– Egyébként nekem is van egy ajándékom számodra, Dani – jelentette be Nicolás ünnepélyesen.
Meglepve néztem rá.
Elmosolyodott.
– Tegnap felmondtam a bankban. Januártól otthon maradok, hogy te teljes mértékben a karrieredre koncentrálhass.
Először azt hittem, viccel.
De aztán megláttam Teresa arcán azt az elégedett, mindentudó mosolyt.
Az anyósom szinte észrevétlen mozdulattal megérintette a lába mellett álló bőröndöt.
Rossz előérzet futott végig rajtam.
És ekkor Nicolás kimondta azt a mondatot, amelytől egy pillanatra a vér is megfagyott az ereimben.
– És ez még nem minden – folytatta. – Anya is hatalmas áldozatot hozott azért, hogy a közös tervünk működhessen.
2. RÉSZ
– Miféle áldozatot? – kérdeztem.
A borospoharat még mindig a kezemben tartottam.
Nicolás az anyjára pillantott, mintha engedélyt kérne tőle a folytatáshoz.
Teresa büszkén felszegte az állát.
Az elégedett arckifejezésétől kirázott a hideg.
– Először is meg kellene köszönnöd a férjednek! – követelte.
– Más férfiak még csak nem is törődnek a háztartással. Az én néhai férjem, nyugodjék békében, soha életében nem lett volna ilyen figyelmes!
– Én semmi ilyesmibe nem egyeztem bele – válaszoltam. – Azt szeretném tudni, mikor hoztátok meg ezt a döntést.
– Jaj, ne csinálj már mindenből drámát! – szólt közbe Nicolás.
– Mindent kiszámoltam. A fizetésed bőven elég, én pedig el tudom látni a háztartást. Így elvállalhatod azokat a pluszműszakokat, amelyeket folyton felajánlanak neked, mi pedig sokkal nyugodtabban élhetünk.
Egyetlen szó különösen megütötte a fülemet.
Mi.
Amikor a fürdőszobát kellett kitakarítani vagy a gázszámlát befizetni, Nicolás soha nem beszélt többes számban.
De amint az én pénzem elköltéséről volt szó, hirtelen minden „közös üggyé” vált.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Hivatalosan is beadtad a felmondásodat?
– Tegnap. A személyzeti osztály már visszaigazolta, hogy harmincadika volt az utolsó munkanapom. Gyakorlatilag már szabadságon vagyok.
– Mutasd meg az e-mailt!
Nicolás sértődötten rám meredt.
Végül mégis megnyitotta a levelezését, és elém tette a telefonját.
Ott volt.
Az előző napon elküldött felmondólevél.
Alatta pedig a személyzeti osztály válasza, amelyben visszaigazolták a dokumentum átvételét.
A végelszámolás még folyamatban volt.
Tehát szó sem volt valami hirtelen ötletből kimondott kijelentésről, amellyel az anyját akarta lenyűgözni.
A férjem tényleg otthagyta a munkahelyét.
Anélkül, hogy akár egyszer is megbeszélte volna velem.
– És mi lesz a havi 18 000 pesós lakáshitellel? A bevásárlással? Az autóbiztosítással? Az orvosi költségekkel? – kérdeztem.
Nicolás megforgatta a szemét.
– Te mindig a legrosszabbra gondolsz.
– Nem – feleltem halkan. – Én a számlákra gondolok. Valakinek ezt is meg kell tennie.
Teresa gyűrűkkel megrakott ujjával a konyha felé mutatott.
– Abból, amennyit keresel, bőven marad pénz! Ráadásul Nicolásnak ezentúl nem kell minden hónapban pénzt küldenie nekem. Így mindenki jól jár.
Ránéztem.
– És ön miből fog megélni?
Az anyósom megvetően felhorkant.
– A saját pénzemből, természetesen! Nem vagyok én senki eltartottja!
Nem faggattam tovább.
Ehelyett megkértem Nicolást, hogy vigye a tányérokat a mosogatóhoz.
