Abban a pillanatban megértettem valamit.
Az anyósom nem egyszerű születésnapi ünnepségre készült.
Nyilvánosan akart megalázni.
És ami a legjobban fájt: a saját férjem pontosan tudta, mire készülnek.
2. RÉSZ
Lucía születésnapja előtti este apám felhívott Michoacánból.
A hangja szokatlanul komoly volt.
– Kislányom, kérdeznem kell valamit. Írtál alá mostanában bármilyen iratot közjegyző előtt?
– Nem, apa. Miért kérdezed?
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt.
Aztán megszólalt.
– Akkor ne engedd, hogy bárki bármit aláírasson veled. Holnap beszélünk.
Nem volt hajlandó többet mondani.
Másnap reggel éppen az ünnepi ebédet készítettem, amikor egy futár érkezett.
Egy Daniel nevére címzett borítékot hozott.
A borítékon a Bosques del Centro emblémája szerepelt: egy zöld körrel körülvett fa.
Megdermedtem.
Ismertem ezt a jelképet.
Apámnak volt otthon egy régi bögréje, amelyen pontosan ugyanez a rajz díszelgett.
Felbontottam a borítékot.
A levél arról tájékoztatott, hogy Daniel tervezett finanszírozását felfüggesztették, mivel szabálytalanságokat találtak a fedezetként benyújtott dokumentumokban.
– Miféle dokumentumokról van szó, Daniel?
A férjem elsápadt.
– Anya azt mondta, Lorena már mindent elintézett a közjegyzőnél. Azt hittem, végül beleegyeztél.
A düh és a csalódottság egyszerre szorította össze a torkomat.
– Nemet mondtam, Daniel. És pontosan tudod, mit jelent ez a szó.
Azonnal felhívtam a vállalat ügyvédjét, Salazar urat, és hivatalosan is rögzíttettem, hogy soha nem járultam hozzá semmiféle hitelhez vagy ahhoz, hogy a közös lakásunkat fedezetként használják fel.
Ezután apámat hívtam.
Nem vette fel.
Egy órával később megérkeztek az első vendégek.
Az anyósom elegáns ruhában lépett be.
A mellén aranyszínű, pillangó alakú bross csillogott.
A kezében egy elektronikai üzlet szatyrát tartotta.
Mögötte Lorena, Óscar és Mateo érkezett.
Lucía majd kicsattant az örömtől.
A nappalit régi házakat ábrázoló rajzaival díszítette fel, és egész délelőtt azt kérdezgette, mikor érkezik meg végre a nagypapája.
– Már úton van, kicsim – mondtam. – De szeretné videóhíváson látni, ahogy kibontod az ajándékodat.
Lucía az asztalra állította a régi telefonját, és felhívta apámat.
Ő egy autóból jelentkezett be.
– Rajta, hercegnőm! Hadd lássam azt a gyönyörű mosolyt!
Amikor Lucía letépte a csomagolópapírt, és meglátta az iPhone-t, egy pillanatra teljesen mozdulatlanná dermedt.
Aztán a mellkasához szorította a dobozt.
– Anya! Pontosan ezt szerettem volna!
Megfordította a telefont, és elolvasta a hátuljára gravírozott szavakat.
– Ami a tiéd, azt nem adod oda…
Átöleltem.
A vendégek tapsolni kezdtek.
Ekkor azonban felállt az anyósom.
– Nos, természetesen én is készültem valamivel az én szegény Mateómnak.
Belenyúlt a szatyrába, és elővett egy elegáns bőrtokot.
Pontosan ahhoz az iPhone-modellhez való tok volt, amelyet Lucía éppen kibontott.
Csakhogy telefon nem volt benne.
Lorena elégedetten elmosolyodott.
– Anyának igaza van. Mateónak szüksége van egy rendes telefonra a középiskolához.
– Akkor vegyetek neki egyet – feleltem.
Beatriz asszony összeszorította az ajkát.
Megvárta, amíg felszolgáljuk a születésnapi tortát.
Aztán magához intette Lucíát.
– Gyere csak ide, drágám! Te mindig olyan nagylelkű kislány voltál. Miért nem ajándékozod oda az új telefonodat az unokatestvérednek? Jövőre majd veszünk neked másikat.
Lucía udvariasan megrázta a fejét.
– Köszönöm, nagyi, de ezt anyától kaptam. Mateo megkaphatja a régi telefonomat, amint átmásoltam róla a fényképeimet.
– Az a régi vacak semmire sem jó! – csattant fel az anyósom.
Mateo arca vörös lett a szégyentől.
– Nagyi, én nem akarom elvenni tőle.
Beatriz asszony azonban már döntött.
Odalépett Lucíához, és úgy tett, mintha meg akarná ölelni.
Amint a lányom egy pillanatra nem figyelt, az anyósom kirántotta a kezéből az iPhone-t.
– Mateo! Kapd el! Na, ez már hozzád méltó telefon!
Ekkor megpillantotta a gravírozott feliratot.
Hangosan felolvasta, majd gúnyos nevetésben tört ki.
– Ami a tiéd, azt nem adod oda! Hát akkor tanulj meg valamit az életről, kislányom! A dolgok ahhoz tartoznak, aki elég ügyes ahhoz, hogy megtartsa őket!
Lorena nevetni kezdett.
Óscar is csatlakozott hozzá.
A lányom földbe gyökerezett lábbal állt.
Odamentem Mateóhoz, és visszavettem tőle a telefont.
A fiú még csak meg sem próbálta visszatartani.
Abban a pillanatban Daniel megragadta a karomat.
– Most már elég, Mariana! Hagyd abba anyám megalázását!
– Engedj el! Csak visszaveszem azt, amit elvett a lányunktól!
Ennél többet már nem tudtam mondani.
Daniel ököllel egyenesen az orromba ütött.
Minden vendég szeme láttára.
Az ütés olyan erős volt, hogy hátratántorodtam, és a falnak csapódtam.
Lucía felsikoltott.
Az anyósom ismét nevetni kezdett.
– Végre valaki megmutatta ennek a nőnek, hol a helye!
Ám a nevetése egyetlen pillanat alatt elhalt.
A bejárati ajtó kinyílt.
Apám lépett be rajta.
Mellette egy sötét öltönyös férfi állt, kezében bőr aktatáskával.
– Mindent láttam a videóhíváson keresztül, Mariana – mondta apám, miközben a tekintete a blúzomon lassan szétterjedő vérfoltra esett.
Daniel hátrahőkölt, amikor felismerte az apám mellett álló férfit.
– Salazar úr? Maga mit keres itt?
Az ügyvéd nem válaszolt azonnal.
Apám egyenesen a férjem szemébe nézett.
Aztán olyan szavakat mondott, amelyektől az egész családnak elakadt a lélegzete.
– Azért jöttem, hogy megismerjem azt a férfit, aki az én vállalatommal akart üzletet kötni. De előbb szeretném megtudni, ki hamisította meg a lányom aláírását.





