Egyszerűen azt számolgatták, mennyit tudnának kisajtolni belőlem.
Két nappal később Mauricio különleges vacsorával lepett meg.
Bort vásárolt, halat készített, és olyan gyengéden viselkedett velem, mint már hetek óta egyszer sem.
A vacsora közepén azonban hirtelen letette az evőeszközöket.
– Gaby… ha nekem nagyon nagy adósságom lenne, segítenél?
Egyenesen a szemébe néztem.
– Ha elmondanád az igazat, együtt kereshetnénk megoldást.
Aztán hozzátettem:
– De ehhez végre abba kellene hagynod, hogy titkolózol előttem.
Néhány másodpercig úgy tűnt, tényleg mindent bevall.
Már nyitotta volna a száját, amikor megszólalt a telefonja.
Az édesanyja hívta.
Mauricio arckifejezése azonnal megváltozott.
– Holnap átjön anya – jelentette be. – Valami fontos dolgot meg kell beszélnünk.
Másnap este hét órakor Ofelia megjelent az ajtónkban.
Zöld kabátot viselt, a hóna alatt egy bőrmappát tartott, a kezében pedig ott szorongatta a számológépét.
Úgy telepedett le a konyhámban, mintha az egész lakás az övé lenne.
– Végeztem néhány számítást, Gabriela.
Elém tette a számológépet.
– A fiam három éve él a lakásodban.
Elkezdte nyomkodni a gombokat.
– Egy ilyen ingatlan havi bérleti díja harmincezer peso.
Felemelte a fejét.
– Harminchat hónap alatt ez egymillió-nyolcvanezer peso.
Csak bámultam rá.
– Most komolyan bérleti díjat akar velem fizettetni azért, mert együtt éltem a saját férjemmel?
A szeme sem rebbent.
– Én ezt családi kompenzációnak nevezem.
Ekkor Mauricio felállt a székéből.
– Ráadásul anya már áldását adta a válásunkra – jelentette ki.
A hangjában nyoma sem volt a korábbi gyengédségnek.
– Ha nem vagy hajlandó megosztani velem a vagyonodat, akkor semmi értelme tovább házasságban maradnunk.
Ofelia elégedetten elmosolyodott, majd több iratot húzott elő a mappájából.
– De még elkerülhetjük ezt az egészet.
Felém tolta a papírokat.
– Mindössze annyit kell tenned, hogy átíratod az egyik lakásodat és az autódat a fiam nevére.
Diadalmasan hátradőlt.
– Ismerek egy közjegyzőt, aki mindent könnyedén elintéz.
Felvettem az egyik dokumentumot.
A rajta szereplő név azonnal ismerős volt.
Lassan felemeltem a tekintetemet.
– Csak nem Héctor Villaseñorra gondol?
Az anyósom arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly.
Mauricio mozdulatlanná dermedt.
Néhány másodpercig olyan csend volt, hogy még a falióra ketyegését is hallani lehetett.
Végül Ofelia megszólalt.
A hangjából azonban addigra minden magabiztosság kiveszett.
– Honnan a pokolból ismered ezt a nevet?
Nyugodtan hátradőltem. Pontosan erre a kérdésre vártam tíz napja. És amit most elővettem a táskámból, az egyetlen pillanat alatt megváltoztatta az erőviszonyokat.
3. RÉSZ
– Sokkal többet tudok, mint azt maga gondolná, Ofelia asszony – válaszoltam, miközben gondosan visszatettem a dokumentumokat az asztalra.
Az anyósom megpróbálta összeszedni magát.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Héctor Mauricio egyik ismerőse. Csak néhány teljesen törvényes ügyintézésben segít nekünk.
Lassan bólintottam.
– Milyen érdekes.
Aztán egyenesen a szemébe néztem.
– Mert az igazi Héctor Villaseñor már évekkel ezelőtt felhagyott a közjegyzői munkával.
Hagytam, hogy a szavaim leülepedjenek.
– Az az ember pedig, akit maguk megbíztak, az ő nevét használja hamisított dokumentumok benyújtására.
Mauricio lassan az anyja felé fordult.
– Anya… te azt mondtad, hogy ez az ember megbízható.
