Takarítónőt fogadtam, Danielnek pedig megmutattam, mennyibe kerülne a keletkezett károk helyreállítása.
A férjem beszélt az anyjával.
És életében először nem tőlem kérte, hogy legyek türelmes.
Hanem az anyjától követelte meg, hogy tartsa tiszteletben az otthonunkat.
Teresa asszony ekkor rájött, hogy a korábbi módszerei nem működnek.
Így taktikát váltott.
A szomszédasszonyoknak azt kezdte mesélni, hogy én éheztetem őt, Daniel pedig teljesen egy olyan nő uralma alatt él, aki többet keres nála.
Amikor az egyik szomszéd számonkért, megmutattam neki a bevásárlási bizonylatokat, és megkértem, ne terjesszen olyan vádakat, amelyeknek nem ismeri a hátterét.
Az anyósom ettől valósággal felrobbant a dühtől.
Ezután betegségeket kezdett színlelni.
Reggelente olykor azt állította, annyira rosszul van, hogy az ágyból sem képes felkelni.
Orvoshoz azonban semmi pénzért nem volt hajlandó menni.
Ehelyett azt követelte, hogy maradjak otthon, és egész nap őt ápoljam.
– Ha ennyire rosszul érzi magát, azonnal elviszem az ügyeletre – feleltem.
Egy órával később már teljesen egészségesen járkált a konyhában.
Végül az egész családot bevonta a játszmájába.
A családi WhatsApp-csoportot ellepték az engedetlen menyekről szóló videók, a vallásos idézetek és a burkolt vádaskodások.
Minden üzenete újabb célzás volt.
Újabb kísérlet arra, hogy bűntudatot keltsen bennünk.
Ekkor határoztam el, hogy találkozom Elenával és Sofíával.
Egy vasárnap délután ültünk össze egy guadalajarai kávézóban.
Amikor Elena belépett, alig ismertem rá.
Az egykor vidám, életigenlő nő olyan volt, mintha néhány hónap alatt tíz évet öregedett volna.
Sofía ezzel szemben alig tudta leplezni a haragját.
– Teresa kétmillió pesót vett el tőlünk – szólalt meg Elena remegő hangon.
Megdermedtem.
– Kétmilliót?
Bólintott.
– Abból akartuk megvenni a saját lakásunkat. Raúl átutalta neki, mert Teresa megígérte, hogy elintézi az adásvételt. Később egyszer csak azt állította, hogy befektette a pénzt.
Sofía olyan erősen szorította a csészéjét, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.
– Tőlünk egymilliót vett el. Az esküvői ajándékainkat és azt a pénzt, amit a szüleim adtak, hogy elindíthassam a vállalkozásomat.
Hárommillió peso.
Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem.
Itt már régen nem egyszerű anyós-meny konfliktusról volt szó.
Két család teljes vagyonáról beszéltünk.
Összetört álmokról.
Évek kemény munkájáról és áldozatairól, amelyeket egyetlen nő sajátított ki magának.
– Vannak bizonyítékaitok? – kérdeztem.
Mindketten bólintottak.
Elena ekkor elővette a telefonját.
– És van még valami.
A hangja megremegett.
– Felvettem Teresát, amikor az egyik barátnőjével telefonált. Néhány nappal azután történt, hogy elveszítettem a kisbabámat.
Megnyomta a lejátszás gombot.
A hangszóróból az anyósom összetéveszthetetlen hangja hallatszott.
Nevetett.
– Raúl annyira engedelmes, hogy még a felesége pénzét is odaadta nekem!
Elégedett kuncogás következett.
– Most már csak attól a nőtől kell megszabadulnom…
Elena sírni kezdett.
Sofía döbbenten nézett rám.
De a felvételnek még korántsem volt vége.
És akkor elhangzott az a mondat, amelyből végre megértettük, miért volt hajlandó Teresa asszony még a saját fiai boldogságát is feláldozni.
3. RÉSZ
– Ha a feleségeik elhagyják őket, a fiaim visszajönnek hozzám – folytatta Teresa asszony a felvételen.
– Ház és pénz nélkül mindenhez szükségük lesz rám. Pontosan ezt kell megtanulniuk azoknak a kis fruskáknak: ki az úr a háznál!
Ezután valami még szörnyűbb következett.
Az anyósom nevetve mesélte a barátnőjének, hogy Raúl és Elena pénzéből két telket vásárolt.
Aztán szóba került Elena elveszített terhessége.
Teresa kijelentette, hogy Elena ezzel már bebizonyította, hogy „még egy család alapítására sem alkalmas”.
Hozzátette, reméli, hogy a fia végre másik feleséget keres magának.
Elena kikapcsolta a felvételt.
Hosszú ideig csak az asztalterítőt bámulta.
A keze mozdulatlanul pihent előtte.
– Nem egyetlen mondat miatt veszítettem el a kisbabámat – suttogta végül.
Elcsuklott a hangja.
– De amikor a kórházban feküdtem, és próbáltam feldolgozni, ami történt, ő haszontalannak nevezett. Raúl pedig… Raúl egyetlen szót sem szólt.
Nagyot nyelt.
– Ez volt az, ami végleg összetört.
Megfogtam a kezét.
Nem engedhettük, hogy mindez újra megtörténjen.
Még azon a héten időpontot kértünk Patricia Salgadótól, egy családjogi és vagyoni ügyekre szakosodott ügyvédnőtől.
Átnézte a banki bizonylatokat, az üzenetváltásokat és a pénzmozgásokkal kapcsolatos dokumentumokat.
Elmagyarázta, hogy a pénz visszaszerzéséhez bizonyítanunk kell, pontosan milyen feltételekkel adták át az összegeket Teresának.
Arra is figyelmeztetett, hogy a hangfelvételt körültekintően kell kezelni.
Nem ígért azonnali büntetést.
Nem beszélt csodás megoldásokról.
Ehelyett világos, megvalósítható tervet adott.
Bizonyítékokat kell gyűjtenünk.
További információkat kell beszereznünk.
És hivatalosan követelnünk kell a pénz visszafizetését.
Az első ember, akit szembesítettünk a történtekkel, Raúl volt.
Egy csendes, félreeső étteremben találkoztunk vele.
Virágcsokorral érkezett Elenához, majd rögtön az elején kimondott egy olyan mondatot, amely majdnem tönkretette az egész beszélgetést.
– Bocsáss már meg anyámnak, drágám! Végül is ő a mi anyánk.
Elena még csak hozzá sem ért a virágokhoz.
– A te anyád, Raúl. Ő a te anyád.
A férfi értetlenül nézett rá.
– Az én anyám volt az, aki bevitt a kórházba – folytatta Elena. – Ő ült mellettem éjszakákon át. Még pénzt is kellett kölcsönadnia nekünk, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért.
Könnyek csillogtak a szemében.
– És te? Te csak azt hajtogattad, hogy ne haragítsam magamra Teresát.
Elé tettük a bankszámlakivonatokat.
Aztán lejátszottuk a hangfelvételt.
Raúl az arcába temette a kezét.
Amikor elhallgatott az anyja hangja, egymás után háromszor is megkérdezte, valóban Teresa beszélt-e.





