Megnyitottam a közös háztartási kiadásainkra használt bankszámlát.
Már hetekkel korábban észrevettem, hogy pénz hiányzik róla.
Rodrigo akkor azt mondta, hogy a felújításhoz szükséges anyagokat és a kivitelezőket fizette ki.
Ezúttal azonban az összes számlamozgást letöltöttem.
És amit megláttam, attól elállt a lélegzetem.
Hónapról hónapra pénzt utaltak Beatriz számlájára.
Összesen 1 386 000 mexikói pesót.
De még nem ez volt a legrosszabb.
Néhány perccel később automatikus e-mail érkezett egy közjegyzői irodától.
Arra kértek, hogy erősítsem meg a pénteki időpontomat, amikor egy Rodrigo javára szóló meghatalmazást kellett volna személyesen jóváhagynom.
A levélhez csatoltak egy nyomtatványt.
Rajta volt a teljes nevem.
A választói igazolványom adatai.
És egy aláírás, amely szinte tökéletesen hasonlított az enyémre.
Csakhogy volt egy apró, mindent megváltoztató részlet.
Én soha életemben nem írtam alá azt a dokumentumot.
És akkor még fogalmam sem volt róla, milyen messzire hajlandó elmenni a férjem és az anyja azért, hogy megszerezzék, amit akarnak.
2. RÉSZ
– Egy meghatalmazást akarnak hitelesíttetni? – kérdezte hitetlenkedve Fernanda, amikor továbbítottam neki az e-mailt.
– Semmiképpen se menj oda egyedül! És Rodrigónak egy szót se arról, hogy tudomást szereztünk róla.
Aznap éjjel szinte egy percet sem aludtam.
Anyám a vendégszobában feküdt, és háromszor is bocsánatot kért azért, hogy egyáltalán elhozta azt a fazék birriát.
Negyedszerre bementem hozzá, leültem az ágya szélére, és megfogtam a kezét.
– Mama, te semmi rosszat nem tettél. Az a nő a hibás, aki láncot tett a nyakadba. És az a férfi, aki úgy döntött, hogy megvédi őt.
Elena hosszasan nézett rám.
– Tudod, mi ijesztett meg a legjobban? – kérdezte halkan. – Ahogyan rád nézett, miután megütött. Mintha joga lett volna hozzá.
Péntek reggel első utunk az ügyészségre vezetett.
Feljelentést tettünk, és igazságügyi orvosi vizsgálatot kértünk a sérüléseink dokumentálására.
Átadtuk a teljes kamerafelvételt, a fényképeket és a vallomásainkat.
Fernanda mindkettőnk számára védelmi intézkedéseket kért.
Elmagyarázták, hogy hivatalos nyomozás indul, és semmiképpen sem szabad saját kezűleg szembeszállnunk Rodrigóval.
Ezután a közjegyzői irodába mentünk.
A közjegyző megmutatta a dokumentumokat, amelyek még nem váltak hivatalosan érvényessé.
Rodrigo olyan meghatalmazást akart szerezni, amely feljogosította volna arra, hogy kezelje a házamat, sőt jelzáloggal is megterhelhesse.
Bemutatta a személyazonosító igazolványom másolatát és egy beleegyező nyilatkozatot, amelyen valaki az aláírásomat utánozta.
Az irodai alkalmazottaknak azt állította, hogy pénteken személyesen megjelenek, és mindent jóváhagyok.
– Az ön személyes megjelenése és személyazonosságának ellenőrzése nélkül semmiféle meghatalmazást nem hitelesíthetünk – magyarázta a közjegyző. – Azért írtunk önnek, mert az e-mail-címe megegyezett azzal, amelyet az ingatlan tulajdonjogának bejegyzésekor megadott.
Másolatot kértem a kérelemről, és írásban kijelentettem, hogy az aláírás nem tőlem származik.
Aztán megnéztem, ki intézte az időpontfoglalást.
Megfagyott bennem a vér.
Esteban Murillo.
Esteban a nagyapám könyvelője volt.
Hat évvel korábban bocsátották el, mert bizonyos pénzügyi tranzakciókkal képtelen volt elszámolni.
A nagyapám akkor úgy döntött, hogy egyezség útján visszaszerzi a pénz egy részét, és végleg megtiltotta Estebannak, hogy bármelyik családi vállalkozásunk ügyeibe beleszóljon.
Akkor huszonnyolc éves voltam.
És pontosan tudtam, mennyire gyűlölte Esteban a családunkat a történtek miatt.
– Mit keres ez az ember Rodrigo mellett? – kérdezte Fernanda.
Én is ugyanezt akartam tudni.
Ugyanis Rodrigo és én állítólag teljesen véletlenül találkoztunk egy építészeti kiállításon.
Akkor azt mesélte, hogy az egyik ügyfele ajándékozta neki a belépőt.
Aranyos történetnek tartottam.
Most azonban tudni akartam, ki volt az az ügyfél.
És ami még fontosabb: mióta ismerte Rodrigo valójában a családomat?
Hirtelen eszembe jutott egy vacsora a házasságunk első évéből.
Beatriz akkor megemlítette, hogy ismer egy pénzügyi tanácsadót, aki sokkal kevesebb papírmunkával tud hiteleket intézni.
Rodrigo azonnal félbeszakította.
Még mielőtt kimondhatta volna az illető nevét.
A közjegyzőtől egyenesen a bankba mentünk.
Kikértem az elmúlt tizennyolc hónap összes számlakivonatát.
A bankszámla az én nevemen volt. Rodrigo felhatalmazást kapott arra, hogy a háztartás mindennapi kiadásait és a felújítás számláit intézze.
Amikor korábban rákérdeztem néhány gyanús tételre, különféle árajánlatokat mutatott.
Most már ezek az összegek feltűnően túlzónak tűntek.
A Beatriznak utalt pénz pontosan 1 386 000 pesót tett ki.
Egyes utalásoknál „építőanyag” szerepelt a közleményben.
Másoknál „projektvezetési díj”.
Csakhogy ezekhez soha nem láttam valódi számlákat.
Fernanda óvatos maradt.
– Attól, hogy Rodrigo hozzáférhetett a számlához, még nem nevezhetünk automatikusan minden utalást lopásnak. Bizonyítanunk kell, mire fordította a pénzt, és hogy túllépte-e a felhatalmazását.
Pontosan ezért bíztam benne.
Nem ígért könnyű győzelmet.
Bekértük a bizonylatokat, és egyenként elkezdtük átvizsgálni az árajánlatokat.
Dél körül üzenetet kaptam Rodrigótól.
„Az anyám miattad betegedett meg. Ha visszavonod a feljelentést, beszélhetünk.”
Csak egyszer válaszoltam.
„A különválásunkkal kapcsolatos minden további kommunikáció kizárólag az ügyvédemen keresztül történik.”
Ezután záporozni kezdtek a sértések.
Majd megfenyegetett, hogy nyilvánosságra hozza a családom magánügyeit, ha nem megyek vissza hozzá.
Minden üzenetet elmentettem, és megváltoztattam a személyes fiókjaim jelszavait.
Nem sokkal később Fernandának sikerült beszélnie azzal a biztosítási tanácsadóval, akitől Rodrigo korábban ajánlatot kért.
Kiderült, hogy létezett egy életbiztosítási tervezet.
Az én életemre.
Nyolcmillió peso biztosítási összeggel.
A kedvezményezett pedig Rodrigo lett volna.
A biztosítást még nem kötötték meg, mert előbb ellenőrizni kellett a beleegyezésemet.





