Nem kellett elrejtenem az útlevelét.

Nem kellett fizikailag megakadályoznom abban, hogy elutazzon.

A hatóságok már rendelkeztek a szükséges információkkal, és az ügyészséggel együttműködve dolgoztak a törvényes intézkedéseken.

Összepakoltam, és indulni készültem a kórházba.

De mielőtt kiléptem volna, furcsa zajra lettem figyelmes a földszintről.

Hajnali két óra körül járhatott.

Megálltam a lépcső mellett.

Onnan láttam, amint Ricardo belép az apja egykori szobájába.

Abban a helyiségben még mindig ott állt a családi páncélszekrény.

Vártam néhány percet.

Aztán hangtalanul közelebb lopóztam.

Az ajtó résnyire nyitva volt.

Ricardo kinyitotta a széfet.

A saját szememmel láttam, amint két köteg bankjegyet vesz ki belőle.

Egy fekete táskába csúsztatta őket, majd a táskát az inge alá rejtette.

Azonnal felismertem a pénzt.

Körülbelül 150 000 peso volt.

Teresa megtakarítása.

Az a pénz, amelyet évek alatt rakott félre a nyugdíjából, és amelyből a gyógyszereit vásárolta.

A férjemnek tehát nem volt elég az a 600 000 peso, amelyet a fiunk műtétjére szánt pénzből próbált ellopni.

Nem volt elég a vállalattól elsikkasztott több millió sem.

Most már a saját anyját is meglopta.

A fal mögött álltam, és alig kaptam levegőt.

Ricardo becsukta a széfet, óvatosan körülnézett, majd visszament az emeletre.

Én is hangtalanul visszatértem a szobámba.

Nem vontam kérdőre.

Nem azért, mert féltem tőle.

Hanem mert másnap minden erőmre szükségem lesz valami sokkal fontosabbhoz.

Mateo megmentéséhez.

Hajnali ötkor felkeltem, és egyszerű reggelit készítettem.

Teresa már a konyhában ült, amikor Ricardo lejött a bőröndjével.

– Milyen elegáns vagy! – áradozott az anyja. – Pontosan így kell kinéznie egy fontos embernek!

Ricardo leült, gyorsan evett néhány falatot, majd az órájára pillantott.

– Két hét múlva jövök vissza. És nem akarok felesleges telefonhívásokat!

Ezután az ajtó felé indult.

Kikísértem a bejáratig.

– Vigyázz magadra – mondtam.

Válasz nélkül felkapta a bőröndjét.

– És ne felejtsd el az útleveledet!

Ricardo félig visszafordult.

– Micsoda?

– Semmi. Csak jó utat kívántam.

Gyanakodva méregetett.

De mielőtt bármit kérdezhetett volna, megszólalt odakint az érte érkezett autó dudája.

Ricardo kilépett a házból.

Addig néztem utána, amíg az autó el nem tűnt az utca végén.

Reggel 7 óra 40 perckor visszamentem abba a szobába, ahol a banki iratokat tartottam.

Még egy utolsó feladat várt rám.

Ricardo otthon hagyta a családi bankszámlához tartozó biztonsági eszközt.

Éveken keresztül az ő engedélyével ezen keresztül intéztem a háztartási kifizetéseket.

A hozzáférési adatait is egy füzetben tartotta a dolgozószobájában.

Semmit sem változtatott meg.

Meg volt ugyanis győződve arról, hogy soha nem merem megkérdőjelezni a pénzügyi döntéseit.

Megnyitottam az internetbankot, és ellenőriztem az előre beállított átutalásokat.

Ott volt.

Egy 600 000 pesós átutalás Danielának.

Teljesítési időpont: november 15., reggel 8 óra.

Közlemény: Lakáselőleg.

Hosszú ideig csak bámultam a képernyőt.

Miközben reggel nyolckor Mateót az életmentő szívműtétre készítették elő, a saját apja pontosan akkor akarta elküldeni a szeretőjének azt a pénzt, amely megmenthette volna a fia életét.

Mély levegőt vettem.

A számlához tartozó jóváhagyási eljárással töröltem az átutalást, majd ellenőriztem, hogy a bank valóban visszaigazolta-e a törlést.

Ezután megadtam a kórház bankszámlaszámát.

Kétszer is ellenőriztem a számokat.

A kedvezményezett nevét.

Az összeget.

600 000 peso.

A pénz, amelyet tizenöt év alatt, apránként gyűjtöttem össze.

Megnyomtam a megerősítés gombot.

A képernyő néhány másodpercig töltött.

Végül megjelent az üzenet:

„Az átutalás sikeresen teljesült.”

Hátradőltem a székben.

