria, azonnal gyere ide, és láss munkához! – sziszegte az anyósom összeszorított fogakkal. – Nem érünk rá egész délelőtt!
Lassan az asztalhoz léptem.
De egyetlen habzsákhoz sem nyúltam.
– A hölgy azt kérdezte, hogyan készíti ön ezeket a rózsákat, Graciela asszony. Azt hiszem, mindannyian szeretnénk megtanulni.
Az anyósom elkerekedett szemmel bámult rám.
– Mégis mire célzol ezzel?
– Semmire. Csak szeretném látni, hogyan csinálja. Végtére is mindig azt mondja, hogy nekem még rengeteget kell tanulnom.
Egy nő az első sorban alig tudta visszafojtani a mosolyát.
Graciela körbenézett a közönségen, majd ismét magára öltötte szokásos fölényes arckifejezését.
– Természetesen. Akinek akkora tapasztalata van, mint nekem, annak ez rendkívül egyszerű technika.
Felvett egy habzsákot.
Ügyetlenül forgatta az ujjai között.
Aztán visszatette, és egy másik után nyúlt.
– Ezek az eszközök nem olyanok, mint amilyeneket én általában használok.
– Pontosan ugyanazok, amelyek a fényképeken is láthatók – válaszoltam nyugodtan. – Én magam hoztam őket.
Az anyósom olyan pillantást vetett rám, mintha legszívesebben ott helyben megfojtott volna.
Aztán túl erősen összenyomta a habzsákot.
A krém a felső nyílásnál tört elő, és szétkenődött az ujjai között.
A közönség soraiban halk suttogás kezdődött.
Graciela kétségbeesetten próbálta egy szalvétával letörölni a kezét.
– Ez a krém túl lágy! Ezzel lehetetlen dolgozni!
– Ma reggel készítettem – feleltem. – Pontosan megfelelő a hőmérséklete és az állaga.
– Akkor rosszul csináltad meg!
Elővettem egy másik habzsákot, egy kevés krémet nyomtam egy fémből készült díszítőalapra, majd átadtam neki.
– Kezdheti egy egyszerű rózsával.
A kamera közelről mutatta az anyósom remegő kezét.
Graciela ismét megnyomta a habzsákot.
A fémlapon egy vastag, görbe, rózsaszín krémcsík jelent meg.
Még csak távolról sem hasonlított virágra.
Sőt, még egy virág kezdetére sem.
Egy nő zavartan megszólalt:
– Elnézést, ez lenne a szirom alapja?
– Ez egy haladó technika! – vágta rá Graciela kapkodva. – Először a belső szerkezetet kell kialakítani!
– De ennél a rózsánál egyáltalán nem így készül az alap – jegyezte meg egy cukrász a közönségből.
Az anyósom leejtette a habzsákot.
– Fáj a kezem. Valeria majd befejezi a bemutatót. Elvégre ezért hoztam magammal.
Felém fordult.
– Készítsd már el végre azokat a virágokat!
Mauricio ekkor odalépett hozzánk.
– Drágám, kérlek, segíts anyámnak! Már így is nagyon ideges.
Ránéztem.
– És nekem ki segít, Mauricio?
– Ne kezdd már megint!
– Az anyád az imént mindenki előtt kijelentette, hogy a tanítványa vagyok. Miért nem hagyjuk, hogy bemutassa, mit tanított nekem?
A férjem lehajtotta a fejét.
Graciela ingerülten az asztalra csapott.
– Micsoda hálátlan teremtés! Ennyi mindent tettem érte, és így fizet meg nekem!





