– Nem tudtam az átutalásokról – bizonygatta. – Sem a többi vásárlásról. De azt tudtam, hogy túl sok mindent pakolunk a nyakadba.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Valahányszor Fernanda azt mondta, hogy túlreagálod a dolgokat, inkább csendben maradtam. Azt hittem, így elkerülöm a veszekedést. Most már értem, hogy csak magamnak akartam megspórolni a kellemetlenségeket. Nem téged védtelek.
A bocsánatkérése őszintének tűnt.
De az őszinte megbánás sem törölhette el azt, ami már megtörtént.
Elővettem egy jegyzetfüzetet a fiókból.
– Rendben. Akkor most beszéljünk arról, hogyan tovább.
Pontosan ebben a pillanatban jelent meg Fernanda a konyhában.
Az arcán olyan kifejezés ült, mintha előre begyakorolta volna a tükör előtt.
– Mielőtt elkezdjük, szeretnék valamit tisztázni – jelentette ki. – Egyáltalán nem tetszik, hogy egy családi ügyből banki vizsgálatot csináltatok. Nem vagyok én bűnöző!
– Én ilyet nem is mondtam – feleltem nyugodtan. – Azt mondtam, hogy ezeket a tranzakciókat nem engedélyeztem, és a bank kivizsgálja őket. Ami pedig minket illet, elvárom, hogy visszafizesd a pénzt, amit elköltöttél.
– Daniel adta meg a hozzáférést! Azt hittem, megbízunk egymásban!
– A bizalom nem jelent engedélyt arra, hogy egyszerűen elkölts ötvennyolcezer pesót. Megkérdeztél bárkit is, mielőtt kifizetted azt a wellnesskezelést? Vagy mielőtt pénzt utaltál a saját számládra?
Fernanda az ablak felé fordította a tekintetét.
– Pontosan tudod, hogy neked van házad, nyugdíjad és megtakarításod. Mi viszont még csak most kezdjük az életünket! Néhány vásárlás miatt azért nem kerültél volna az utcára!
Abban a pillanatban végre megértettem, hogyan gondolkodik.
Számára a megtakarításaim egyszerűen olyan tartalékot jelentettek, amelyhez bármikor hozzányúlhatott, ha valamire vágyott.
Kihúztam magam.
– Az én anyagi biztonságom nem valamiféle tartozás, amellyel neked adós vagyok. Harminc évig dolgoztam tanárnőként. Roberto dupla műszakokat vállalt, amikor a házunk hitelét törlesztettük. Voltak idők, amikor az utolsó aprópénzeket számolgattuk, hogy legyen miből élelmiszert venni.
A hangom egyre határozottabbá vált.
– Attól, hogy ma nyugdíjam van, még senki sem rendelkezhet szabadon azzal, amiért egész életünkben megdolgoztunk.
Fernanda összefonta a karját.
– De Daniel az egyetlen fiad!
– Éppen ezért akartam megtanítani arra, hogy tisztelje a többi embert, ne pedig azt várja, hogy mindent készen elé tegyenek.
Daniel ekkor felemelte a fejét.
– Fernanda, most már elég!
A felesége döbbenten meredt rá.
– Tessék? Most már az ő oldalára állsz?!
– Az igazság oldalára állok. Te nem kölcsönkértél pénzt. Elvetted, és eltitkoltad. Én pedig lehetővé tettem, hogy hozzáférj. Mindkettőnknek vállalnia kell ezért a felelősséget.
Daniel hangja megremegett.
Talán éppen ezért hittem neki.
Kinyitottam a jegyzetfüzetemet, és megmutattam nekik azokat a szabályokat, amelyeket előre leírtam.
Azért írtam le mindent, hogy a bűntudat ne tudjon újra meghátrálásra kényszeríteni.
– Továbbra is lakhattok itt. De többé nem ugyanazokkal a feltételekkel.
Fernanda látványosan megforgatta a szemét.
Én azonban folytattam.
– A következő hónaptól a szobák használatáért és a rezsiért összesen havi 7500 pesót fizettek. Ebből Daniel része 4000 peso, Fernandáé 3500. A rendkívüli kiadásokat pedig előre megbeszéljük, nem utólag.
Fernanda felháborodva fújtatott.
– Most komolyan lakbért akarsz szedni tőlünk? A saját családunk házában?!
– Ez az én házam. És nyolc hónapja egyetlen pesót sem kértem tőletek. Időt adtam, hogy félretegyetek a saját otthonotokra. Ez azonban soha nem jelentette azt, hogy a szórakozásaitokat és a személyes kívánságaitokat is nekem kell finanszíroznom.
Mielőtt közbevághatott volna, folytattam.
– Ezenkívül írásos megállapodást kérek arról, hogy visszafizetitek az 58 420 peso 70 centavót. Havi 4000 pesós törlesztést javaslok, amíg az egész tartozás el nem fogy. Ha a bank véglegesen visszatérít valamennyit, azt természetesen levonjuk az összegből, hogy ne fizessetek kétszer.
Komolyan néztem mindkettőjükre.
– Ezúttal mindent feketén-fehéren akarok látni. Elegem van az olyan ígéretekből, amelyekre később senki sem emlékszik.
Daniel elővett egy tollat a zsebéből.
– Én elfogadom.
Fernanda felé kapta a fejét.
– Még csak meg sem beszélted velem!
– Tegnap éjjel órákon keresztül beszéltünk erről – válaszolta Daniel. – Azt mondtad, vállalod a felelősséget azért, amit tettél. Nem várhatod el tőlem, hogy továbbra is úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.
De én még nem fejeztem be.
A számomra legfontosabb dolog csak ezután következett.
– A hálószobám és a dolgozószobám zárját is lecseréltetem. Senki sem léphet be oda az engedélyem nélkül. A számítógépem, az irataim és a bankkártyáim magánügyek.
Rövid szünetet tartottam.
– És soha többé nem akarok feladatlistát látni a hűtőszekrényemen. Aki összekoszol valamit, kitakarít maga után. Aki vendégeket akar hívni, előbb megkérdezi. Én pedig magam döntöm el, hogy főzni szeretnék vagy pihenni.
Fernanda olyan erővel tolta hátra a székét, hogy az hangosan végigcsikordult a padlón.
– Ez megalázó! Úgy bánsz velünk, mintha idegenek lennénk!
– Nem – feleltem. – Egyszerűen abbahagyom, hogy saját magammal úgy bánjak, mintha idegen lennék a saját otthonomban.
Összeszorította a száját.
– És mi lesz, ha nem írok alá semmit?
– Akkor a következő hónap végéig keressetek magatoknak másik lakást. Nem foglak holnap az utcára tenni benneteket. De a régi állapotokhoz sem fogok visszatérni.





