Nem mosolygott.

Nem mondott semmit.

Délután elment a szupermarketbe, és hússal, zöldséggel, rizzsel, tojással és néhány tisztítószerrel tért haza.

Elkészítette az oldalast, amit kértem.

Vacsora közben megkérdeztem:

– Mennyit költöttél?

– Ezerkétszáz pesót.

– Tessék? Ennyit? Ez kész őrület! Ha így szórjuk a pénzt, soha nem lesz elég!

Mariana lassan letette a villáját.

– Pontosan, Jorge. Most pedig szorozd meg ezt az összeget annyi étkezéssel, ahányszor egy hónapban ennünk kell. Add hozzá a villanyt, a gázt, az internetet, a közlekedést és az esetleges váratlan kiadásokat. Most már érted?

Aztán beszélni kezdett.

Elmesélte, hányszor hagyta ki a reggelit, hogy spóroljon.

Hányszor ebédelt mindössze két babos tortillát.

Hány éjszaka feküdt le éhesen, mert félre kellett tennie a lakbérre valót.

Megmutatta a kabátját, amit már harmadik télen viselt, pedig a bélése rég kiszakadt.

– Tavaly apám kórházba került – folytatta. – Nyolcezer pesót kellett kölcsönkérnem az egyik kolléganőmtől. Egy részével még mindig tartozom neki.

Én semmit sem tudtam erről.

Vagy inkább úgy fogalmaznék: soha nem is akartam tudni.

Másnap reggel újra elmentem anyámhoz néhány dokumentumért.

Nem volt otthon.

Az ebédlőasztalon elegáns áruházak bevásárlótáskái hevertek, drága kozmetikumokkal és egy ékszerüzlet számlájával.

Az előző két napban összesen huszonhétezer pesót költött.

A táskák mellett bankszámlakivonatok feküdtek.

Kezembe vettem őket.

Luxuséttermek.

Szépségkezelések.

Márkás ruhák.

Utazások Puerto Vallartába.

Csak az előző hónapban több mint negyvenezer pesót költött el.

Amikor hazaért, azonnal szembesítettem vele.

– Nem azt mondtad, hogy félreteszed a pénzünket?

– Természetesen félreteszem! Hétszáznyolcvanezer pesót takarítottam meg neked!

Gyorsan számolni kezdtem.

Havi hetvennyolcezer peso négy éven keresztül összesen hárommillió-hétszáznegyvennégyezer peso.

Ha levontam belőle a személyes kiadásaimat, még akkor is több mint hárommillió-hatszázezer pesónak kellett volna megmaradnia.

– Anya, hol van a többi kétmillió-nyolcszázezer peso?

Elővett egy füzetet.

Abban minden szerepelt.

Nyolcszázötvenezer peso Ricardo bátyám házának előlegére.

Háromszázezer az esküvőjére.

Kétszáztízezer az unokaöcséim és unokahúgaim taníttatására.

További százezrek biztosításokra, nyaralásokra, ajándékokra és személyes kiadásokra.

A feleségem éveken át tortillán élt, hogy takarékoskodjon, miközben a családom az én fizetésemből élvezte az életet.

– Vettél Ricardónak egy házat, miközben Marianának nem volt mit ennie?!

Anyám szeme sem rebbent.

– A bátyád is a fiam. Az a nő viszont nem a mi vérünk.

– Ő a feleségem!

– Ha ennyire aggódsz érte, akkor tartsd el te!

Olyan szégyennel mentem haza, amit szavakkal lehetetlen lenne leírni.

Amikor beléptem a lakásba, Marianát egy nyitott bőrönd előtt találtam.

A ruháit pakolta.

– A szüleimhez költözöm – jelentette ki.

– Mariana, ezt még rendbe hozhatjuk.

– Négy éve próbáljuk rendbe hozni, Jorge.

Aztán elővett egy újabb orvosi leletet.

– Van még valami, amit nem tudsz.

Átvettem a papírt.

A szakorvos jelentős hormonális eltéréseket állapított meg, és sürgős termékenységi vizsgálatokat javasolt.

Mariana mély levegőt vett.

– Az orvos szerint a reproduktív egészségem is károsodhatott. Egyelőre nem tudják, mennyire fogok felépülni.

Eszembe jutott, anyám hányszor követelte tőlünk, hogy végre ajándékozzuk meg egy unokával.

Közelebb léptem, hogy átöleljem Marianát.

De ő elhúzódott.

– Nem az a legrosszabb, ami ezen a papíron áll – suttogta. – Hanem az, amit az anyád mondott nekem, amikor segítséget kértem tőle. Azt hiszem, ezt neked is hallanod kell.

Elővette a telefonját, és elindított egy hangfelvételt.

Amikor meghallottam anyám ismerős hangját, hirtelen megértettem, hogy ez az asszony sokkal többet titkolt el előlem, mint a pénzem sorsát.

3. RÉSZ

A felvételen először Mariana hangja szólalt meg.

– Patricia asszony, szeretnék kölcsönkérni tizenötezer pesót. Gyomorfekélyt találtak nálam, és további vizsgálatokra van szükségem. Ígérem, visszafizetem.

Aztán anyám válasza hallatszott.

– Tizenötezer pesót? Mégis miért kellene nekem ennyi pénzt adnom neked?

– Mert ezt a pénzt Jorge keresi. Házastársak vagyunk, és nekünk is vannak kiadásaink.

Anyám hangosan felnevetett.

– Ide figyelj, kislány! Amíg nem szülsz gyereket Jorgénak, semmi jogod hozzányúlni a megtakarításaihoz. Ha beteg vagy, tartson el a saját családod!

Néhány másodpercig csend volt.

Aztán Mariana halkan megkérdezte:

– És mi lesz, ha rosszabbodik az állapotom?

Anyám válaszától felfordult a gyomrom.

– Akkor azzal teszed a legnagyobb szívességet a fiamnak, ha szépen visszaköltözöl a faludba.

Leállítottam a felvételt.

Mariana még mindig ott állt előttem, a bőröndje mellett.

– Most már érted, miért hagytam abba, hogy segítséget kérjek tőled?

Bocsánatot akartam kérni, de felemelte a kezét.

– Nem akarok több ígéretet, Jorge. Csak szeretném visszakapni a nyugalmamat.

Kimentem a lakásból, beültem az autóba, és egyenesen anyám házához hajtottam.

Amikor ajtót nyitott, szó nélkül elindítottam a felvételt.

Az arca pillanatok alatt elsápadt.

– Az a nő a beleegyezésem nélkül rögzítette a beszélgetésünket!

– Komolyan ez az egyetlen dolog, ami zavar?

– Jorge, meg kell értened, hogy én mindig csak a legjobbat akartam neked!

– Mariana azért ilyen beteg, mert éveken keresztül elhanyagoltuk az egészségét! És te pontosan tudtál róla!

Anyám összeszorította az ajkát.

– Akkor menjen orvoshoz. Hiszen azért dolgozik, hogy kifizesse az ilyesmit.

– Vissza kell kapnunk a pénzünket.

– Mennyit akarsz?

– Legalább kétszázötvenezer pesót. A kezelésekre és az esetleges szövődményekre.

Anyám felháborodva felpattant.

– Arról szó sem lehet! Ricardónak még ki kell fizetnie a házát!

– Ricardo harminckét éves. El tud menni dolgozni, és kifizetheti maga.

– Ő a bátyád!

– Mariana pedig a feleségem!

Ekkor kimondta azt a mondatot, amely végleg összetörte bennem az anyámról kialakult képet.