A beszélgetés után Daniel letiltotta a kiegészítő bankkártyát.
A döntését személyesen közölte az édesanyjával.
– Elena és én mostantól magunk vásárolunk be. A gyógyszereidet továbbra is közvetlenül kifizetem, de a háztartásunkra szánt pénzt többé nem lehet másra fordítani.
Teresa sértődötten fintorgott.
– Most már azt is ellenőrizni akarod, milyen gyógyszereket szedek?
– Nem, anya. Csak azt akarom biztosítani, hogy a segítségünk valóban oda jusson, ahová szántuk.
A következő napokban Daniel cselekedni kezdett.
Felvette a kapcsolatot egy régi kollégájával, aki időközben egy pueblai nagykereskedelmi vállalat adminisztrációs részlegén helyezkedett el.
A cégnél éppen raktárkészlet-nyilvántartási asszisztenst kerestek.
A fizetés szerény volt, de rendes bejelentett állást és szociális juttatásokat kínáltak.
Daniel ezenkívül talált egy kis bérelhető szobát is, saját fürdőszobával és egyszerű főzési lehetőséggel.
Egyik este letett az asztalra egy papírlapot a vállalat telefonszámával, mellé pedig egy kulcsot.
– Karla, be tudlak ajánlani egy állásinterjúra. Ha felvesznek, kifizetem neked a kauciót és az első havi lakbért. A bankokhoz is elkísérlek, hogy megbeszéljük a lehetséges törlesztési megállapodásokat.
Karla felvette a papírt.
Átfutotta a rajta szereplő adatokat.
Aztán fintorogni kezdett.
– Havi tizenkétezer peso? Nekem saját vállalkozásom volt! Nem fogok a legaljáról kezdeni, mintha soha semmit nem értem volna el az életben!
Daniel habozás nélkül válaszolt.
– A vállalkozásod megszűnt. Ez nem jelenti azt, hogy a tapasztalatod semmit sem ér. De most valódi, rendszeres jövedelemre van szükséged.
Teresa észrevette a kulcsot az asztalon.
– Te most kidobod a saját húgodat? Hiszen ebben a házban bőven van hely!
Daniel nyugodtan az édesanyjára nézett.
– Hely valóban van. Ami viszont már nincs, az a nyugalom. A lányomnak nem kell úgy éreznie, hogy kötelessége benneteket kiszolgálni. Elenának pedig nem kell tovább hallgatnia, hogy rossz feleség, csak mert védi a közös vagyonunkat.
Karla olyan erősen szorította a papírlapot, hogy az majdnem összegyűrődött az ujjai között.
– Ha tényleg szeretsz engem, akkor miért nem adsz kölcsön százhatvanezer pesót, hogy végre fellélegezhessek?
Daniel szomorúan nézett rá.
– Mert valahányszor pénzt adtam neked, hogy fellélegezhess, csak arra használtad, hogy elhalaszd azokat a döntéseket, amelyeket már régen meg kellett volna hoznod.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Most munkalehetőséget, átmeneti lakhatást és támogatást ajánlok neked. De nem fogom helyetted finanszírozni az életedet.
Az anyósom sírva fakadt.
– Én arra neveltelek, hogy nagylelkű ember legyél!
– És az is vagyok, anya. Csak most tanulom meg, hogy a nagylelkűség nem jelentheti azt, hogy közben védtelenül hagyom a feleségemet és a lányomat.
A kulcs két teljes napig hevert az asztalon.
Karla újra meg újra panaszkodott, hogy a felajánlott fizetés méltatlan hozzá, és a barátnői kinevetnék, ha megtudnák, milyen munkát vállalt.
Egyik este huszonötezer pesót kért, hogy megszabadulhasson egy különösen kellemetlen hitelezőtől.
Daniel azonban hajthatatlan maradt.
– Nem azt az adósságodat fogom először kifizetni, amelyik miatt a legjobban szégyelled magad. Átnézzük a kamatokat, szakértői segítséget kérünk, és írásos törlesztési megállapodásokról tárgyalunk.
Karla dühbe gurult.
Másnap reggel mégis elment az állásinterjúra.
És legnagyobb meglepetésünkre felvették.
A készletnyilvántartásban és az értékesítésben szerzett tapasztalata meggyőzte a munkaadókat.
Amikor Karla végül elfogadta az ajánlatot, hosszú ideig a saját kezét nézte.
Mintha csak abban a pillanatban értette volna meg igazán, mit jelent mindent elölről kezdeni.
Le kellett vetkőznie a régi büszkeségét.
A költözés napján Teresa belépett a kis bérelt szobába, és nagyot sóhajtott.
– Az én lányom nem érdemli meg, hogy ilyen szűkösen kelljen élnie.
Karla éppen a blúzait pakolta a szekrénybe.
Felemelte a fejét.
– Anya, kérlek. Ne veszekedj többé miattam!
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam Karlát határt szabni a saját édesanyjának.
Daniel a kauciót és az első havi lakbért közvetlenül a főbérlőnek fizette ki.
Adott Karlának annyi pénzt, amennyiből az első időszakban fedezhette a munkába járást, majd emlékeztette rá, hogy a következő hónaptól minden kiadásáért saját maga lesz felelős.
Segített összeállítani azoknak a hitelezőknek a listáját is, akikkel Karlának egyeztetnie kellett az új fizetési megállapodásokról.
Daniel egyetlen hitelét sem vállalta át.
És kezesként sem írt alá semmit.
Az első két hét kegyetlenül nehéz volt Karla számára.
Életében először igazán megtapasztalta, mennyibe kerül a közlekedés, az élelmiszer és a rezsi, amikor nincs ott senki, aki automatikusan kipótolja a hiányzó összeget.
Végül eladta a megmaradt kozmetikai készlet egy részét egy kereskedőnek.
Sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit remélt.
Sírt, amikor elfogadta az ajánlatot.
Csakhogy a termékek már hónapok óta eladatlanul hevertek, és néhánynak hamarosan lejárt volna a szavatossága.
Eladta az egyik drága kézitáskáját is, és a telefonját olcsóbb, egyszerűbb készülékre cserélte.
A befolyt pénzből néhány lejárt tartozását rendezni tudta, más kötelezettségeit pedig sikerült újratárgyalnia.
A fennmaradó adósság azonban továbbra is ott volt.
Természetesen majdnem félmillió peso tartozás nem tűnhetett el egyik napról a másikra.
De legalább már nem növekedett újabb és újabb kölcsönökkel.
Teresa néhány napot Karlánál töltött.
Látta, ahogy a lánya minden reggel hat óra előtt felkel, elkészíti az ebédjét, majd este fáradtan, busszal érkezik haza.
Egyik délután felhívott.
– Megszakad a szívem, amikor látom, hogy szinte minden este csak babot eszik tojással.
Nyugodtan válaszoltam.
– Takarékoskodjon, de azért rendesen étkezzen!
Teresa elhallgatott.
Hosszú idő óta először beszélgettünk úgy, hogy egyikünk sem tett szemrehányást a másiknak.





