Nicolás felcsattant.

– És szerinted én hol fogok aludni?

– Ahol úgy döntesz.

Lassan, jól érthetően beszéltem, hogy semmit ne lehessen félreérteni.

– Nem teszlek ki erőszakkal a lakásból. De szeretnék különválni tőled, és nem fogadom el, hogy az anyád ideköltözzön.

– Ha szükséged van néhány napra, hogy összepakold a holmidat, megbeszélhetünk konkrét időpontokat.

– De egy dolognak ma este végleg vége szakad: annak az elképzelésnek, hogy én mindkettőtöket eltartalak.

A férjem arcáról először tűnt el az a magabiztos mosoly.

Már nem úgy beszélt, mint egy banki ügyintéző, aki előre betanult szöveget mond.

Most inkább egy rémült férfira hasonlított.

– Nem gondoltam volna, hogy így reagálsz – mondta halkan.

– Azt hittem, örülni fogsz, hogy több időt tölthetek veled.

Megráztam a fejemet.

– Te nem azért mondtál fel, hogy több időt tölthess velem.

– Azért mondtál fel, hogy én még több túlórát vállaljak, te pedig nyugodtan biciklizhess a barátaiddal.

– Ez két teljesen különböző dolog.

Nicolás az anyjára pillantott, mintha tőle várna segítséget.

– Anya azt mondta, ez egy remek lehetőség.

Teresa sértődötten nézett vissza rá.

De nekem már nem volt szükségem semmiféle vallomásra.

A felmondólevél dátuma, az ingatlanhirdetés és a költöztetés megrendelése egyértelműen megmutatta, hogy mindent előre elterveztek.

Nélkülem.

Éjfél után húsz perccel Teresa telefonált a költöztetőcégnek, hogy módosítsa a szállítás címét.

Senki nem vette fel.

Ezután felhívta az egyik unokatestvérét, hátha ideiglenesen nála lakhat.

De ott sem volt szabad szoba.

Nicolás végül felhívott egy szállodát a Plaza del Sol közelében.

Akadt még egy üres szobájuk.

Csakhogy jóval drágább volt, mint amennyit fizetni akart.

Amikor meghallotta az árat, várakozásteljesen rám nézett.

Pontosan tudtam, mire számít.

Arra, hogy szokás szerint előveszem a bankkártyámat.

Én azonban csak ennyit mondtam:

– Ez a te döntésed.

Így végül a saját kártyájával fizetett.

Teresa kivitte a bőröndjét az autóhoz.

Nicolás összepakolt egy hátizsákba néhány ruhát és a fontos iratait.

A vadonatúj kerékpár a karácsonyfa mellett maradt.

Mielőtt kilépett volna az ajtón, a férjem megtorpant.

Lassan visszafordult.

– Tényleg képes vagy eldobni hét hónapnyi házasságot emiatt?

Hosszasan néztem rá.

– Nem csak arról van szó, ami ma este történt.

A hangom ekkor már kissé remegett, de folytattam.

– Hanem minden egyes alkalomról, amikor segítséget kértem tőled, te pedig kinevettél.

– Minden alkalomról, amikor az anyád bejelentés nélkül bejött a lakásunkba, és te azt mondtad, hogy túlreagálom.

Nagyot nyeltem.

– És arról is, ami ma történt. Hogy már szerződéseket írtatok alá olyan döntések alapján, amelyeket velem közösen kellett volna meghoznotok.

Nicolás nem válaszolt.

Egyszerűen elment.

Saját akaratából.

Bezártam mögötte az ajtót, majd leültem a konyhapadlóra.

Pontosan arra a helyre, ahol néhány órával korábban a szivárgó csövet javítottam.

És akkor végre elsírtam magam.

Nem a mosatlan edények miatt.

Nem a pénz miatt.

Hanem azért a jövőért, amelyet ezzel a férfival képzeltem el.

Január elsején reggel a társasház biztonsági őrének telefonhívására ébredtem.

– Jó reggelt, Daniela asszony! Egy költöztetőautó áll a bejáratnál. Egy Teresa nevű hölgy azt állítja, hogy engedélye van bejutni az ön lakásába.

A szívem hevesen verni kezdett.

A hangom azonban nyugodt maradt.

– Én semmilyen engedélyt nem adtam. Kérem, ne engedjék be a költöztetőket a lakásomhoz!

Felöltöztem, lementem a földszintre, és megmutattam az igazolványomat az épület illetékesének.

A rakodómunkások a teherautó mellett várakoztak.

Egyetlen bútort sem pakoltak le.

Tizenöt perccel később Teresa és Nicolás is megjelent.

Az anyósom szinte őrjöngött a dühtől.

– Már kifizettem a költöztetést! – sziszegte. – Ha emiatt elveszítem a pénzemet, az utolsó pesóig te fogod megtéríteni!

– A szerződés az ön nevén van – válaszoltam. – Beszéljen a céggel, és kérje, hogy a holmijait egy raktárba vigyék.

A sofőr felajánlotta, hogy pótdíj ellenében másik címre szállítják a bútorokat.

Nicolás kifizette a különbözetet.

Amikor láttam, hogy életemben először a saját pénztárcájáért nyúl, hogy megoldja a saját döntése következményét, furcsa érzés fogott el.

Nem káröröm.

Hanem valami mély, váratlan szomorúság.

Még aznap felkerestem egy családjogra szakosodott ügyvédnőt.

Januárban elvittem hozzá a házassági anyakönyvi kivonatunkat, a lakás tulajdoni iratait, a jelzáloghitel dokumentumait és a közös kiadásainkról vezetett nyilvántartást.

Az ügyvédnő elmagyarázta, hogy bár a lakás az én tulajdonom, ez önmagában még nem jogosít fel arra, hogy a férjemet erőszakkal kitegyem, amíg házasok vagyunk.

Azt tanácsolta, hogy minden megállapodásunkat írásban rögzítsük, és a válást hivatalos jogi úton intézzük.

Ezért írásban tettem javaslatot Nicolásnak.

Két délutánt ajánlottam fel, amikor a jelenlétemben elviheti a személyes holmijait.

A kulcsok visszaadását is közösen kellett egyeztetnünk.

Elfogadta a feltételeket.

Teresa végül szintén visszaadta a nála lévő kulcsmásolatot, miután egyértelműen figyelmeztettem, hogy többé nem léphet be engedély nélkül az otthonomba.

Csak akkor cseréltettem le a zárat, amikor Nicolás elvitte az utolsó dobozát, és visszaadta a kulcsait.

Nem előbb.

A következő hetekben többször is megpróbált kapcsolatba lépni velem.

Egyszer bocsánatot kért.

Máskor engem hibáztatott mindenért.

Aztán egy napon elmondta, hogy eladásra kínálta az új kerékpárját, mert szüksége volt a pénzre a szállásköltségeihez.

Nem éreztem elégtételt.

Csak arra emlékeztem, milyen boldog voltam, amikor megvettem neki azt az ajándékot.

Nicolás megpróbálta visszaszerezni a korábbi állását a banknál.

De addigra már elkezdtek új munkatársat keresni a helyére.

Azt mondták, újra jelentkezhet az állásra.

Addig is talált egy ideiglenes munkát.

És végre elkezdte saját maga fizetni a számláit.

Teresának be kellett tartania a bérlőivel kötött szerződést.

Végül egy bútorozott szobát bérelt Tlaquepaque városában.