Hónapok óta először éreztem úgy, hogy szabadon kapok levegőt.

Mintha végre eltűnt volna az a láthatatlan kéz, amely állandóan a mellkasomat szorította.

A pénz megérkezett a kórház számlájára.

Mateo műtétjére fogják fordítani.

Most már senki sem vásárolhat belőle lakást Danielának.

Kijelentkeztem az internetbankból, és eltettem az iratokat.

Reggel 8 óra 20 perckor megszólalt a vezetékes telefon.

Felvettem.

– Halló?

– Mariana asszony? Daniela Cruz vagyok.

Azonnal felismertem a hangját.

– Jó reggelt, Daniela. Mit szeretnél?

A lány halkan felkuncogott.

– Csak emlékeztetni szeretném, hogy Ricardónak rendkívül fontos üzleti útja van. Említette, hogy ön hajlamos nagyon ideges lenni, amikor Mateónak egészségügyi problémái vannak. Nem szeretném, ha a folyamatos telefonhívásai megzavarnák a tárgyalásait.

Hallgattam.

Daniela folytatta:

– Egyébként is, asszonyom, Ricardo rengeteget dolgozik azért, hogy anyagilag eltartsa a családját. Igazán megengedhetné neki, hogy néha egy kicsit élvezze is az életet. Nem minden férfi olyan szerencsés, hogy a felesége megérti az igényeit.

Úgy beszélt velem, mintha már megnyerte volna a csatát.

– Igazad van, Daniela – feleltem nyugodtan. – Ricardo igazán megérdemli, hogy élvezze ezt az utazást.

– Örülök, hogy végre megértette.

– Csak remélni tudom, hogy felejthetetlen utazás lesz.

Daniela válasz nélkül letette.

Az órára néztem.

Kevesebb mint két óra volt hátra Mateo műtétjéig.

Felvettem a táskámat, és visszaindultam a kórházba.

Fél tízkor a fiam ágya mellett várakoztam, amikor üzenet érkezett Arturótól.

„A nyomozóknál már minden dokumentum megvan. Az ügyészség megerősítette a szükséges bírósági intézkedéseket. A csapatunk egyezteti a fellépést a repülőtéri hatóságokkal. Ne aggódj, Mariana. Minden a törvényeknek megfelelően fog történni.”

Visszaírtam:

„Köszönöm. Most már csak azt szeretném, hogy a fiam túlélje a műtétet.”

10 óra 10 perckor egy nővér lépett be a szobába.

– Mariana asszony, most átszállítjuk a fiát a műtőbe.

Azonnal Mateo mellé léptem.

Nyitva volt a szeme.

Látszott rajta, hogy fél.

– Anya… apa már megérkezett?

Gombóc nőtt a torkomban.

– Apának el kellett mennie, kicsim.

Mateo lesütötte a szemét.

– Semmi baj. Nem szeretném, hogy miattam elveszítse a munkáját.

Gyengéden megsimogattam a haját.

– Emiatt neked egyáltalán nem kell aggódnod. Most egyetlen feladatod van: küzdeni és meggyógyulni.

A nővérek kitolták az ágyát.

Mellette mentem, és olyan sokáig fogtam a kezét, ameddig csak megengedték.

Közvetlenül a műtő ajtaja előtt Mateo még egyszer rám nézett.

– Szeretlek, anya.

– Én pedig mindennél jobban szeretlek ezen a világon.

Aztán becsukódott az ajtó.

Én mozdulatlanul maradtam a folyosón.

10 óra 35 perckor újabb üzenet érkezett Arturótól.

„Ricardo és Daniela megérkeztek a repülőtérre. Jelenleg a bejelentkezési pultoknál vannak. A nyomozók a megfelelő pillanatra várnak.”

Nem válaszoltam.

10 óra 50 perckor megszólalt a telefonom.

Ricardo hívott.

Felvettem.

– Mit akarsz?

A hangja olyan zaklatott volt, hogy alig ismertem rá.

– Mariana! Mit műveltél a pénzzel?!

– Milyen pénzzel?

– Ne játszd a hülyét! Eltűnt 600 000 peso a számlámról! A Danielának szánt átutalást törölték!

Lassan leültem egy székre.

– Ja, az a pénz.

– Igen, az a pénz! Ki engedte meg neked, hogy hozzányúlj a bankszámlámhoz?!

– Átutaltam a kórháznak. Mateo műtétjének előlege volt.

A vonal túlsó végén csend támadt.

Aztán tompa csattanást hallottam, majd Ricardo kapkodó lélegzetét.

– Teljesen megőrültél?! Az a pénz az enyém volt! Megállapodtam Danielával! Itt áll mellettem, és arra vár, hogy kifizessem!