– Nem akartunk meglopni! – kiáltotta.

– Akkor magyarázza el, miért volt szükségük a hamisított aláírásomra!

Nem válaszolt.

A fiára nézett, mintha azt várná, hogy megvédje.

Mauricio azonban továbbra is a földön ült.

– Gyere, fiam! Elmegyünk! – parancsolta végül.

Mauricio lassan felemelte a fejét.

– Nem, anya.

Ez volt az első alkalom, hogy hallottam szembeszállni vele.

Ofelia hitetlenkedve meredt rá.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy nem.

Mauricio mély levegőt vett.

– Már így is túl sok kárt okoztunk.

Ofelia remegő kézzel összeszedte a papírjait.

Mielőtt kilépett volna az ajtón, még egyszer felém fordult.

– Még mindig visszavonhatod a feljelentést.

Fenyegetően összehúzta a szemét.

– Jól gondold meg, mit teszel! Tönkre fogod tenni ezt a családot!

Egyenesen a szemébe néztem.

– Ez a család azon a napon kezdett tönkremenni, amikor maguk úgy döntöttek, hogy meghamisítják az aláírásomat.

Az anyósom dühösen kiviharzott, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak.

Mauricio a konyhában maradt.

Hosszú hallgatás után halkan megkérdezte:

– Szerinted még megmenthetjük a házasságunkat?

Ránéztem, és olyan szomorúság tört rám, amire egyáltalán nem számítottam.

Eszembe jutott az a férfi, akivel a kapcsolatunk elején találkoztam.

Az a férfi, aki egyszer egy egész délutánt töltött azzal, hogy teljesen ingyen segítsen egy idős házaspárnak, akiket csalók vertek át.

Az az ember is létezett.

És éppen ezért fájt annyira látni, mivé vált.

– Nem tudom, Mauricio.

Egy pillanatra elcsuklott a hangom.

– De azt tudom, hogy melletted soha többé nem fogom biztonságban érezni magam.

Aznap éjjel külön szobában aludtunk.

Másnap reggel Mauricio feldagadt, kisírt szemekkel állt elém.

– Vallomást fogok tenni – jelentette ki.

– Mindent elmondok, amit tudok.

Elkísértem az ügyészségre, bár külön mentünk be, hogy megtegyük a vallomásunkat.

Az ügyünkkel foglalkozó nyomozó, Ramírez úr egy apró, aktákkal telezsúfolt irodában fogadott.

Miután átnézte a dokumentumokat, váratlan hírt közölt.

– Sikerült azonosítanunk az álközjegyzőt.

Kinyitott egy aktát.

– A valódi neve Rubén Salcedo. Korábban már kapcsolatba hozták hasonló csalárd ingatlanügyletekkel, és jelenleg két másik ügyben is vizsgálat folyik ellene.

Nagyot nyeltem.

– Tehát az anyósom olyan embert fogadott fel, aki már korábban is hamisított dokumentumokat?

Ramírez megfontoltan válaszolt.

– Pontosan ezt próbáljuk megállapítani.

Aztán hozzátette:

– A legfontosabb azonban az, hogy ön még azelőtt észrevette a szabálytalanságokat, hogy bármilyen tulajdonátruházás megtörténhetett volna.

Mauricio majdnem egy órán át vallott.

Beismerte az adósságait, részletesen beszámolt az anyjával folytatott megbeszélésekről, és megerősítette, hogy azért keresték fel Salcedót, hogy előkészítsék az egyik lakásom tulajdonjogának átruházását.

Azt is bevallotta, hogy az engedélyem nélkül átadta neki a személyes dokumentumaim másolatait.

Amikor kijött az irodából, úgy nézett ki, mintha egyetlen óra alatt tíz évet öregedett volna.

– Mindent elmondtam nekik – mondta halkan.

– Még azt is, amiről anya azt akarta, hogy hallgassak.

– Helyesen cselekedtél.

Keserűen megrázta a fejét.

– Túl későn.

Nem vitatkoztam vele.

Mert igaza volt.

Akkor azt hittem, hogy mindezek után Ofelia végre megérti, milyen súlyos helyzetbe sodorta magát.

