De tovább már nem hallgathattunk.
– Egy dolgot szeretnék egyszer és mindenkorra tisztázni – kezdte Daniel. – Lucía természetesen segíthet a házimunkában. De nem azért van itt, hogy két olyan felnőttet szolgáljon ki, akik tökéletesen képesek magukról gondoskodni.
Teresa olyan erővel tette le a csészéjét, hogy az hangosan koppant az asztalon.
– Szóval most már egyenesen bántalmazó vagyok, csak mert felelősségtudatra nevelem az unokámat?
– Senki sem mondott ilyet, anya.
– A feleséged tömi tele a fejedet ezekkel az ostobaságokkal!
Daniel lassan megrázta a fejét.
– Elena semmire sem kényszerít. Lucía apjaként beszélek.
Karla gúnyosan felnevetett.
– Hihetetlen, mennyire túlreagáljátok! Kértünk tőle néhányszor egy pohár vizet, ti meg úgy viselkedtek, mintha bűncselekményt követtünk volna el!
Egyenesen a szemébe néztem.
– Óriási különbség van aközött, hogy néha segítséget kérünk valakitől, és aközött, hogy elvárjuk tőle, hogy bármit csinál, azonnal hagyja abba, és álljon a rendelkezésünkre.
A beszélgetés után érezhetően megváltozott a hangulat a házban.
Teresa kevesebb szívességet követelt Lucíától, de az étkezések alatt egyre gyakrabban tett sértő célzásokat.
Karla továbbra is átaludta a délelőttöket, a délutánokat pedig a telefonját nyomkodva töltötte.
Állítólag munkát keresett.
Csakhogy egyetlen állásinterjúról sem beszélt soha.
Aztán újabb probléma ütötte fel a fejét.
Daniel korábban adott az édesanyjának egy kiegészítő bankkártyát, hogy megvásárolhassa az élelmiszereket, a gyógyszereket és minden mást, amire a háztartásban szükség volt.
Ezekre a kiadásokra havonta körülbelül tizennyolcezer mexikói pesót különítettünk el.
Teresa azonban egy idő után egyre gyakrabban kezdett pluszpénzt kérni.
– Minden rettenetesen megdrágult, kisfiam. Már a bevásárlásra sem elég a pénz!
Egyik délután újabb tízezer pesót kért.
Daniel már majdnem átutalta az összeget, amikor úgy döntött, előbb alaposabban átnézi a bankszámla forgalmát.
Aznap este behívott az ebédlőbe.
– Elena, ezt látnod kell.
A telefonján több pénzátutalás szerepelt, amelyet Teresa a rendelkezésére bocsátott bankkártyához kapcsolódóan indított.
Mindegyik utalás ugyanahhoz a személyhez érkezett.
Karlához.
Kevesebb mint két hónap alatt összesen harminchétezer-nyolcszáz pesót utalt át neki.
Döbbenten meredtem a képernyőre.
– Az anyád a mi háztartási pénzünkből finanszírozza a húgodat?
Daniel összeszorította az ajkát.
– Aztán még több pénzt kér, mondván, hogy ennivalóra sem futja.
Másnap reggel szembesítette őket a bizonyítékokkal.
Teresa meg sem próbálta tagadni.
– Ő a lányom! Kinek segítsek, ha nem neki?
Daniel komolyan ránézett.
– A saját pénzedből segíthetsz neki, anya. De ezt a pénzt a háztartásunk kiadásaira adtuk.
Karla azonnal közbevágott.
– Nem ajándékba kaptam! Amint lesz munkám, mindent visszafizetek!
Daniel néhány pillanatig csendben figyelte a húgát.
Aztán feltett egy kérdést.
– Mondd meg nekem, Karla… valójában mennyi adósságod van?
A sógornőm arca elsápadt.
– Úgy száznyolcvanezer peso.
– Kinek tartozol?
– Több embernek.
Daniel elővett egy füzetet.
– Akkor most szépen sorban felírunk minden tartozást. Ha tényleg segítséget akarsz, először pontosan tudnunk kell, mekkora bajban vagy.
Csaknem egy órán át gyűjtöttük össze a bankhiteleket, a lejárt hitelkártya-tartozásokat, a kifizetetlen beszállítói számlákat és a magánkölcsönöket.
Amikor végre mindent összeadtunk, kiderült az igazság.
Karla nem száznyolcvanezer pesóval tartozott.
Hanem négyszáznyolcvanhatezerrel.
Majdnem félmillió pesóval!
A vér is megfagyott bennem.
Karla sírva fakadt.
– Azt hittem, még meg tudom menteni az üzletet. Felvettem egy kölcsönt, hogy kifizessem a másikat. Aztán újabbat… Végül teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás.
Daniel az anyjához fordult.
– Mióta tudsz erről?
Teresa lehajtotta a fejét.
– Már azelőtt tudtam, hogy idejöttünk.
Hirtelen minden értelmet nyert.
Az anyósom nem pusztán azért költözött hozzánk, hogy vigyázzon Lucíára.
Egészen más terve volt.
Arra számított, hogy Daniel majd megoldja a húga pénzügyi problémáit.
Még aznap este Teresa ismét összehívott minket.
– Karlának sürgősen szüksége van százhatvanezer pesóra. Nektek van megtakarításotok. Adjátok oda neki, aztán majd visszafizeti!
Daniel megőrizte a nyugalmát.
– Először látni szeretném az összes dokumentumot. Utána kidolgozunk egy reális törlesztési tervet.
Teresa azonban elveszítette a türelmét.
– Ő az egyetlen húgod! Nem hagyhatod cserben néhány nyomorult peso miatt!
– Nem fogom egyszerűen odaadni a megtakarításainkat úgy, hogy fogalmunk sincs, hogyan fog utána talpra állni – felelte Daniel.
Teresa néhány másodpercig hallgatott.
Aztán lassan végighordozta a tekintetét a nappalinkon.
A falakon.
A bútorokon.
Az ajtókon.
Úgy nézett körbe, mintha fejben éppen kiszámolná minden egyes négyzetméter értékét.
Amikor ismét megszólalt, olyan mondat hagyta el a száját, amely örökre megváltoztatta a kapcsolatunkat.
– Hát jó! Ha ennyire nehezetekre esik pénzt kivenni a számlátokról, akkor még mindig ott van ez a ház!
Úgy nézett ránk, mintha a világ legtermészetesebb megoldását javasolná.
– Vegyetek fel rá jelzáloghitelt! Akkor egy csapásra kifizethetitek Karla összes adósságát!
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni.
Tizenhárom évünkbe telt, mire megszabadultunk a lakáshiteltől.
Tizenhárom év munkájába, nélkülözésébe és áldozatába.
És most az anyósom teljes komolysággal azt követelte, hogy tegyük kockára mindazt, amit felépítettünk.
Csak azért, hogy megmentsük a lányát a saját adósságaitól.
Ekkor azonban olyasmi történt, amire Teresa egyáltalán nem számított.
3. RÉSZ
– Nem! – vágtam rá határozottan, még mielőtt Daniel egyáltalán megszólalhatott volna.
Teresa felém fordult.
A tekintetében leplezetlen megvetés csillogott.
– Én most a lányom megsegítéséről beszélek! Ez két testvér ügye. Te csak a menyem vagy, Elena. Nem kellene mindenbe beleütnöd az orrodat!