Hangosan sóhajtozva megtette, de az ételmaradékokat természetesen az asztalon hagyta.
Miközben összeszedtem őket, észrevettem valamit a padlón.
Egy szállítási címke feküdt ott, amely valószínűleg Teresa bőröndjéről szakadt le.
A címkén az anyósom tlaquepaquei lakcíme szerepelt.
Mellette kézzel írt megjegyzés állt:
„Kulcsátadás: 12. 31., 16:00.”
Egy pillanatra megdermedtem.
Délelőtt Teresa rövid időre elment tőlünk, arra hivatkozva, hogy sürgősen el kell intéznie valamit.
Most hirtelen eszembe jutott egy novemberi beszélgetésünk is.
Akkor megkérdezte, hogy a helyiséget, ahol a műszaki rajzaimat tartom, nem lehetne-e hálószobává alakítani.
Világosan megmondtam neki, hogy az a dolgozószobám.
Utána többet nem került szóba a dolog.
Legalábbis előttem nem.
Elővettem a telefonomat, és megnyitottam egy ingatlanhirdetési oldalt.
Néhány héttel korábban már láttam ott egy hirdetést Teresa lakóépületéről, amikor az anyósom a szomszédok zajongására panaszkodott.
Most rákerestem a lakására.
És megtaláltam.
Kétszobás lakás.
A hirdetés állapota:
KIADVA.
A lakás január elsejétől azonnal birtokba vehető.
Természetesen egy internetes hirdetés önmagában még nem bizonyította, hogy Teresa valóban aláírt egy bérleti szerződést.
Arra azonban bőven elég volt, hogy feltegyek neki egy nagyon konkrét kérdést.
– Teresa asszony, kiadta a lakását?
A hallgatása sokkal beszédesebb volt bármilyen válasznál.
Nicolás hirtelen abbahagyta az új kerékpárjáról készült képek nézegetését.
Az anyósom végül megköszörülte a torkát.
– Ez egy befektetés. Az embernek tudnia kell kihasználni a lehetőségeit.
– És hol szándékozik lakni, amíg a bérlők ott élnek?
– Most figyelj ide, Daniela! – vágott közbe a férjem. – Csak nem akarod, hogy az anyámnak ne legyen hová mennie?
Abban a pillanatban végre megértettem, miért mosolyogtak olyan elégedetten, amikor a „nagy áldozataikról” beszéltek.
De még nem szóltam közbe.
Előbb hallani akartam a teljes tervet.
Megkérdeztem Teresától, mennyi bérleti díjat fog kapni, milyen hosszú időre adta ki a lakást, és mindenekelőtt ki engedélyezte neki, hogy az én otthonomba költözzön.
Ekkor már ingerülten válaszolt.
– Havi 11 500 pesó, hat hónapon át! A szerződést már aláírtam! Ma délután odaadtam a kulcsokat egy házaspárnak. Azért tettem, hogy Nicolásnak többé ne kelljen az én megélhetésemet fizetnie. Itt pedig amúgy is rengeteg hely van!
Nyugodtan néztem rá.
– Ki mondta önnek, hogy ideköltözhet?
Úgy meredt rám, mintha a világ legostobább kérdését tettem volna fel.
– A fiam itt lakik!
– És jogom van befogadni a saját anyámat! – tette hozzá Nicolás. – Ráadásul anya majd segít a házimunkában.
Felé fordultam.
– Az előbb azt mondtad, hogy mostantól te főzöl, mosol és takarítasz. Nem így volt?
Nicolás kerülte a tekintetemet.
– Hát… majd elosztjuk a feladatokat, ahogy éppen szükséges.
Teresa látványosan megköszörülte a torkát.
– Egy dolgot már most tisztázzunk! Én itt senkinek nem leszek a cselédje!
Rövid szünetet tartott.
– De egy takarítónőt természetesen szívesen felügyelnék.
Aztán úgy tette hozzá a következő mondatot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne:





