Egy palack víz.
Ennyi volt benne.
A ruhásszekrényben egyetlen télikabát sem maradt.
Az éjjeliszekrényen fájdalomcsillapítókat és egy régi térdrögzítőt találtam.
Eszembe jutottak Verónica fényképei, amelyeket rendszeresen küldözgetett Puerto Vallartából.
Mosolygott a tengerparton.
Drága szállodákban pózolt.
Közben nekem folyton azt hajtogatta, hogy alig van pénze anya gyógyszereire.
Keresni kezdtem az idősek otthonának számláit.
Az egyik fiókban azonban valami egészen mást találtam.
Egy füzetet.
Elena kézírásával vezetett elszámolás volt.
Minden bevételt, minden kiadást, minden tartozást gondosan feljegyzett.
Az első oldalak pontosan az elutazásom idejéből származtak.
„A zongoraiskola eladása: 480 000 peso.”
„Carmen asszony ingatlanára felvett kölcsön visszafizetése: 350 000 peso.”
Alatta remegő betűkkel egy magyarázat állt.
„Verónica és Raúl hitelt vettek fel anya irataival és az aláírásával, miközben ő nem is értette, mit ír alá.
Ha Arturo ezt megtudja, széthullik a családja.
Azért akartam eladni a földet, hogy még a tartozás miatti elvesztése előtt megmenthessem.”
Hirtelen olyan szégyen öntött el, hogy szinte levegőt sem kaptam.
Újra hallottam a saját hangomat abból a kórházi szobából.
„Téged csak az örökség érdekel!”
Ezt ordítottam a feleségem arcába.
Miközben ő az édesanyám vagyonát próbálta megmenteni.
Én pedig inkább hittem a húgom könnyeinek.
De a következő oldalak még ennél is borzalmasabb dolgokat tártak fel.
Három hónappal az elutazásom után Verónica beadta anyát egy szerény idősek otthonába.
Aztán gyakorlatilag eltűnt.
Az intézményben Elena nevét jegyezték be felelős kapcsolattartóként.
A pénz, amit én hónapról hónapra küldtem, soha nem jutott el oda.
Egyetlen peso sem.
Ehelyett a feleségem fizetett mindent.
Magánzongoraórákból.
Éjszakai műszakokból.
A megtakarításaiból.
És abból, amit a bútoraink és a személyes tárgyaink eladásával szerzett.
A füzetben kisebb, Verónicának küldött átutalások bizonylatait is megtaláltam.
Mindegyik mellé ugyanazt az egyetlen szót írta Elena.
„Fenyegetés.”
„Fenyegetés.”
„Fenyegetés.”
Egy kórházi zárójelentésből végre az is kiderült, mi történt a térdével.
Akkor sérült meg, amikor megpróbálta elkapni az eleső anyámat.
Hajnali kettő körül hallottam, hogy Elena hazaér.
Úgy tettem, mintha aludnék.
Halkan odalépett az ágyhoz.
Megigazította rajtam a takarót.
Aztán fogott egy vékony plédet, és lefeküdt a padlóra.
A saját feleségem a földön aludt.
A közös hálószobánkban.
Legszívesebben felugrottam volna, magamhoz öleltem volna, és azt mondtam volna, hogy mostantól minden másképp lesz.
De féltem.
Attól féltem, hogy ha újra kérdezősködni kezdek, ismét hallgatásra kényszerítem.
Másnap reggel kikértem a bankszámlakivonataimat.
Negyvennyolc átutalás.
Mindegyik huszonötezer pesóról szólt.
Összesen egymillió-kétszázezer peso.
1 200 000 peso.
Ennyit küldtem a húgomnak négy év alatt.
És ő egyetlen valódi számlát sem mutatott arról, hogy mire költötte az anyánk ápolására szánt pénzt.
Amikor visszatértem a lakásba, Elena éppen reggelit készített.
Nekem tojást sütött.
Magának csak újramelegített kávét és egy darab száraz kenyeret tett félre.
Ekkor megszólalt a telefonja.
– MEGMONDTAM, HOGY MA KELL A PÉNZ! – üvöltötte Verónica, amint Elena felvette.
– Ha nem fizetsz, kihozom azt a vénasszonyt az otthonból, és leteszem a lakásod ajtaja elé!
Óvatosan kivettem a telefont Elena kezéből.
– Verónica. Arturo vagyok.
A vonal túlsó végén dermedt csend támadt.
Aztán a húgom dadogni kezdett.
– Bátyuskám… Én… Csak arról a pénzről beszéltem, amivel Elena tartozik nekem a közös megtakarítási körünkből.
– Milyen érdekes – feleltem hidegen.
– Tegnap még azt mondtad, anya nálad lakik.
– Hát persze, hogy nálam lakik! Most éppen pihen. Tudod mit? Vasárnap beszélünk. Az ebédnél, a nyolcvanadik születésnapján.
Azzal lecsapta a telefont.
Elena reszketve rogyott le egy székre.
Letérdeltem elé.
Négy év után először néztem igazán a szemébe.
– Elena… Bocsáss meg nekem.
Könnyek gördültek végig az arcán.
Elmondta, hogy négy évvel korábban megpróbálta elmagyarázni, mi történik.
De én nem hallgattam meg.
Nem kerestem kifogásokat.
Nem próbáltam mentegetni magam.
Csak hallgattam.
Akkor is, amikor bevallotta, hogy minden egyes fenyegetést rögzített a telefonján.
Azért, hogy ha egyszer már nem bír tovább dolgozni, legalább bizonyítékai maradjanak.
Végül kimondott valamit, amitől végigfutott a hideg a hátamon.
– Raúlnál van egy másik irat is, amelyen hamisították az édesanyád aláírását.
– Miféle irat?
– Azt akarják, hogy átengedd nekik azt a pénzt, amit az állam fog fizetni anya földjének egy részéért. Ki akarják szélesíteni az utat.
Elena egy pillanatra elhallgatott.
– Azt mondják, ha nem működünk együtt, elveszik a lakásunkat.
Még aznap délután felkerestem egy ügyvédnőt.
Megmutattam neki Elena füzetét, a banki átutalásokat és a fenyegető üzeneteket.
Figyelmesen végighallgatott.
Aztán határozottan megszólalt.
– Egyelőre semmit ne írjon alá, Arturo. És minden eredeti iratot őrizzen meg!
Amikor kiléptem az irodájából, üzenet érkezett Raúltól.
„Vasárnap hozd magaddal a személyi igazolványodat. Már előkészítettük a meghatalmazást a másfél milliós kártalanítás felvételéhez. Verónica szerint gond nélkül alá fogod írni.”
Kétszer is elolvastam az üzenetet.
Aztán lassan zsebre tettem a telefonomat.
Egyvalamit Verónica és Raúl még nem tudott.
Ezúttal én is felkészültem.
És mielőtt akár egyetlen pesót is megkaparinthattak volna anyám vagyonából, az egész család előtt meg kellett majd magyarázniuk, hová tűnt az az egymillió-kétszázezer peso, amit négy éven át küldtem nekik.
3. RÉSZ
Patricia Salcedo ügyvédnő volt az első ember, aki rá tudott venni, hogy félretegyem a dühömet, és végre tiszta fejjel gondolkodjak.
– Arturo, ha most szembesíti őket az igazsággal, mielőtt megvédenénk az édesanyját és Elenát, megsemmisítik a bizonyítékokat, és kitalálnak egy újabb hazugságot.





