Szilveszter este, az ünnepi vacsora kellős közepén az anyósom diadalittasan megszólalt: – Inkább köszönd meg azt a hatalmas ajándékot, amit a fiamtól kaptál! Felmondott a munkahelyén, hogy ezentúl otthon maradhasson! Én éppen akkor ajándékoztam a férjemnek egy 46 500 pesóba kerülő hegyikerékpárt, miközben továbbra is egyedül fizettem a lakáshitelünket. Nem kezdtem veszekedni. Nem emeltem fel a hangomat. Mindössze egyetlen kérdést tettem fel: – És mégis ki döntött erről? Az anyósom ekkor benyúlt a kézitáskájába, és előhúzott néhány dokumentumot…
1. RÉSZ
– Ha már ilyen rengeteg pénzt keresel, legalább ne panaszkodj folyton, hanem gondoskodj a fiamról úgy, ahogy megérdemli! – vágta hozzám az anyósom.
Éppen a mosogató alatt térdeltem, mindkét kezem a csövek között matatott, a szivárgó víz pedig már teljesen átáztatta a nadrágomat.
December 31-e volt, délután három óra.
A férjem, Nicolás a konyhaajtóban állt, és a vízszivárgást bámulta. A telefonját szorongatta, mintha azzal valahogy el lehetne zárni a főcsapot.
Az anyja, Teresa azon a napon már másodszor jelent meg nálunk, és természetesen addigra az ünnepi vacsorába is sikerült belekötnie.
– Az elzárószelep húsz centire van a kezedtől – szóltam Nicolásnak. – Csak fordítsd el!
Sértődötten felhúzta az orrát.
– Ne beszélj velem ilyen hangon! Nem lehet mindenki mérnök!
Kinyújtottam a karomat, elfordítottam a szelepet, és végre elállítottam a vizet.
Ezután elővettem a konyhaszekrényből azt az új bekötőcsövet, amelyet még szombaton vásároltam.
Hetek óta figyelmeztettem Nicolást, hogy a régi cső repedezik, és előbb-utóbb baj lesz belőle.
De a férjem számára egy probléma soha nem létezett addig, amíg a következménye szó szerint el nem érte a papucsát.
Harmincnégy éves vagyok, karbantartó mérnökként dolgozom egy autóalkatrészgyárban El Saltóban, és Zapopanban élek.
Tizenkét technikus munkáját irányítom.
Képes vagyok felismerni egy műszaki hibát, mielőtt az egész gyártósort leállítaná.
Egyetlen dolgot azonban túl későn vettem észre.
Azt, hogy a házasságom mikor változott egy második műszakká.
Egy olyan műszakká, amely soha nem ér véget.
Nicolásszal mindössze hét hónappal korábban házasodtunk össze.
Ő harminckét éves volt, és egy bankfiókban dolgozott ügyfélkapcsolati munkatársként.
Én havonta körülbelül 68 000 pesót kerestem, ő pedig 24 000-et.
Soha nem zavart, hogy jóval magasabb a fizetésem.
Nem a jövedelmünk közötti különbség okozta a problémát.
Hanem az, ahogyan a férjem ehhez viszonyult.
Én fizettem a lakáshitelt, az élelmiszereket és szinte az összes rezsiköltséget.
Nicolás eközben minden hónapban 9 000 pesót utalt az anyjának, majd úgy viselkedett, mintha hatalmas szívességet tenne nekem, amikor elmosta a saját kávéscsészéjét.
A lakást, amelyben éltünk, négy évvel azelőtt vásároltam, hogy egyáltalán megismertem volna őt.
A hitel egy részét még törlesztettem, de a tulajdoni lap és a kölcsönszerződés is kizárólag az én nevemen volt.
Teresa ezzel tökéletesen tisztában volt.
Amikor Nicolásszal eljegyeztük egymást, megvetően csak úgy emlegetett, hogy „az a gyári lány”.
Amint azonban megtudta, mennyit keresek, hirtelen megváltozott a véleménye.
