Megnyitottam a közös háztartási kiadásainkra használt bankszámlát.

Már hetekkel korábban észrevettem, hogy pénz hiányzik róla.

Rodrigo akkor azt mondta, hogy a felújításhoz szükséges anyagokat és a kivitelezőket fizette ki.

Ezúttal azonban az összes számlamozgást letöltöttem.

És amit megláttam, attól elállt a lélegzetem.

Hónapról hónapra pénzt utaltak Beatriz számlájára.

Összesen 1 386 000 mexikói pesót.

De még nem ez volt a legrosszabb.

Néhány perccel később automatikus e-mail érkezett egy közjegyzői irodától.

Arra kértek, hogy erősítsem meg a pénteki időpontomat, amikor egy Rodrigo javára szóló meghatalmazást kellett volna személyesen jóváhagynom.

A levélhez csatoltak egy nyomtatványt.

Rajta volt a teljes nevem.

A választói igazolványom adatai.

És egy aláírás, amely szinte tökéletesen hasonlított az enyémre.

Csakhogy volt egy apró, mindent megváltoztató részlet.

Én soha életemben nem írtam alá azt a dokumentumot.

És akkor még fogalmam sem volt róla, milyen messzire hajlandó elmenni a férjem és az anyja azért, hogy megszerezzék, amit akarnak.

2. RÉSZ

– Egy meghatalmazást akarnak hitelesíttetni? – kérdezte hitetlenkedve Fernanda, amikor továbbítottam neki az e-mailt.

– Semmiképpen se menj oda egyedül! És Rodrigónak egy szót se arról, hogy tudomást szereztünk róla.

Aznap éjjel szinte egy percet sem aludtam.

Anyám a vendégszobában feküdt, és háromszor is bocsánatot kért azért, hogy egyáltalán elhozta azt a fazék birriát.

Negyedszerre bementem hozzá, leültem az ágya szélére, és megfogtam a kezét.

– Mama, te semmi rosszat nem tettél. Az a nő a hibás, aki láncot tett a nyakadba. És az a férfi, aki úgy döntött, hogy megvédi őt.

Elena hosszasan nézett rám.

– Tudod, mi ijesztett meg a legjobban? – kérdezte halkan. – Ahogyan rád nézett, miután megütött. Mintha joga lett volna hozzá.

Péntek reggel első utunk az ügyészségre vezetett.

Feljelentést tettünk, és igazságügyi orvosi vizsgálatot kértünk a sérüléseink dokumentálására.

Átadtuk a teljes kamerafelvételt, a fényképeket és a vallomásainkat.

Fernanda mindkettőnk számára védelmi intézkedéseket kért.

Elmagyarázták, hogy hivatalos nyomozás indul, és semmiképpen sem szabad saját kezűleg szembeszállnunk Rodrigóval.

Ezután a közjegyzői irodába mentünk.

A közjegyző megmutatta a dokumentumokat, amelyek még nem váltak hivatalosan érvényessé.

Rodrigo olyan meghatalmazást akart szerezni, amely feljogosította volna arra, hogy kezelje a házamat, sőt jelzáloggal is megterhelhesse.

Bemutatta a személyazonosító igazolványom másolatát és egy beleegyező nyilatkozatot, amelyen valaki az aláírásomat utánozta.

Az irodai alkalmazottaknak azt állította, hogy pénteken személyesen megjelenek, és mindent jóváhagyok.

– Az ön személyes megjelenése és személyazonosságának ellenőrzése nélkül semmiféle meghatalmazást nem hitelesíthetünk – magyarázta a közjegyző. – Azért írtunk önnek, mert az e-mail-címe megegyezett azzal, amelyet az ingatlan tulajdonjogának bejegyzésekor megadott.

Másolatot kértem a kérelemről, és írásban kijelentettem, hogy az aláírás nem tőlem származik.

Aztán megnéztem, ki intézte az időpontfoglalást.

Megfagyott bennem a vér.

Esteban Murillo.

Esteban a nagyapám könyvelője volt.

Hat évvel korábban bocsátották el, mert bizonyos pénzügyi tranzakciókkal képtelen volt elszámolni.

A nagyapám akkor úgy döntött, hogy egyezség útján visszaszerzi a pénz egy részét, és végleg megtiltotta Estebannak, hogy bármelyik családi vállalkozásunk ügyeibe beleszóljon.

Akkor huszonnyolc éves voltam.

És pontosan tudtam, mennyire gyűlölte Esteban a családunkat a történtek miatt.

– Mit keres ez az ember Rodrigo mellett? – kérdezte Fernanda.

Én is ugyanezt akartam tudni.

Ugyanis Rodrigo és én állítólag teljesen véletlenül találkoztunk egy építészeti kiállításon.

Akkor azt mesélte, hogy az egyik ügyfele ajándékozta neki a belépőt.

Aranyos történetnek tartottam.

Most azonban tudni akartam, ki volt az az ügyfél.

És ami még fontosabb: mióta ismerte Rodrigo valójában a családomat?

Hirtelen eszembe jutott egy vacsora a házasságunk első évéből.

Beatriz akkor megemlítette, hogy ismer egy pénzügyi tanácsadót, aki sokkal kevesebb papírmunkával tud hiteleket intézni.

Rodrigo azonnal félbeszakította.

Még mielőtt kimondhatta volna az illető nevét.

A közjegyzőtől egyenesen a bankba mentünk.

Kikértem az elmúlt tizennyolc hónap összes számlakivonatát.

A bankszámla az én nevemen volt. Rodrigo felhatalmazást kapott arra, hogy a háztartás mindennapi kiadásait és a felújítás számláit intézze.

Amikor korábban rákérdeztem néhány gyanús tételre, különféle árajánlatokat mutatott.

Most már ezek az összegek feltűnően túlzónak tűntek.

A Beatriznak utalt pénz pontosan 1 386 000 pesót tett ki.

Egyes utalásoknál „építőanyag” szerepelt a közleményben.

Másoknál „projektvezetési díj”.

Csakhogy ezekhez soha nem láttam valódi számlákat.

Fernanda óvatos maradt.

– Attól, hogy Rodrigo hozzáférhetett a számlához, még nem nevezhetünk automatikusan minden utalást lopásnak. Bizonyítanunk kell, mire fordította a pénzt, és hogy túllépte-e a felhatalmazását.

Pontosan ezért bíztam benne.

Nem ígért könnyű győzelmet.

Bekértük a bizonylatokat, és egyenként elkezdtük átvizsgálni az árajánlatokat.

Dél körül üzenetet kaptam Rodrigótól.

„Az anyám miattad betegedett meg. Ha visszavonod a feljelentést, beszélhetünk.”

Csak egyszer válaszoltam.

„A különválásunkkal kapcsolatos minden további kommunikáció kizárólag az ügyvédemen keresztül történik.”

Ezután záporozni kezdtek a sértések.

Majd megfenyegetett, hogy nyilvánosságra hozza a családom magánügyeit, ha nem megyek vissza hozzá.

Minden üzenetet elmentettem, és megváltoztattam a személyes fiókjaim jelszavait.

Nem sokkal később Fernandának sikerült beszélnie azzal a biztosítási tanácsadóval, akitől Rodrigo korábban ajánlatot kért.

Kiderült, hogy létezett egy életbiztosítási tervezet.

Az én életemre.

Nyolcmillió peso biztosítási összeggel.

A kedvezményezett pedig Rodrigo lett volna.

A biztosítást még nem kötötték meg, mert előbb ellenőrizni kellett a beleegyezésemet.