– Nem tudtam az átutalásokról – bizonygatta. – Sem a többi vásárlásról. De azt tudtam, hogy túl sok mindent pakolunk a nyakadba.

Egy pillanatra elhallgatott.

– Valahányszor Fernanda azt mondta, hogy túlreagálod a dolgokat, inkább csendben maradtam. Azt hittem, így elkerülöm a veszekedést. Most már értem, hogy csak magamnak akartam megspórolni a kellemetlenségeket. Nem téged védtelek.

A bocsánatkérése őszintének tűnt.

De az őszinte megbánás sem törölhette el azt, ami már megtörtént.

Elővettem egy jegyzetfüzetet a fiókból.

– Rendben. Akkor most beszéljünk arról, hogyan tovább.

Pontosan ebben a pillanatban jelent meg Fernanda a konyhában.

Az arcán olyan kifejezés ült, mintha előre begyakorolta volna a tükör előtt.

– Mielőtt elkezdjük, szeretnék valamit tisztázni – jelentette ki. – Egyáltalán nem tetszik, hogy egy családi ügyből banki vizsgálatot csináltatok. Nem vagyok én bűnöző!

– Én ilyet nem is mondtam – feleltem nyugodtan. – Azt mondtam, hogy ezeket a tranzakciókat nem engedélyeztem, és a bank kivizsgálja őket. Ami pedig minket illet, elvárom, hogy visszafizesd a pénzt, amit elköltöttél.

– Daniel adta meg a hozzáférést! Azt hittem, megbízunk egymásban!

– A bizalom nem jelent engedélyt arra, hogy egyszerűen elkölts ötvennyolcezer pesót. Megkérdeztél bárkit is, mielőtt kifizetted azt a wellnesskezelést? Vagy mielőtt pénzt utaltál a saját számládra?

Fernanda az ablak felé fordította a tekintetét.

– Pontosan tudod, hogy neked van házad, nyugdíjad és megtakarításod. Mi viszont még csak most kezdjük az életünket! Néhány vásárlás miatt azért nem kerültél volna az utcára!

Abban a pillanatban végre megértettem, hogyan gondolkodik.

Számára a megtakarításaim egyszerűen olyan tartalékot jelentettek, amelyhez bármikor hozzányúlhatott, ha valamire vágyott.

Kihúztam magam.

– Az én anyagi biztonságom nem valamiféle tartozás, amellyel neked adós vagyok. Harminc évig dolgoztam tanárnőként. Roberto dupla műszakokat vállalt, amikor a házunk hitelét törlesztettük. Voltak idők, amikor az utolsó aprópénzeket számolgattuk, hogy legyen miből élelmiszert venni.

A hangom egyre határozottabbá vált.

– Attól, hogy ma nyugdíjam van, még senki sem rendelkezhet szabadon azzal, amiért egész életünkben megdolgoztunk.

Fernanda összefonta a karját.

– De Daniel az egyetlen fiad!

– Éppen ezért akartam megtanítani arra, hogy tisztelje a többi embert, ne pedig azt várja, hogy mindent készen elé tegyenek.

Daniel ekkor felemelte a fejét.

– Fernanda, most már elég!

A felesége döbbenten meredt rá.

– Tessék? Most már az ő oldalára állsz?!

– Az igazság oldalára állok. Te nem kölcsönkértél pénzt. Elvetted, és eltitkoltad. Én pedig lehetővé tettem, hogy hozzáférj. Mindkettőnknek vállalnia kell ezért a felelősséget.

Daniel hangja megremegett.

Talán éppen ezért hittem neki.

Kinyitottam a jegyzetfüzetemet, és megmutattam nekik azokat a szabályokat, amelyeket előre leírtam.

Azért írtam le mindent, hogy a bűntudat ne tudjon újra meghátrálásra kényszeríteni.

– Továbbra is lakhattok itt. De többé nem ugyanazokkal a feltételekkel.

Fernanda látványosan megforgatta a szemét.

Én azonban folytattam.

– A következő hónaptól a szobák használatáért és a rezsiért összesen havi 7500 pesót fizettek. Ebből Daniel része 4000 peso, Fernandáé 3500. A rendkívüli kiadásokat pedig előre megbeszéljük, nem utólag.

Fernanda felháborodva fújtatott.

– Most komolyan lakbért akarsz szedni tőlünk? A saját családunk házában?!

– Ez az én házam. És nyolc hónapja egyetlen pesót sem kértem tőletek. Időt adtam, hogy félretegyetek a saját otthonotokra. Ez azonban soha nem jelentette azt, hogy a szórakozásaitokat és a személyes kívánságaitokat is nekem kell finanszíroznom.

Mielőtt közbevághatott volna, folytattam.

– Ezenkívül írásos megállapodást kérek arról, hogy visszafizetitek az 58 420 peso 70 centavót. Havi 4000 pesós törlesztést javaslok, amíg az egész tartozás el nem fogy. Ha a bank véglegesen visszatérít valamennyit, azt természetesen levonjuk az összegből, hogy ne fizessetek kétszer.

Komolyan néztem mindkettőjükre.

– Ezúttal mindent feketén-fehéren akarok látni. Elegem van az olyan ígéretekből, amelyekre később senki sem emlékszik.

Daniel elővett egy tollat a zsebéből.

– Én elfogadom.

Fernanda felé kapta a fejét.

– Még csak meg sem beszélted velem!

– Tegnap éjjel órákon keresztül beszéltünk erről – válaszolta Daniel. – Azt mondtad, vállalod a felelősséget azért, amit tettél. Nem várhatod el tőlem, hogy továbbra is úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.

De én még nem fejeztem be.

A számomra legfontosabb dolog csak ezután következett.

– A hálószobám és a dolgozószobám zárját is lecseréltetem. Senki sem léphet be oda az engedélyem nélkül. A számítógépem, az irataim és a bankkártyáim magánügyek.

Rövid szünetet tartottam.

– És soha többé nem akarok feladatlistát látni a hűtőszekrényemen. Aki összekoszol valamit, kitakarít maga után. Aki vendégeket akar hívni, előbb megkérdezi. Én pedig magam döntöm el, hogy főzni szeretnék vagy pihenni.

Fernanda olyan erővel tolta hátra a székét, hogy az hangosan végigcsikordult a padlón.

– Ez megalázó! Úgy bánsz velünk, mintha idegenek lennénk!

– Nem – feleltem. – Egyszerűen abbahagyom, hogy saját magammal úgy bánjak, mintha idegen lennék a saját otthonomban.

Összeszorította a száját.

– És mi lesz, ha nem írok alá semmit?

– Akkor a következő hónap végéig keressetek magatoknak másik lakást. Nem foglak holnap az utcára tenni benneteket. De a régi állapotokhoz sem fogok visszatérni.