Elena asszony megkönnyebbülésében sírva fakadt.

Manuel úr lehunyta a szemét, és némán hálát adott.

Én úgy éreztem, hosszú órák után végre újra levegőhöz jutok.

Az orvos elmagyarázta, hogy Mariana felépüléséhez rendszeres kontrollvizsgálatokra, megfelelő táplálkozásra, valamint a gyomorfekély kiváltó okainak kezelésére is szükség lesz.

Amikor a hormonális problémáiról kérdeztem, óvatosan fogalmazott.

– A nőgyógyászati vizsgálatokat mindenképpen be kell fejezni. Az eltérő hormonértékek önmagukban nem jelentik azt, hogy a páciens véglegesen meddő.

Napok óta először éreztem reményt.

De azzal is tisztában voltam, hogy ez a remény semmire sem jogosít fel Marianával szemben.

Másnap elmentem a bankba.

A számla, amelyre a fizetésem érkezett, az én nevemen volt, de anyámnak volt hozzá egy társkártyája, és éveken keresztül engedélyeztem, hogy automatikusan átutalják a pénzt az ő számlájára.

Az összes rendszeres átutalást leállítottam.

Letiltattam a társkártyát, és megváltoztattam a hozzáférési jelszavaimat.

Ezután felkerestem egy ügyvédet.

Átadtam neki az átutalások bizonylatait és azokat az üzeneteket, amelyekben anyám maga is elismerte, hogy a nevemben kezeli a pénzt, és megtakarításként őrzi.

Az ügyvéd elmagyarázta, hogy az elköltött összegek visszaszerzése rendkívül nehéz lesz, különösen azért, mert számos átutalást én magam engedélyeztem.

Ugyanakkor hivatalosan követelhettük azoknak az összegeknek a visszafizetését, amelyekről anyám elismerte, hogy még nála vannak.

Aznap délután felhívtam.

– Vissza akarom kapni azt a hétszáznyolcvanezer pesót, amit állítólag félretettél nekem.

– Nem fogom hagyni, hogy a feleséged miatt mindenemet elveszítsem!

– Nem azt kérem, hogy a saját pénzedről mondj le. A saját pénzemet kérem vissza.

Hosszú, indulatos vita következett.

Végül beleegyezett, hogy az összeg egy részét azonnal visszaadja, a fennmaradó tartozásról pedig írásos visszafizetési megállapodást kötünk.

Azokat a milliókat, amelyeket már más családtagokra költött, nem tudtam visszaszerezni.

Ez a veszteség azonban részben az én felelősségem is volt.

Hiszen én adtam ki a kezemből a közös jövőnk feletti irányítást anélkül, hogy megkérdeztem volna azt a nőt, akivel ezt a jövőt terveztem.

Amikor visszatértem a kórházba, Mariana már magánál volt.

Óvatosan az ágyához léptem.

– Hogy érzed magad?

– Fáradt vagyok.

– Beszéltem egy ügyvéddel. Visszaszereztem az irányítást a fizetésem felett, és sikerült pénzt szereznem a kezeléseidre is.

Rám nézett.

Az arcán nyoma sem volt lelkesedésnek.

– Örülök, hogy végre képes vagy kezelni a saját pénzedet.

Fájt a válasza, mert megértettem, mi rejlik mögötte.

Ő már nem a közös jövőnkre gondolt.

Hanem a sajátjára.

– Szeretném, ha megbocsátanál nekem – mondtam.

Mariana mély levegőt vett.

– Jorge, négy éven keresztül könyörögtem neked, hogy legyél a társam. Nem akartam ékszereket. Nem akartam drága nyaralásokat. Csak azt szerettem volna, hogy érdekeljen, ettem-e aznap egyáltalán valamit.

Lesütöttem a szemem.

– Tudom.

– Nem. Még csak most kezded megérteni.

Egy ideig egyikünk sem szólt.

Aztán folytatta.

– Soha nem az volt a legrosszabb, hogy anyád kezelte a pénzt. Hanem az, hogy a szemed előtt ment tönkre az egészségem, és neked egyszer sem jutott eszedbe megkérdezni, miért.

Úgy éreztem, minden szava egy-egy végleges ítélet.

– El akarok válni – tette hozzá.

Nem vitatkoztam.

Életemben először tiszteletben tartottam egy döntését anélkül, hogy megpróbáltam volna ráerőltetni a saját akaratomat.

– Ha erre van szükséged, nem foglak visszatartani. De szeretném visszafizetni mindazt, amivel tartozom neked, és vállalni a felelősséget a kezeléseidért.

Lehunyta a szemét.

– Nem akarom, hogy a betegségemből olyan adósságot csinálj, ami miatt kötelességemnek érzem, hogy melletted maradjak.

– Nem fogom.

A következő hetekben betartottam az ígéretemet.

Kifizettem a fennmaradó orvosi számlákat, és visszaadtam a szüleinek a pénzt, amit a műtétre fordítottak.

Mariana ideiglenesen hozzájuk költözött, hogy nyugodt körülmények között lábadozhasson.

Én pedig egyedül kezdtem élni.

És ekkor felfedeztem magamról valami szégyenleteset.

Fogalmam sem volt, mennyibe kerül egy heti bevásárlás.

Azt sem tudtam, hogyan kell rizst főzni anélkül, hogy odaégetném.

Amikor először mostam ki egyedül az összes ruhámat, két inget teljesen tönkretettem.

Mariana négy éven át végezte ezeket a mindennapi feladatokat úgy, hogy még egy egyszerű köszönömöt sem kapott érte.

Elhatároztam, hogy megtanulok mindent.

Terápiára is járni kezdtem, mert megértettem, hogy az anyámnak való vak engedelmesség valójában kényelmes menekülés volt a saját felelősségem elől.

Három hónappal később Mariana felhívott.

Beszélni szeretett volna velem.

Egy csendes kávézóban találkoztunk.

Sokkal egészségesebbnek látszott.

Visszaszedett néhány kilót, és az arcára is visszatért a szín.

– Egyre jobbak a leleteim – mesélte. – Az orvosok szerint a hormonális problémát még tovább kell vizsgálni, de vannak biztató jelek.

– Ennek nagyon örülök.

Halványan elmosolyodott.

– Sokat gondolkodtam kettőnkön.

Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni.

– Nem ígérhetem meg, hogy minden olyan lesz, mint régen – folytatta. – És őszintén szólva nem is akarok visszatérni ahhoz az élethez.

– Megértem.

– De látom, hogy változol. Nem azért, mert ezt mondod, hanem azért, amit teszel.

Egyenesen a szemembe nézett.

– Megpróbálhatjuk újra felépíteni a kapcsolatunkat. Lassan. Apránként. Úgy, hogy az anyád többé ne hozzon döntéseket helyettünk.

Beleegyeztem.

Nem volt drámai ölelkezés.

Nem voltak könnyek között tett, betarthatatlan fogadalmak.

Csak két ember ült egymással szemben, akiknek újra meg kellett tanulniuk bízni egymásban.

A következő hónapokban közös bankszámlát nyitottunk, amelyet kizárólag a közös kiadásokra használtunk.

Mindketten megtartottuk a saját pénzügyeink feletti rendelkezést.

Átlátható családi költségvetést készítettünk.