– Fogd be a szád, Mauricio!
Az a dühös parancs többet elárult minden magyarázatnál.
Mindketten sokkal többet tudtak az ügyről, mint amennyit be akartak vallani.
Kinyitottam a táskámat, és elővettem az ügyészségen tett feljelentésem másolatát.
– Tíz nappal ezelőtt felfedeztem, hogy valaki az én hamisított aláírásommal ellátott meghatalmazást használ.
Az iratot az asztal közepére tettem.
– Azóta ellenőriztem az ingatlanjaimat, megtettem a szükséges védelmi intézkedéseket, és minden bizonyítékot átadtam a hatóságoknak.
Ofelia arca megmerevedett.
– Milyen hatóságoknak? – kérdezte rekedten.
– Az ügyészségnek.
Nyugodtan folytattam:
– Hivatalos feljelentés van folyamatban okirat-hamisítás és csalási kísérlet gyanúja miatt.
Olyan csend ereszkedett a konyhára, amely szinte elviselhetetlennek tűnt.
Mauricio mindkét kezével a fejéhez kapott.
– Te… feljelentettél minket? – kérdezte megtört hangon.
– Azt jelentettem fel, amit találtam. Ha részt vettetek benne, akkor majd megmagyarázhatjátok a hatóságoknak.
Az anyósom ököllel az asztalra csapott.
– Te aljas, hálátlan nőszemély! Inkább börtönbe juttatnád a saját férjedet, mint hogy megossz vele egy nyomorult lakást!
Ránéztem.
– Nem, asszonyom.
A hangom egy pillanatra sem remegett meg.
– Én inkább olyan férfihoz mentem volna feleségül, aki meg sem próbálja elvenni a lakásaimat.
Mauricio hátrálni kezdett, míg a háta neki nem ütközött az ajtófélfának.
Aztán lassan lecsúszott a földre.
Ott ült a konyhakövön, összetörten, lehajtott fejjel.
Amióta ismertem, még soha nem láttam ilyen legyőzöttnek.
– Anya… – suttogta.
– Megígérted, hogy minden törvényes.
Ofelia dühösen rászegezte a tekintetét.
– Neked kellett a pénz! Most ne játszd itt az ártatlan bárányt!
Ez az egyetlen mondat mindent megváltoztatott.
A férjemhez fordultam.
– Mennyivel tartozol, Mauricio?
Hosszú másodpercekig hallgatott.
Aztán alig hallhatóan kimondta:
– Egymillió-nyolcszázezer pesóval.
Görcsbe rándult a gyomrom.
Végül elmondta az igazat.
Két befektetőtől kért pénzt egy új online oktatási platform elindításához.
A vállalkozás azonban megbukott.
Az adósságok viszont megmaradtak, sőt egyre csak növekedtek.
Az egyik hitelező egy régi egyetemi csoporttársa volt.
A másik egy férfi, aki jelentős összeget fektetett be, és most minél hamarabb vissza akarta kapni a pénzét.
Mauricio hónapokon keresztül eltitkolta előlem az egész helyzetet.
– Anya azt mondta, ideiglenesen felhasználhatnánk az egyik lakásodat fedezetként – vallotta be.
– Aztán, amikor a vállalkozásom újra talpra áll, visszaíratnánk a nevedre.
Döbbenten néztem rá.
– Ideiglenesen? Hamisított aláírással?
Nem mert a szemembe nézni.
– Azt mondta, te úgysem egyeznél bele, hogy segíts nekünk.
– Mert önző! – vágott közbe Ofelia.
– Három lakása van, miközben az én fiam kétségbe van esve!
Némán figyeltem ezt a nőt.
Évekig láttam, ahogy adományokat gyűjt beteg szomszédoknak, ételt főz idős embereknek, és rászoruló családoknak segít.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaki, aki ennyire nagylelkű tud lenni másokkal, képes ilyen árulást igazolni, amikor a saját érdekeiről van szó.
– Ha Mauricio elmondta volna a problémáit, beszélhettünk volna róla – feleltem végül.
– De maguk úgy döntöttek, egyszerűbb lesz meglopni engem.





