Minden hónapban anyámnak adtam a teljes, 78 ezer pesós fizetésemet – mígnem a feleségem többé nem főzött rám. Egy éjszaka dühösen kértem rajta számon a vacsorát, ő azonban csak elém tett egy kórházi borítékot. Amikor kinyitottam, olyan titokra derült fény, amely örökre megváltoztatta az életemet.
1. RÉSZ
– Ha éhes vagy, kérd meg az anyádat, hogy főzzön neked! Végül is ő teszi zsebre mind a hetvennyolcezer pesót, amit havonta keresel!
Ezeket a szavakat a feleségem hajnali egy órakor vágta a fejemhez, miközben egy zacskós instant levest kanalazott guadalajarai lakásunk apró konyhájában.
Épp akkor értem haza a munkából.
Tizennégy órát töltöttem a számítógép előtt, egy technológiai vállalat problémáit megoldva. Halálosan kimerült voltam, és mindössze egyetlen dologra vágytam: egy tányér meleg vacsorára.
De az én helyem az asztalnál üresen állt.
– Komolyan mondod, hogy semmit sem főztél? – förmedtem rá, miközben a hátizsákomat a kanapéra hajítottam. – Én egész nap kidolgozom a belemet, te pedig még arra sem vagy képes, hogy megsüss nekem két nyomorult tojást?
Mariana lassan felemelte a tekintetét.
Mindössze huszonnyolc éves volt, de azon az éjszakán sokkal idősebbnek látszott.
Az arca sápadt volt, látványosan lefogyott, a szeme alatt pedig mély, sötét karikák húzódtak.
– Van tortilla a hűtőben, Jorge. Megmelegítheted magadnak.
Dühösen kinyitottam a hűtőszekrényt.
Két tortilla.
Fél lime.
Egy üveg víz.
Ennyi volt az egész.
– Mégis mire a fenére költöd el a pénzedet? – kérdeztem felháborodva.
Marianából keserű nevetés tört fel.
– Az én pénzemet? Tizenháromezer pesót keresek havonta. Abból tízezer elmegy a lakbérre, ezret elküldök a szüleimnek, a maradék kétezerből pedig fizetnem kell a közlekedést, az élelmiszert és a tisztítószereket. Mondd meg nekem, miből etesselek úgy, mint egy királyt!
Egy pillanatra elnémultam.
Négy éve voltunk házasok.
Amikor előléptettek technológiai igazgatóvá, a fizetésem jelentősen megemelkedett.
Anyám, Patricia asszony ekkor győzött meg arról, hogy bízzam rá a teljes jövedelmem kezelését.
– Majd én félreteszem neked, kisfiam. Nagyon szorgalmas vagy, de takarékoskodni sosem tudtál igazán. Amikor Marianával házat akartok venni, az utolsó fillérig odaadom nektek az egészet.
Én pedig gondolkodás nélkül beleegyeztem.
Attól kezdve anyám kezelte a pénzemet, és havonta kétezer-ötszáz pesót adott a személyes kiadásaimra.
Mariana már az első pillanattól ellenezte ezt a megállapodást.
De valahányszor szóba hozta, mindig ugyanazzal hallgattattam el.
– Anyám ért a pénzhez. Ne kezdj már megint problémázni!
Négy éven keresztül Mariana fizette a lakbért, és ő tartotta fenn az otthonunkat.
Én soha nem kérdeztem meg, mennyibe kerül egy heti bevásárlás.
Azt sem vettem észre, mikor hagyott fel az új ruhák vásárlásával.
Mikor tűntek el a parfümjei a fürdőszobából.
Vagy miért kezdett egyre kisebb dobozokban ebédet vinni magával a munkahelyére.
Én csak egyetlen dolgot tudtam.
Amikor hazatértem, mindig ott várt a terített asztal.
Egészen addig a hajnalig.
– Mariana, nincs kedvem veszekedni. Majd holnap megbeszéljük.
– Nem, Jorge. Ma végre meghallgatsz.
Belenyúlt a táskájába, elővett egy borítékot, és elém tette az asztalra.
Egy klinika neve szerepelt rajta.
– Ma délután kaptam meg ezeket a leleteket.
Felbontottam a borítékot.
Elolvastam az első néhány sort.
Súlyos vérszegénység.
Alultápláltság.
Gyomorfekély, komoly szövődmények kockázatával.
Mintha valaki gyomorszájon vágott volna.
– Mióta vagy ilyen állapotban?
– Már nagyon régóta. Csakhogy neked sosem volt időd meghallgatni.
Ösztönösen közelebb léptem hozzá.
Ő hátrált.
– Tudod, mit kérdezett tőlem az orvos? Hogy valaki megakadályoz-e abban, hogy rendesen egyek. Elmagyaráztam neki, hogy egyszerűen csak próbálok kijönni abból a kevés pénzből, amink van.
Nem tudtam mit felelni.
– Holnap beszélek anyámmal – ígértem. – Visszaszerzem a pénzünket.
Mariana hosszú másodpercekig nézett rám.
Aztán halkan megszólalt.
– Bárcsak akkor tetted volna meg, amikor még könyörögtem érte.
Másnap reggel hét órakor már anyám háza előtt álltam.
Elmondtam neki, mit mutattak Mariana vizsgálati eredményei, és követeltem, hogy adja vissza nekem a fizetésem feletti rendelkezést.
Ám amint megemlítettem a feleségem betegségét, anyám arckifejezése megváltozott.
– Az a lány mindig mindent eltúloz – morogta.
Gyanakodva néztem rá.
– Honnan tudod egyáltalán, hogy Mariana beteg, anya?
Elfordította a fejét.
Nem hagytam annyiban.
Újra feltettem a kérdést.
Akkor olyan választ kaptam, amelytől megfagyott bennem a vér.
– Onnan, hogy a feleséged három hónappal ezelőtt idejött pénzt kérni a kórházi vizsgálataira. Én pedig személyesen zavartam el a házamból.
2. RÉSZ
– Hogy érted azt, hogy elzavartad? – kérdeztem döbbenten. Úgy éreztem, alig kapok levegőt.
Anyám keresztbe fonta a karját.
– Ideállított sírva-ríva, hogy pénz kell neki valami vizsgálatokra. Megmondtam, hogy hagyja abba a képzelt betegségekkel való színészkedést, és inkább dolgozzon többet!
– Mariana már így is napi nyolc órát dolgozik!
– Akkor tanuljon meg jobban gazdálkodni. Én három gyereket neveltem fel anélkül, hogy bárkitől alamizsnáért könyörögtem volna.
Életemben először nem erénynek, hanem kegyetlenségnek éreztem ezt az összehasonlítást.
Azt kértem anyámtól, hogy havonta húszezer pesót adjon vissza a közös háztartásunk kiadásaira.
Az öklével az asztalra csapott.
– Megőrültél? Azt akarod, hogy mindent, amit ilyen gondosan félretettünk, elherdáljunk annak a nőnek a szeszélyei miatt?
Majdnem egy órán át vitatkoztunk.
A végén mégis sikerült rábeszélnie, hogy elégedjek meg ötezer pesóval.
És ami a legszégyenletesebb: olyan ostoba voltam, hogy azt hittem, győztem.
Hazamentem, és azonnal átutaltam az összeget Marianának.
– Tessék, elintéztem. Most már tudunk rendesen bevásárolni. Csinálnál estére egy kis sült oldalast?
Mariana a telefonján megjelenő utalási értesítésre nézett.