Attól kezdve „a család legnagyobb áldásának” nevezett.
Azon a szilveszteri reggelen Teresa a saját kulcsmásolatával nyitott be hozzánk.
Még csak be sem csöngetett.
Egy kisebb bőröndöt húzott maga után, pedig előzőleg azt mondta, csupán azért jön, hogy ellenőrizze, megfelelően készítem-e el a pácolt sertéssültet.
– Minek hoztál bőröndöt? – kérdeztem tőle.
– Hogy este átöltözhessek! Csak nem gondolod, hogy úgy fogom ünnepelni az újévet, mint valami piaci kofasszony?
A magyarázata teljesen nevetségesnek tűnt.
A saját lakása mindössze húszpercnyire volt tőlünk.
Amikor azonban alaposabban megnéztem a bőröndjét, észrevettem, hogy a cipzárnál egy iratokkal teli mappa sarka kandikál ki.
Rákérdeztem.
Teresa azonnal visszanyomta a mappát, és úgy takarta el, mintha valami titkos dokumentum lenne.
Ugyanebben a pillanatban Nicolás telefonjára üzenet érkezett.
A férjem a folyosó felé pillantott, gyorsan eltüntette az értesítést a képernyőről, majd leült, mintha semmi sem történt volna.
Mindkét furcsaságot észrevettem.
De annyira lefoglalt az ünnepi vacsora előkészítése, hogy nem volt erőm újabb vitát kezdeni.
Nicolás csaknem délig aludt.
Miután végre előkerült a hálószobából, nyugodtan megreggelizte azt, amit korábban elkészítettem neki.
Aztán azonnal megkérdezte:
– És az ajándékom?
Két hónapja szinte naponta mutogatott nekem egy bizonyos karbonvázas hegyikerékpárt.
A barátai kerékpártúrákat terveztek a La Primavera természetvédelmi területen, és szerinte valóságos szégyen lett volna, ha a régi biciklijével jelenik meg.
Ezért az éves jutalmam egy részéből megvettem neki pontosan azt a kerékpárt, amelyre vágyott.
46 500 pesóba került.
A hatalmas doboz még mindig bontatlanul állt a vendégszobában.
– Január másodikán már ki is próbálhatod – mondtam neki. – De ma szükségem lenne a segítségedre a terítésnél.
Nicolás fáradt arcot vágott.
– Iszonyúan nehéz hetem volt. Majd később.
Az ünnepi előkészületekhez végül annyival járult hozzá, hogy két poharat az asztalra tett, majd lefeküdt a televízió elé.
Amikor később szétdurrant a mosogató alatti cső, még egy rongyért sem volt hajlandó lehajolni.
Miután megjavítottam a hibát, azért megdicsért, hogy milyen sok pénzt „spóroltunk meg” azzal, hogy nem kellett vízvezeték-szerelőt hívni.
Este kilenckor végre feltálaltam a vacsorát.
Teresa természetesen az asztalfőre ült.
Először kijelentette, hogy a sült nem elég szaftos.
Aztán közölte, hogy jövőre „sokkal jobban kellene megszerveznünk a dolgokat”.
Nicolás teli szájjal bólogatott.
Fél tizenkettőkor előhoztam az ajándékát.
Amikor a férjem felnyitotta a dobozt, az arca valósággal felragyogott.
Még az esküvőnk napján sem láttam ennyire boldognak.
Forgatta a kormányt, minden apró részletet megvizsgált, fényképeket készített, majd azonnal elküldte őket a baráti csoportjába.
– Na, most aztán igazán elkényeztettél! – nevetett.
Aztán átölelt.
Körülbelül egyetlen másodpercre.
Utána felállt a borospoharával a kezében.
Teresa ekkor hirtelen kihúzta magát a székében.
A férjemmel összenéztek.
Pontosan úgy viselkedtek, mint két színész, akik a megbeszélt jelre várnak, hogy elkezdhessék az előadást.






