Nem kellett elrejtenem az útlevelét.
Nem kellett fizikailag megakadályoznom abban, hogy elutazzon.
A hatóságok már rendelkeztek a szükséges információkkal, és az ügyészséggel együttműködve dolgoztak a törvényes intézkedéseken.
Összepakoltam, és indulni készültem a kórházba.
De mielőtt kiléptem volna, furcsa zajra lettem figyelmes a földszintről.
Hajnali két óra körül járhatott.
Megálltam a lépcső mellett.
Onnan láttam, amint Ricardo belép az apja egykori szobájába.
Abban a helyiségben még mindig ott állt a családi páncélszekrény.
Vártam néhány percet.
Aztán hangtalanul közelebb lopóztam.
Az ajtó résnyire nyitva volt.
Ricardo kinyitotta a széfet.
A saját szememmel láttam, amint két köteg bankjegyet vesz ki belőle.
Egy fekete táskába csúsztatta őket, majd a táskát az inge alá rejtette.
Azonnal felismertem a pénzt.
Körülbelül 150 000 peso volt.
Teresa megtakarítása.
Az a pénz, amelyet évek alatt rakott félre a nyugdíjából, és amelyből a gyógyszereit vásárolta.
A férjemnek tehát nem volt elég az a 600 000 peso, amelyet a fiunk műtétjére szánt pénzből próbált ellopni.
Nem volt elég a vállalattól elsikkasztott több millió sem.
Most már a saját anyját is meglopta.
A fal mögött álltam, és alig kaptam levegőt.
Ricardo becsukta a széfet, óvatosan körülnézett, majd visszament az emeletre.
Én is hangtalanul visszatértem a szobámba.
Nem vontam kérdőre.
Nem azért, mert féltem tőle.
Hanem mert másnap minden erőmre szükségem lesz valami sokkal fontosabbhoz.
Mateo megmentéséhez.
Hajnali ötkor felkeltem, és egyszerű reggelit készítettem.
Teresa már a konyhában ült, amikor Ricardo lejött a bőröndjével.
– Milyen elegáns vagy! – áradozott az anyja. – Pontosan így kell kinéznie egy fontos embernek!
Ricardo leült, gyorsan evett néhány falatot, majd az órájára pillantott.
– Két hét múlva jövök vissza. És nem akarok felesleges telefonhívásokat!
Ezután az ajtó felé indult.
Kikísértem a bejáratig.
– Vigyázz magadra – mondtam.
Válasz nélkül felkapta a bőröndjét.
– És ne felejtsd el az útleveledet!
Ricardo félig visszafordult.
– Micsoda?
– Semmi. Csak jó utat kívántam.
Gyanakodva méregetett.
De mielőtt bármit kérdezhetett volna, megszólalt odakint az érte érkezett autó dudája.
Ricardo kilépett a házból.
Addig néztem utána, amíg az autó el nem tűnt az utca végén.
Reggel 7 óra 40 perckor visszamentem abba a szobába, ahol a banki iratokat tartottam.
Még egy utolsó feladat várt rám.
Ricardo otthon hagyta a családi bankszámlához tartozó biztonsági eszközt.
Éveken keresztül az ő engedélyével ezen keresztül intéztem a háztartási kifizetéseket.
A hozzáférési adatait is egy füzetben tartotta a dolgozószobájában.
Semmit sem változtatott meg.
Meg volt ugyanis győződve arról, hogy soha nem merem megkérdőjelezni a pénzügyi döntéseit.
Megnyitottam az internetbankot, és ellenőriztem az előre beállított átutalásokat.
Ott volt.
Egy 600 000 pesós átutalás Danielának.
Teljesítési időpont: november 15., reggel 8 óra.
Közlemény: Lakáselőleg.
Hosszú ideig csak bámultam a képernyőt.
Miközben reggel nyolckor Mateót az életmentő szívműtétre készítették elő, a saját apja pontosan akkor akarta elküldeni a szeretőjének azt a pénzt, amely megmenthette volna a fia életét.
Mély levegőt vettem.
A számlához tartozó jóváhagyási eljárással töröltem az átutalást, majd ellenőriztem, hogy a bank valóban visszaigazolta-e a törlést.
Ezután megadtam a kórház bankszámlaszámát.
Kétszer is ellenőriztem a számokat.
A kedvezményezett nevét.
Az összeget.
600 000 peso.
A pénz, amelyet tizenöt év alatt, apránként gyűjtöttem össze.
Megnyomtam a megerősítés gombot.
A képernyő néhány másodpercig töltött.
Végül megjelent az üzenet:
„Az átutalás sikeresen teljesült.”
Hátradőltem a székben.
