– Ha nem tud neked gyereket szülni, válj el tőle! Találok neked egy fiatalabb, egészségesebb nőt!
Úgy bámultam rá, mintha idegen állna előttem.
Harminckét éven keresztül azt hittem, az anyám képtelen bárkinek szándékosan ártani.
De többé azt sem tehettem meg, hogy minden felelősséget rá hárítok.
Ő kegyetlen döntéseket hozott.
Én pedig hagytam, hogy meghozza őket.
Épp válaszolni készültem, amikor megszólalt a telefonom.
A szomszédasszonyunk, Lupita néni hívott.
– Jorge! Azonnal gyere a kórházba! Marianának nagyon nagy baja van!
Egy pillanatra mintha megállt volna a szívem.
– Mi történt?
– Éppen lefelé ment a bőröndjével, amikor hirtelen rettenetes fájdalmai támadtak. Aztán vért kezdett hányni! Már behoztuk a sürgősségire!
Rohanni kezdtem.
Anyám egészen a bejárati ajtóig követett.
– Eszedbe ne jusson az én megtakarításaimból fizetni annak a nőnek a betegségeit!
Egyetlen másodpercre megtorpantam.
– Az a pénz soha nem is lett volna szabad, hogy a tiéd legyen.
Aztán kirohantam.
Reszketve érkeztem a kórházba.
Marianát már egy egész orvoscsoport látta el.
Az ügyeletes orvos elmagyarázta, hogy emésztőrendszeri vérzése van, és a gyomorfekélye súlyos szövődményének jelei mutatkoznak.
Sürgősen meg kellett operálni.
– Először stabilizáljuk az állapotát, aztán azonnal műtőbe visszük – mondta az orvos. – De beszélnünk kell az előlegről és a kórházi költségekről is.
A betegfelvételi irodában közel kilencvenezer pesós előzetes költségbecslést adtak.
Elővettem a bankkártyámat.
A fizetést elutasították.
Megpróbáltam átutalással rendezni az összeget.
A hozzáférhető számlámon kevesebb mint háromezer peso volt.
Abban a pillanatban döbbentem rá, milyen képtelen helyzetbe sodortam magamat.
Havi hetvennyolcezer pesót kerestem.
Vezető beosztásban dolgoztam, saját irodám volt, és alkalmazottak tartoztak a felügyeletem alá.
Mégsem volt annyi szabadon felhasználható pénzem, hogy a saját feleségem életveszélyes állapotában ki tudjam fizetni a sürgős ellátását.
Miközben a kórházi személyzettel beszéltem, egy hang szólalt meg mögöttem.
– Maga Jorge?
Megfordultam.
Manuel úr állt előttem, Mariana édesapja.
A feleségével, Elena asszonnyal együtt Michoacánból érkeztek.
Az idős férfi kopott dzsekit viselt, az arcán pedig mély nyomot hagytak a földeken végigdolgozott évtizedek.
– A lányom még azelőtt felhívott bennünket, hogy rosszul lett volna – magyarázta. – Már úton voltunk, amikor a szomszédasszony értesített a kórházról.
Megmutatta a telefonját.
– Van száztízezer peso megtakarításunk. Nagyon sok évig gyűjtögettük. Csak mondja meg, hová kell átutalni.
Mozdulni sem bírtam.
– Manuel úr, ezt nekem kellene kifizetnem.
A férfi egyenesen a szemembe nézett.
– Akkor majd később kifizeti. Most az a legfontosabb, hogy az én kislányom életben maradjon.
Nem tudtam állni a tekintetét.
Manuel úr és Elena asszony zöldséget termesztettek egy kis földdarabon Zamora közelében.
Szerény házban éltek, és soha nem engedhettek meg maguknak semmiféle luxust.
Eszembe jutott az első látogatásom náluk.
Elena asszony hagyományos mole szószos ételt és rizst készített, hogy méltóképpen fogadjon bennünket.
Manuel úr egészen a buszmegállóig elkísért.
Ott megállt mellettem, és azt mondta:
– Nincs vagyonom, amit a lányomnak adhatnék. De megtanítottuk dolgozni, tisztelni másokat és őszintén szeretni. Kérem, vigyázzon rá nagyon!
Akkor megígértem neki, hogy a lányának soha semmiben nem lesz hiánya.
Négy évvel később ugyanaz a nő egy kórházi műtőasztalra várt, miközben az édesapja az egész életében félretett pénzét adta oda érte.
– Bocsásson meg nekem – suttogtam.
Manuel úr megrázta a fejét.
– Nekem nincs szükségem a bocsánatkérésére, fiam. Csak azt akarom, hogy a lányom egészségesen kijusson innen.
Átutalta a pénzt, és elintéztük a szükséges papírokat.
Nem sokkal később Marianát betolták a műtőbe.
A kétszárnyú ajtó becsukódott mögötte.
Elena asszony leült mellém.
Hosszú percekig nem szólt.
Aztán halkan megkérdezte:
– Tudja, mikor evett utoljára rendesen a lányom?
Nem válaszoltam.
– Egy hónapja váratlanul meglátogattam. Vittem neki néhány dolgot otthonról, a faluból. A munkahelye előtt vártam rá, és megláttam, amint egy virágágyás szélén üldögélve két babos tacót eszik.
Elcsuklott a hangja.
– Megkérdeztem tőle, hogy ebédelt-e már. Azt felelte, igen, ezt csak azért eszi, mert éppen megkívánta.
Könnyes szemét a zsebkendőjével törölgette.
– Később kiderült, hogy már hetek óta szinte mindennap így étkezett.
Manuel úr előttünk állt.
– Az én lányom mindig nagyon büszke természetű volt – mondta. – Soha nem akart minket aggasztani. Még akkor is küldött nekünk pénzt, amikor neki magának is alig jutott.
A műtő ajtajára pillantott.
– Mi is átéltünk nagyon nehéz időket. Olykor szinte semmink sem volt. De soha, egyetlenegyszer sem hagytuk volna éhezni a lányunkat, miközben otthon volt étel az asztalon.
Ezek a szavak jobban fájtak, mint bármilyen sértés.
Eszembe jutott minden alkalom, amikor Mariana pénzt kért tőlem a bevásárláshoz.
Én pedig mindig azt mondtam, hogy túlzásba viszi a panaszkodást.
Eszembe jutott a születésnapja, amikor szeretett volna elmenni velem egy étterembe.
Azt válaszoltam, hogy az éttermi vacsora csak fölösleges pénzkidobás.
Felidéztem az estéket, amikor a kanapén aludt el, miközben rám várt.
Aztán eszembe jutott valami még ennél is rosszabb.
Egy délután megkérdezte tőlem:
– Jorge, ha egyszer tényleg súlyosan megbetegszem, gondoskodni fogsz rólam?
Én még a szememet sem emeltem fel a számítógép képernyőjéről.
– Ne kezdd már megint ezt a drámázást, Mariana!
Most, hogy visszaemlékeztem erre, végre felfogtam, milyen mély sebeket ejtettem rajta.
Többórás várakozás után megjelent a sebész.
Mindhárman azonnal felálltunk.
– A műtét sikeres volt – közölte. – Sikerült elállítanunk a vérzést és ellátnunk az elváltozást. A jelentős vérveszteség miatt azonban egy ideig szoros megfigyelés alatt kell tartanunk.





