Miután elmentek, Elena aggódva fordult hozzám.
– Arturo… Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
Megfogtam a kezét.
– Soha többé nem hagylak egyedül velük.
Aznap éjjel Elena hosszú idő után először aludt ismét a közös ágyunkban.
Vasárnap egy hagyományos jaliscoi ételeket kínáló zapopani étterembe mentünk.
Tizenhat családtag gyűlt össze, hogy megünnepeljék anya nyolcvanadik születésnapját.
Az asztalfőn azonban egy szék üresen állt.
– Hol van anya? – kérdeztem.
Verónica túlságosan gyorsan válaszolt.
– Reggelre belázasodott. Inkább otthon hagytuk pihenni.
Ernesto nagybátyám, anyám idősebb bátyja, összevonta a szemöldökét, amikor meglátta Elenát.
– Te meg milyen képpel mersz egyáltalán idejönni?!
Felemelte a hangját.
– Négy évig a színedet sem láttuk, miközben az anyósodat ápolni kellett volna! Most meg idejössz, és le akarsz ülni közénk?!
Néhány nagynéném helyeslően mormogott.
Elena megszorította a kezem.
Éreztem, hogy legszívesebben kirohanna az étteremből.
– Ernesto bácsi – szólaltam meg nyugodtan. – Mielőtt bárki elítélné Elenát, szeretném, ha ma mindannyian meghallgatnánk ugyanazt a történetet.
Raúl magabiztos mosollyal terítette szét az állítólagos számláit az asztalon.
– Tökéletes! Itt vannak a kiadások. És itt a meghatalmazás is, amit Arturónak alá kell írnia a kártalanítás miatt.
– Előbb tisztázzunk valamit – szakítottam félbe.
Verónicához fordultam.
– Pontosan melyik szobában alszik anya a házadban?
A húgom egy pillanatra megzavarodott.
– Hát a földszinten! Hogy ne kelljen lépcsőznie.
Lassan bólintottam.
– Érdekes.
Egy pillanatra elhallgattam.
– Mert tegnap meglátogattam anyát abban az idősek otthonában, ahol már majdnem négy éve él.
Az étteremben hirtelen minden beszélgetés abbamaradt.
Verónica arca vérvörös lett.
– Arturo, Elena hazugságokkal tömte tele a fejedet!
Ebben a pillanatban kinyílt az étterem ajtaja.
Patricia Salcedo lépett be.
Mellette az idősek otthonának vezetője állt.
Előre meghívtam őket.
Magukkal hozták azokat az iratokat, amelyek bemutatásához Elena hozzájárult.
Az intézményvezető elmagyarázta, mikor került be Carmen asszony az otthonba.
Megmutatta a befizetési dokumentumokat.
Majd az asztalra tette a látogatási naplókat.
– Elena asszony szinte mindennap meglátogatta az anyósát – jelentette ki.
– Carmen asszony lánya a beköltözés napja után egyszer sem jött látogatni. Csak nemrég jelent meg újra, amikor a szükséges engedély nélkül megpróbálta elvinni az édesanyját.
Ernesto bácsi maga elé húzta a naplókat.
Remegő ujjal követte a bejegyzéseket.
– Itt Elena neve szerepel… – motyogta.
Lapozott.
– És itt is.
Még egy oldal.
– Mindenütt Elena.
– MERT ÉN KÉRTEM MEG RÁ! – ordította Verónica.
– Az én helyemben járt oda! De mi fizettünk mindent!
Patricia ekkor kézbe vette a Raúl által hozott számlákat.
Gondosan átvizsgálta őket.
Majd néhányat egymás mellé helyezett.
– Ezek a bizonylatok egy magánklinikáról származnak – mondta higgadtan.
– Csakhogy ott maga Raúl úr részesült kezelésben.
Az egyik dokumentumra mutatott.
– A másolatokon megváltoztatták a páciens nevét.
Raúl arcáról azonnal eltűnt az önelégült mosoly.
– Természetesen ezeknek a szabálytalanságoknak a kivizsgálását is kezdeményezni fogjuk – tette hozzá az ügyvédnő.
Most én következtem.
Letettem a bankszámlakivonataimat az asztalra.
– Negyvennyolc hónapon keresztül minden hónapban huszonötezer pesót utaltam nektek.
A húgom szemébe néztem.
– Összesen egymillió-kétszázezer pesót.
Senki sem szólt egyetlen szót sem.
– Számtalanszor kértem, hogy mutassátok meg a számlákat. De mindig csak kifogásokat kaptam.
A hangom egyre határozottabb lett.
– Eközben Elena a saját munkájából, a megtakarításaiból és a közös holmijaink eladásából fizette anya gondozását.
Verónica hirtelen felém kapott, hogy kitépje a kezemből a papírokat.
Egyetlen szóval megállítottam.
– Hallgasd!
Elővettem Elena telefonját.
Elindítottam az egyik hangfelvételt.
A húgom hangja betöltötte az egész éttermet.
„Ha nem utalsz, elmondom Arturónak, hogy bántalmaztad az anyját! Raúlnál vannak a papírok, amelyekkel elvehetjük a lakásodat! És eszedbe ne jusson kinyitni a szádat!”
Ezután Raúl hangja hallatszott.
Saját maga ismerte el, hogy Elena fizette vissza az anyám ingatlanával fedezett kölcsönt.
Majd azt követelte, hogy működjön együtt az új meghatalmazás megszerzésében.
Julia nagynéném a szája elé kapta a kezét.
Ernesto bácsi olyan erővel csapta le a papírokat az asztalra, hogy mindenki összerezzent.
– Te megfenyegetted a saját sógornődet, miközben az anyád egyedül volt egy idősek otthonában?!
– Nem volt egyedül! – vágtam közbe.
Minden tekintet rám szegeződött.
– Elena vele volt.
Elcsuklott a hangom.
– Én voltam az, aki nem volt ott.
Aztán elmondtam az egész igazságot.
Elmeséltem, hogyan vádoltam meg a feleségemet azzal, hogy csak az örökség miatt akarja eladatni a földet.
Pedig valójában attól az adósságtól próbálta megmenteni, amelyet Raúl kétes iratok felhasználásával vett fel.
Elmondtam, hogy Elena eladta a zongoraiskoláját.
Azért, hogy visszafizesse a kölcsönt, és megakadályozza anyám vagyonának elvesztését.
Patricia hozzátette, hogy a fenyegetések és az esetleges okirathamisítások, valamint csalások miatt már megtették a feljelentést.
A fedezetként felhasznált vagyontárgyak jogi helyzetét és a pénzügyi követeléseket az illetékes hatóságok és bíróságok fogják tisztázni.
Közben kezdeményezték azokat az intézkedéseket is, amelyek a vizsgálat ideje alatt megóvhatják Carmen asszony vagyonát.
– És találtunk még valamit – folytatta Patricia.
Felemelte az ingatlan-nyilvántartásból származó dokumentumot.
– Verónica tavaly vásárolt egy üzlethelyiséget a saját nevére.
A húgom felé fordult.
– Kérni fogjuk, hogy vizsgálják meg az ingatlan megvásárlásához használt pénz eredetét, és szükség esetén a megfelelő bírósági intézkedéseket is kezdeményezzük.
Verónica ekkor végleg megfeledkezett arról, hogy az önfeláldozó lány szerepét kellene játszania.
– AZ AZ ÜZLETHELYISÉG AZ ENYÉM! – sikította.
– NEM VEHETITEK EL TŐLEM!
Az ezt követő csend félelmetesebb volt bármilyen ordításnál.