Hónapok óta először éreztem úgy, hogy szabadon kapok levegőt.
Mintha végre eltűnt volna az a láthatatlan kéz, amely állandóan a mellkasomat szorította.
A pénz megérkezett a kórház számlájára.
Mateo műtétjére fogják fordítani.
Most már senki sem vásárolhat belőle lakást Danielának.
Kijelentkeztem az internetbankból, és eltettem az iratokat.
Reggel 8 óra 20 perckor megszólalt a vezetékes telefon.
Felvettem.
– Halló?
– Mariana asszony? Daniela Cruz vagyok.
Azonnal felismertem a hangját.
– Jó reggelt, Daniela. Mit szeretnél?
A lány halkan felkuncogott.
– Csak emlékeztetni szeretném, hogy Ricardónak rendkívül fontos üzleti útja van. Említette, hogy ön hajlamos nagyon ideges lenni, amikor Mateónak egészségügyi problémái vannak. Nem szeretném, ha a folyamatos telefonhívásai megzavarnák a tárgyalásait.
Hallgattam.
Daniela folytatta:
– Egyébként is, asszonyom, Ricardo rengeteget dolgozik azért, hogy anyagilag eltartsa a családját. Igazán megengedhetné neki, hogy néha egy kicsit élvezze is az életet. Nem minden férfi olyan szerencsés, hogy a felesége megérti az igényeit.
Úgy beszélt velem, mintha már megnyerte volna a csatát.
– Igazad van, Daniela – feleltem nyugodtan. – Ricardo igazán megérdemli, hogy élvezze ezt az utazást.
– Örülök, hogy végre megértette.
– Csak remélni tudom, hogy felejthetetlen utazás lesz.
Daniela válasz nélkül letette.
Az órára néztem.
Kevesebb mint két óra volt hátra Mateo műtétjéig.
Felvettem a táskámat, és visszaindultam a kórházba.
Fél tízkor a fiam ágya mellett várakoztam, amikor üzenet érkezett Arturótól.
„A nyomozóknál már minden dokumentum megvan. Az ügyészség megerősítette a szükséges bírósági intézkedéseket. A csapatunk egyezteti a fellépést a repülőtéri hatóságokkal. Ne aggódj, Mariana. Minden a törvényeknek megfelelően fog történni.”
Visszaírtam:
„Köszönöm. Most már csak azt szeretném, hogy a fiam túlélje a műtétet.”
10 óra 10 perckor egy nővér lépett be a szobába.
– Mariana asszony, most átszállítjuk a fiát a műtőbe.
Azonnal Mateo mellé léptem.
Nyitva volt a szeme.
Látszott rajta, hogy fél.
– Anya… apa már megérkezett?
Gombóc nőtt a torkomban.
– Apának el kellett mennie, kicsim.
Mateo lesütötte a szemét.
– Semmi baj. Nem szeretném, hogy miattam elveszítse a munkáját.
Gyengéden megsimogattam a haját.
– Emiatt neked egyáltalán nem kell aggódnod. Most egyetlen feladatod van: küzdeni és meggyógyulni.
A nővérek kitolták az ágyát.
Mellette mentem, és olyan sokáig fogtam a kezét, ameddig csak megengedték.
Közvetlenül a műtő ajtaja előtt Mateo még egyszer rám nézett.
– Szeretlek, anya.
– Én pedig mindennél jobban szeretlek ezen a világon.
Aztán becsukódott az ajtó.
Én mozdulatlanul maradtam a folyosón.
10 óra 35 perckor újabb üzenet érkezett Arturótól.
„Ricardo és Daniela megérkeztek a repülőtérre. Jelenleg a bejelentkezési pultoknál vannak. A nyomozók a megfelelő pillanatra várnak.”
Nem válaszoltam.
10 óra 50 perckor megszólalt a telefonom.
Ricardo hívott.
Felvettem.
– Mit akarsz?
A hangja olyan zaklatott volt, hogy alig ismertem rá.
– Mariana! Mit műveltél a pénzzel?!
– Milyen pénzzel?
– Ne játszd a hülyét! Eltűnt 600 000 peso a számlámról! A Danielának szánt átutalást törölték!
Lassan leültem egy székre.
– Ja, az a pénz.
– Igen, az a pénz! Ki engedte meg neked, hogy hozzányúlj a bankszámlámhoz?!
– Átutaltam a kórháznak. Mateo műtétjének előlege volt.
A vonal túlsó végén csend támadt.
Aztán tompa csattanást hallottam, majd Ricardo kapkodó lélegzetét.
– Teljesen megőrültél?! Az a pénz az enyém volt! Megállapodtam Danielával! Itt áll mellettem, és arra vár, hogy kifizessem!





