De tovább már nem hallgathattunk.

– Egy dolgot szeretnék egyszer és mindenkorra tisztázni – kezdte Daniel. – Lucía természetesen segíthet a házimunkában. De nem azért van itt, hogy két olyan felnőttet szolgáljon ki, akik tökéletesen képesek magukról gondoskodni.

Teresa olyan erővel tette le a csészéjét, hogy az hangosan koppant az asztalon.

– Szóval most már egyenesen bántalmazó vagyok, csak mert felelősségtudatra nevelem az unokámat?

– Senki sem mondott ilyet, anya.

– A feleséged tömi tele a fejedet ezekkel az ostobaságokkal!

Daniel lassan megrázta a fejét.

– Elena semmire sem kényszerít. Lucía apjaként beszélek.

Karla gúnyosan felnevetett.

– Hihetetlen, mennyire túlreagáljátok! Kértünk tőle néhányszor egy pohár vizet, ti meg úgy viselkedtek, mintha bűncselekményt követtünk volna el!

Egyenesen a szemébe néztem.

– Óriási különbség van aközött, hogy néha segítséget kérünk valakitől, és aközött, hogy elvárjuk tőle, hogy bármit csinál, azonnal hagyja abba, és álljon a rendelkezésünkre.

A beszélgetés után érezhetően megváltozott a hangulat a házban.

Teresa kevesebb szívességet követelt Lucíától, de az étkezések alatt egyre gyakrabban tett sértő célzásokat.

Karla továbbra is átaludta a délelőttöket, a délutánokat pedig a telefonját nyomkodva töltötte.

Állítólag munkát keresett.

Csakhogy egyetlen állásinterjúról sem beszélt soha.

Aztán újabb probléma ütötte fel a fejét.

Daniel korábban adott az édesanyjának egy kiegészítő bankkártyát, hogy megvásárolhassa az élelmiszereket, a gyógyszereket és minden mást, amire a háztartásban szükség volt.

Ezekre a kiadásokra havonta körülbelül tizennyolcezer mexikói pesót különítettünk el.

Teresa azonban egy idő után egyre gyakrabban kezdett pluszpénzt kérni.

– Minden rettenetesen megdrágult, kisfiam. Már a bevásárlásra sem elég a pénz!

Egyik délután újabb tízezer pesót kért.

Daniel már majdnem átutalta az összeget, amikor úgy döntött, előbb alaposabban átnézi a bankszámla forgalmát.

Aznap este behívott az ebédlőbe.

– Elena, ezt látnod kell.

A telefonján több pénzátutalás szerepelt, amelyet Teresa a rendelkezésére bocsátott bankkártyához kapcsolódóan indított.

Mindegyik utalás ugyanahhoz a személyhez érkezett.

Karlához.

Kevesebb mint két hónap alatt összesen harminchétezer-nyolcszáz pesót utalt át neki.

Döbbenten meredtem a képernyőre.

– Az anyád a mi háztartási pénzünkből finanszírozza a húgodat?

Daniel összeszorította az ajkát.

– Aztán még több pénzt kér, mondván, hogy ennivalóra sem futja.

Másnap reggel szembesítette őket a bizonyítékokkal.

Teresa meg sem próbálta tagadni.

– Ő a lányom! Kinek segítsek, ha nem neki?

Daniel komolyan ránézett.

– A saját pénzedből segíthetsz neki, anya. De ezt a pénzt a háztartásunk kiadásaira adtuk.

Karla azonnal közbevágott.

– Nem ajándékba kaptam! Amint lesz munkám, mindent visszafizetek!

Daniel néhány pillanatig csendben figyelte a húgát.

Aztán feltett egy kérdést.

– Mondd meg nekem, Karla… valójában mennyi adósságod van?

A sógornőm arca elsápadt.

– Úgy száznyolcvanezer peso.

– Kinek tartozol?

– Több embernek.

Daniel elővett egy füzetet.

– Akkor most szépen sorban felírunk minden tartozást. Ha tényleg segítséget akarsz, először pontosan tudnunk kell, mekkora bajban vagy.

Csaknem egy órán át gyűjtöttük össze a bankhiteleket, a lejárt hitelkártya-tartozásokat, a kifizetetlen beszállítói számlákat és a magánkölcsönöket.

Amikor végre mindent összeadtunk, kiderült az igazság.

Karla nem száznyolcvanezer pesóval tartozott.

Hanem négyszáznyolcvanhatezerrel.

Majdnem félmillió pesóval!

A vér is megfagyott bennem.

Karla sírva fakadt.

– Azt hittem, még meg tudom menteni az üzletet. Felvettem egy kölcsönt, hogy kifizessem a másikat. Aztán újabbat… Végül teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás.

Daniel az anyjához fordult.

– Mióta tudsz erről?

Teresa lehajtotta a fejét.

– Már azelőtt tudtam, hogy idejöttünk.

Hirtelen minden értelmet nyert.

Az anyósom nem pusztán azért költözött hozzánk, hogy vigyázzon Lucíára.

Egészen más terve volt.

Arra számított, hogy Daniel majd megoldja a húga pénzügyi problémáit.

Még aznap este Teresa ismét összehívott minket.

– Karlának sürgősen szüksége van százhatvanezer pesóra. Nektek van megtakarításotok. Adjátok oda neki, aztán majd visszafizeti!

Daniel megőrizte a nyugalmát.

– Először látni szeretném az összes dokumentumot. Utána kidolgozunk egy reális törlesztési tervet.

Teresa azonban elveszítette a türelmét.

– Ő az egyetlen húgod! Nem hagyhatod cserben néhány nyomorult peso miatt!

– Nem fogom egyszerűen odaadni a megtakarításainkat úgy, hogy fogalmunk sincs, hogyan fog utána talpra állni – felelte Daniel.

Teresa néhány másodpercig hallgatott.

Aztán lassan végighordozta a tekintetét a nappalinkon.

A falakon.

A bútorokon.

Az ajtókon.

Úgy nézett körbe, mintha fejben éppen kiszámolná minden egyes négyzetméter értékét.

Amikor ismét megszólalt, olyan mondat hagyta el a száját, amely örökre megváltoztatta a kapcsolatunkat.

– Hát jó! Ha ennyire nehezetekre esik pénzt kivenni a számlátokról, akkor még mindig ott van ez a ház!

Úgy nézett ránk, mintha a világ legtermészetesebb megoldását javasolná.

– Vegyetek fel rá jelzáloghitelt! Akkor egy csapásra kifizethetitek Karla összes adósságát!

Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni.

Tizenhárom évünkbe telt, mire megszabadultunk a lakáshiteltől.

Tizenhárom év munkájába, nélkülözésébe és áldozatába.

És most az anyósom teljes komolysággal azt követelte, hogy tegyük kockára mindazt, amit felépítettünk.

Csak azért, hogy megmentsük a lányát a saját adósságaitól.

Ekkor azonban olyasmi történt, amire Teresa egyáltalán nem számított.

3. RÉSZ

– Nem! – vágtam rá határozottan, még mielőtt Daniel egyáltalán megszólalhatott volna.

Teresa felém fordult.

A tekintetében leplezetlen megvetés csillogott.

– Én most a lányom megsegítéséről beszélek! Ez két testvér ügye. Te csak a menyem vagy, Elena. Nem kellene mindenbe beleütnöd az orrodat!