– Tudtad te ezt – mondta Elena halkan. – Lehet, hogy nem akartad észrevenni. De legbelül mindig is tudtad.
Elé tolta a dokumentumokat.
– Három napot adok neked. Vagy együtt harcolunk azért, hogy visszaszerezzük a vagyonunkat, vagy a válás során neked is külön felelned kell a saját döntéseidért.
Raúl életében először nem türelmet kért.
Hanem másolatokat a dokumentumokról.
Luis esetében másként alakult a helyzet.
Sofíának sürgősen szüksége volt a kezdőtőkéje egy részére, hogy megtarthassa azt az üzlethelyiséget, amelyet már lefoglalt a vállalkozásához.
Luis személyesen kereste fel az anyját, és arra kérte, hogy legalább 200 000 pesót adjon vissza abból az egymillióból, amelyet rábíztak.
– Azt a pénzt akkor fogjuk felhasználni, amikor én mondom! – vágta rá Teresa. – Most már a feleséged is parancsolgatni akar nekem?
Luis az anyjára nézett.
– Az nem a te pénzed, anya.
Teresa felháborodva felpattant.
– Minden, amijük a fiaimnak van, nekem köszönhető!
Luis sírva ment vissza Sofíához.
De nem a szomorúságtól sírt.
Hanem a szégyentől.
Átadta a feleségének a bankkártyáit, új bankszámlát nyitott a saját nevére, és felajánlotta, hogy hétvégenként is dolgozni fog, amíg újra fel nem építik azt, amit elveszítettek.
– Nem akarom, hogy csak azért higgy nekem, mert szépen beszélek – mondta Sofíának.
Megfogta a kezét.
– Be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok a férjed lenni. Nem pedig egy kisfiú, aki minden döntéséhez az anyja engedélyére vár.
Teresa asszony eközben kezdte felismerni, hogy lassan elveszíti a hatalmát a fiai felett.
És pontosan úgy reagált, ahogyan arra már számítottunk.
Újabb cselszövéssel.
Először egy állítólag rendkívül értékes jádekarkötővel próbált megvesztegetni, amelyről azt állította, hogy a nagyanyjától örökölte.
– Ez egy felbecsülhetetlen értékű ékszer, Andrea – mondta mézesmázos hangon.
A kezembe nyomott egy kis dobozt.
– Neked adom, mert te vagy a kedvenc menyem.
Kinyitottam a dobozt.
Ő elégedetten mosolygott.
– Cserébe csak annyit kérek, hadd kezeljem én Daniel fizetését. Én igazán tudom, hogyan kell vigyázni a pénzre.
Egy pillanatig nézegettem a karkötőt.
– Ha ennyire értékes, mindenképpen el kellene vinnünk egy szaküzletbe felbecsültetni. Már csak a biztosítás miatt is.
Az anyósom azonnal nyugtalanná vált.
Azt hajtogatta, hogy teljesen fölösleges.
Végül azonban mégis elkísért.
A szakember alaposan megvizsgálta az ékszert.
Majd közölte, hogy a karkötő festett műgyantából készült.
Drágakőként gyakorlatilag semmit sem ér.
Teresa kapkodva próbálta visszaszerezni a dobozt.
Én csak mosolyogtam.
– Milyen különös! Akkor talán mégsem lenne jó ötlet, ha Daniel egy ilyen karkötőért cserébe átadná önnek az egész fizetését, igaz?
Két nappal később váratlan vendég érkezett hozzánk.
Paola.
Daniel volt barátnője.
Teresa asszony a tudtunk nélkül hívta meg.
Látványos lelkesedéssel mutatta be.
– Na, ő legalább olyan nő, aki tudja, hogyan kell tisztelni az idősebbeket!
Aztán szinte mellékesen megjegyezte, hogy ha Daniel újra egyedülálló lenne, Paolával biztosan ismét egymásra találnának.
Paola megigazította a ruháját, és fölényesen rám mosolygott.
– Az ember néha sosem felejti el az első szerelmét.
Visszamosolyogtam.
– Természetesen. De mielőtt komolyabb terveket szövögetnél, talán nem ártana néhány dolgot tisztázni.
Paola meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Ez a lakás az én tulajdonom, nem Danielé. Az anyósomnak pedig már két másik menyével is komoly pénzügyi vitái vannak.
Enyhén oldalra billentettem a fejem.
– Ha szeretnéd, részletesen elmesélem, miről van szó.
Paola arcáról eltűnt a mosoly.
Döbbenten nézett Teresára.
Nyilvánvaló volt, hogy erről senki sem beszélt neki.
Néhány perccel később arra hivatkozott, hogy máshol van megbeszélt találkozója, és távozott.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, halkan bocsánatot kért tőlem.
Aznap este Daniellel életünk legfontosabb házastársi beszélgetésére került sor.
Elmeséltem neki Paola látogatását.
Aztán lejátszottam a hangfelvételt.
Daniel némán végighallgatta.
Utána még hosszú ideig egyetlen szót sem szólt.
Végül lehajtotta a fejét.
– Éveken át összekevertem a hálát a félelemmel – vallotta be.
Nehéz sóhaj szakadt fel belőle.
– Anyám megérdemli a törődést, mert ő az anyám. De te nem érdemled meg, hogy állandó fenyegetések között kelljen élned.
Másnap reggel leült beszélni Teresával.
Világosan megmondta neki, hogy többé nem fog eltűrni semmiféle hamis vádat ellenem, és nem enged olyan látogatásokat, amelyek kizárólag a megalázásomat szolgálják.
Az anyja dührohamot kapott.
– Az a nő ellopta tőlem a fiamat!
Daniel nyugodt maradt.
– Nem, anya. Végre én magam döntök a saját életemről.
Ez az egyetlen mondat annyira feldühítette Teresát, hogy néhány nappal később megjelent a munkahelyemen, éppen egy fontos ügyféltalálkozó közepén.
Leült a recepció előtti padlóra, és hangosan zokogni kezdett.
Az alkalmazottak és a látogatók előtt azt kiabálta, hogy éheztetem, bezárva tartom, és Daniel egész fizetését a saját hóbortjaimra költöm.
A biztonsági szolgálat egyik munkatársával és Patriciával mentem le hozzá.
Megkértem Teresát, hogy álljon fel, és a recepciónál beszéljünk.
– Ha orvosi segítségre van szüksége, elkísérjük – mondtam.
– Ha feljelentést akar tenni, megteheti. De nem jelenhet meg a munkahelyemen, hogy kitalált történetekkel tönkretegye a szakmai hírnevemet.
Megmutattam Patriciának a Teresa kiadásaira átutalt összegek bizonylatait, az élelmiszer-vásárlások számláit és az orvosi vizsgálatok igazolásait.
Az ügyvédnő felajánlotta az anyósomnak, hogy egy négyszemközti megbeszélésen minden panaszát tisztázhatják.
Teresa azonban mindent visszautasított.
Azzal a fenyegetéssel hagyta el az épületet, hogy most aztán az egész család megtudja az igazságot.
És valóban beváltotta a fenyegetését.
Decemberben Tepatitlánban tartották a hagyományos családi karácsonyváró ünnepséget, a posadát.