De hatalmasat tévedtem.

Három nappal később Diana felhívott a munkahelyéről.

– Gaby, ma bejött ide egy nő, és mindenáron tudni akarta, ki fedezte fel a gyanús dokumentumot.

A hangja aggodalmas volt.

– A munkaidőmről érdeklődött, és arról kérdezgetett, hogy volt-e valaha problémám valamelyik ügyféllel.

Megfagyott bennem a vér.

– Hogy nézett ki?

Diana leírta.

Elegáns ruhák.

Tökéletesen rendezett frizura.

Látszólag kedves, udvarias hang.

Az anyósom volt az.

– Soha többé ne beszélj vele négyszemközt! – kértem.

– Azonnal értesítem az ügyészséget.

Csakhogy Ofelia addigra már előkészítette a következő lépését.

A rákövetkező héten Diana hivatalos értesítést kapott.

Közigazgatási jellegű panaszt nyújtottak be ellene.

Azzal vádolták, hogy a munkája során megszerzett információkat felhasználva személyes okokból szándékosan ártott egy családnak.

Amíg az ügyet kivizsgálták, ideiglenesen eltiltották bizonyos ügyek intézésétől.

Amikor megmutatta nekem a levelet, nagyobb dühöt éreztem, mint az anyósommal folytatott egész veszekedés alatt.

– Most miattam akár a munkádat is elveszítheted – mondtam kétségbeesetten.

Diana megpróbált mosolyogni.

– Tizenkét éve dolgozom itt, Gaby. Nem fogom hagyni, hogy ez a nő ilyen könnyen tönkretegyen.

Azonnal felhívtam Jimenát.

Az ügyvédem hivatalos választ készített, kérte a panasz megalapozottságának felülvizsgálatát, és tájékoztatta az illetékes hatóságokat arról, hogy Diana tanúként érintett egy folyamatban lévő büntetőeljárásban.

Egy dolog azonban még hiányzott.

Be kellett bizonyítanunk, ki állt a hamis vádak mögött.

A válasz onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé vártam.

Egy délután Mauricio megjelent az irodámban.

A telefonját szorongatta.

– Mutatnom kell valamit.

Elém tartotta az édesanyjával folytatott üzenetváltását.

Az egyik üzenetben Ofelia arról írt, hogy kiderítette annak az alkalmazottnak a nevét, aki segített nekünk.

Egy másik üzenetben ez állt:

„Ha elérjük, hogy felfüggesszék, senki sem fog hinni neki, bármit is mond a dokumentumokról.”

Hideg futott végig a hátamon.

– Mauricio, ez nagyon súlyos következményekkel járhat az anyád számára.

Bólintott.

– Tudom.

Aztán a szemembe nézett.

– De Diana nem fizethet azért, amit mi tettünk.

Az üzenetváltást átadtuk az ügyészségnek, hogy ellenőrizzék a hitelességét, és csatolják a nyomozati iratokhoz.

Két nappal később Ramírez újabb hírekkel hívott.

Rubén Salcedo beleegyezett, hogy együttműködik a hatóságokkal.

Vallomásában megerősítette, hogy Ofelia személyesen kereste fel őt.

Arra kérte, készítsen olyan dokumentumokat, amelyekkel rendelkezni tudnának egy olyan ingatlan felett, amely a menyének tulajdonában állt.

Ha sikerül végrehajtania az ügyletet, jelentős pénzösszeget ígértek neki.

De még ez sem volt minden.

Salcedo azt is elismerte, hogy Ofeliával arról beszélgettek, miként lehetne hiteltelenné tenni azt az alkalmazottat, aki felfedezte a szabálytalanságokat.

Amikor ezt meghallottam, egy pillanatra lehunytam a szemem.

Most már semmi kétségem nem maradt.

Az anyósom nem csupán elkövetett egy hibát kétségbeesésében.

Egymás után hozta meg a tudatos döntéseket.

És amikor valaki leleplezte a tervét, megpróbálta tönkretenni azt az embert, hogy a saját bőrét mentse.