Ekkor felemeltem a hangomat.
Elég hangosan ahhoz, hogy a terem minden sarkában hallják.
– Örömmel folytatom a bemutatót, amint úgy mutatnak be, mint azt az embert, aki valóban elkészítette ezeket a tortákat. És nem úgy, mint azt a lányt, aki állítólag csak mosogatni tud.
A teremben síri csend lett.
Az anyósom arca vörösre váltott a dühtől.
– Otthon kellett volna bezárva tartanom téged!
Pontosan ebben a pillanatban Rebeca magához vette a mikrofont.
– Hölgyeim és uraim, mielőtt folytatnánk, szeretnénk tisztázni egy nagyon fontos kérdést a mai bemutatóhoz felhasznált fényképekkel és technikákkal kapcsolatban.
Graciela felkapta a fejét.
– Most meg mi van?
– Olyan dokumentumok állnak rendelkezésünkre, amelyek bizonyítják, ki készítette valójában azokat az alkotásokat, amelyekkel ezt a rendezvényt népszerűsítették.
A hatalmas kivetítőn megváltozott a kép.
Megjelent a csokoládéból készült kis kincsesládám.
Aztán elindult egy videó.
A felvételen én voltam látható a saját konyhámban, egy régi pólóban, összefogott hajjal.
Óvatosan formáztam egy vékony csokoládélapot.
Az ujjaimmal aprólékosan kialakítottam a fa erezetére emlékeztető mintázatot.
Ezután elhelyeztem rajta az apró, ehető zárat.
A következő felvételen egy bazsarózsát készítettem.
A szirmai olyan vékonyak voltak, hogy szinte átsütött rajtuk a fény.
A résztvevők előrehajoltak a székükben.
– Hiszen ez ő! – kiáltott fel egy nő. – Az a fiatalasszony, aki ott áll a mesternő mellett!
Rebeca bólintott.
– Pontosan. Ezeknek az alkotásoknak a készítője Valeria. Az eredeti képfájlok, a munkafolyamatokról készült felvételek és a megrendelések nyilvántartása egyértelműen igazolják ezt.
Éreztem, hogy remegni kezd a lábam.
Éveken át arról álmodoztam, hogy egy napon szakemberek előtt mutathatom be a munkáimat.
De azt soha nem gondoltam volna, hogy előbb azt kell majd bizonyítanom, hogy egyáltalán én készítettem őket.
Graciela sietve közbevágott.
– Egy pillanat! Senki nem mondja, hogy ő nem vett részt a munkában! A technikákat én dolgoztam ki, ő csak kivitelezte őket!
Odajött hozzám, a vállával kissé félretolt, és ismét elfoglalta az asztal közepét.
– A kezdetektől fogva én irányítottam! A tanácsaim nélkül semmire sem jutott volna!
Ekkor egy rövid hajú nő felemelte a kezét.
– Akkor, asszonyom, bizonyára azt is el tudja mondani, milyen hőmérsékleten dolgozik a csokoládéval ahhoz, hogy ilyen felületet kapjon.
Graciela pislogni kezdett.
– Ez sok különböző tényezőtől függ.
– Természetesen – felelte a nő. – És hogyan akadályozza meg, hogy az ostyapapír nedvességet szívjon magába, miközben összeállítja a bazsarózsákat?
Az anyósom kinyitotta a száját.
De nem jött ki rajta hang.
– Ezek túlságosan technikai kérdések – motyogta végül. – Én inkább megérzésből dolgozom.
A nő becsukta a jegyzetfüzetét.
– Értem. Csakhogy mi pontosan azért fizettünk, hogy ezeket a technikákat megtanuljuk.
Ezek a szavak minden sértésnél súlyosabban csapódtak az anyósom arcába.
Graciela egész életében azzal kérkedett, milyen tapasztalt és tehetséges.
Most pedig olyan emberek vették körül, akik néhány perc alatt felismerték, hogy semmiféle valódi tudása nincs.
Mauricio közelebb lépett.
– Anya… miért mondtad, hogy te készítetted ezeket a tortákat?
– Mert én reklámoztam őket! Mert nélkülem soha senki nem kérte volna fel a feleségedet!
– De nekem azt mondtad, hogy te tanítottad meg neki az egészet.
– Ne merj idegenek előtt ellentmondani nekem!
Mauricio életében először nem engedelmeskedett.
– Valeria évek óta egyedül gyakorol. Én magam láttam, hányszor dolgozott hajnalig.
Az anyósom úgy bámult rá, mintha a saját fia döfte volna hátba.
– Most már te is ellenem fordulsz?
Rebeca ismét közbeszólt.
– Van még egy kérdés, amit rendeznünk kell.
Kinyitotta a mappáját.
– Graciela asszony, a központunk huszonkétezer pesót fizetett önnek ezért a rendezvényért. Ebből nyolcezer peso a desszertek elkészítésének díja volt, tizennégyezer pedig a szakmai bemutatóé.
A teremben ismét zúgolódás támadt.
Graciela drámai mozdulattal a mellkasára szorította a kezét.
– Ez hazugság!
Rebeca elővett egy bizonylatot.
– Itt van az aláírása, amellyel igazolta a pénz átvételét.
– Azt a pénzt a szervezőmunkámért kaptam!
– Nem, asszonyom. A szerződés pontosan meghatározza, milyen szolgáltatásokért fizettünk.
Odamentem a mikrofonhoz.
– Nekem azt mondták, hogy ez egy ingyenes bemutató. Az összes alapanyagot a saját pénzemből vettem meg, és mindent én készítettem el. Egyetlen pesót sem kaptam érte.
Egy idősebb hölgy a közönségből hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Tehát nemcsak a munkáját sajátította ki, hanem még a pénzét is eltette?
Graciela erőltetett mosolyt varázsolt az arcára.
– Ugyan már, ne legyenek ilyen naivak! Az ügyfelek megszerzésének is megvan az értéke.
– Természetesen – válaszoltam. – De aki ügyfeleket közvetít, az előre megbeszélt jutalékot kap. Nem hazudik annak az embernek, aki elvégzi a tényleges munkát.
Az anyósom összeszorította a száját.
– Nyugdíjas asszony vagyok! Nekem is szükségem van bevételre!
– Nekem pedig arra van szükségem, hogy tiszteletben tartsd a munkámat.
– Én vagyok a férjed anyja!
– Attól még nem leszel a tehetségem tulajdonosa.
Mauricio mozdulatlanul állt mellettünk.
Ekkor Rebeca olyasmit mondott, ami végleg megváltoztatta a helyzetet.
– Valeria, a központ tulajdonosa átnézte a munkáidat. Ha elfogadod az ajánlatunkat, szeretnénk felkérni, hogy a következő cukrásztanfolyamainkat te tartsd meg.
Gombóc nőtt a torkomban.
– Engem?
– Igen, téged. Ezúttal a saját neved fog szerepelni a programban, és természetesen megkapod a munkádért járó fizetséget is.
Graciela keserűen felkacagott.
– Hát ez csodálatos! Most hirtelen mindenki el van ájulva tőle!
– Asszonyom – felelte Rebeca nyugodtan –, minket az érdekel, aki valóban ért a szakmájához.
Az anyósom dühösen letépte magáról a kék kötényt, és az asztalra hajította.
– Akkor tarts meg mindent, Valeria! A virágaidat és a tapsodat is! De soha többé ne merj tőlem segítséget kérni!





