– Nem, Ricardo. Az a pénz az enyém volt. Tizenöt éven át dolgoztam érte és gyűjtöttem, miközben te a kinevezéseiddel dicsekedtél.
– Tönkre foglak tenni! Visszamegyek, és minden egyes pesót megfizettetem veled!
Halkan, keserűen felnevettem.
– Visszajöhetsz, ha akarsz. De előbb nézz körül magad körül.
– Miről beszélsz?!
– A beszerzési osztályodon nyomozás folyik. Az ügyészségnél ott vannak a hamis számlák, a fiktív szerződések és azok a banki dokumentumok, amelyeket Danielával együtt készítettetek. Arturo minden bizonyítékot átadott.
Ricardo elnémult.
Én folytattam.
– Az az 5 200 000 peso, amelyet elsikkasztottatok a vállalattól, már nem titok. Ahogyan azok a dokumentumok sem, amelyek bizonyítják, hogy el akartátok hagyni az országot.
Ricardo dadogni kezdett.
– Mariana, figyelj ide… fogalmad sincs, miről beszélsz.
– Azt is tudom, hogy tegnap éjjel elloptál 150 000 pesót az anyád páncélszekrényéből.
Valami koppant a telefon másik végén.
Valószínűleg kiesett a készülék a kezéből.
– Honnan… honnan tudsz erről?
– Mert már nagyon régóta figyelem, mit csinálsz. Egyszerűen csak abbahagytam a vitatkozást.
A hangja hirtelen megváltozott.
– Mariana, kérlek! Beszélj Arturóval! Mondd meg neki, hogy félreértés történt! Te nem érted, hogyan működnek ezek a dolgok!
– Dehogynem, Ricardo. Nagyon is értem. Éveken át gyanús pénzügyi tranzakciókat vizsgáltam. A legnagyobb hibád az volt, hogy a saját feleségedet tudatlan, ostoba nőnek tartottad.
Ekkor egy férfihangot hallottam a háttérből.
– Ricardo Salgado úr! Kérjük, tartson velünk!
Ricardo kiabálni kezdett.
– Várjanak! Nem tartóztathatnak le! Repülőjegyem van!
A következő pillanatban Daniela tiltakozását hallottam.
Aztán egy tompa puffanást.
Több ember beszélt egyszerre.
– Ne érjenek hozzám! Én nem csináltam semmit! Az egész az ő ötlete volt! – sikította Daniela.
Ricardo kétségbeesetten visszaordított.
– Daniela, fogd be a szádat! Te készítetted a számlákat! Te kaptad az átutalásokat!
Arturo korábban elmagyarázta, hogy a nyomozók a repülőtéren fogják végrehajtani a szükséges intézkedéseket.
Nem kellett látnom a jelenetet ahhoz, hogy pontosan el tudjam képzelni.
Két ember, akik hónapokon át együtt csaltak és loptak, most kétségbeesetten próbálták menteni a saját bőrüket.
Úgy, hogy közben egymást árulták el.
Ricardo ismét magához vette a telefont.
– Mariana, kérlek! Hallgass meg! Ne hagyd, hogy így végződjön! Húsz éve vagyunk házasok. Gondolj Mateóra!
A műtő zárt ajtajára néztem.
– Éppen Mateo miatt jutottunk idáig.
– Mindent helyrehozok! Szerzek még pénzt! Visszamegyek, és mindent kifizetek!
– Nincs szükséged több pénzre, Ricardo. Arra van szükség, hogy végre felelősséget vállalj azért, amit tettél.
A hívás megszakadt.
Néhány perccel később Arturo telefonált.
– Mariana, Ricardo már őrizetben van. Daniela is. A hatóságok végrehajtották a megfelelő intézkedéseket. Mindkettőjüknek felelnie kell a csalásban játszott szerepéért. Az általad átadott bizonyítékok döntő fontosságúak voltak.
Lehunytam a szememet.
– És a pénz?
– Az átutalást, amelyet töröltél, nem teljesítették. A pénz megérkezett a kórházhoz. A nyomozáshoz kapcsolódó többi vagyontárgyat és pénzeszközt a törvényes eljárás szerint azonosítják és biztosítják.
– Köszönöm, Arturo.
– Most a fiadra koncentrálj. A többi már a hatóságok kezében van.
Letettem a telefont.
Nem éreztem örömöt.
Elégedettséget sem.
Csak mérhetetlen kimerültséget.
Mintha végre letettem volna egy hatalmas terhet, amelyet húsz éven keresztül cipeltem a vállamon.
De a legfontosabb még hátravolt.
11 óra 20 perckor Teresa jelent meg a kórházi folyosón.
A haja kócos volt.
Elegáns blúzt viselt, de a lábán két különböző papucs volt.
Az arca teljesen eltorzult az izgalomtól.
– Mariana! Hol van Ricardo?! Most hívtak a vállalattól! Azt mondják, letartóztatták a repülőtéren!
Lassan felálltam.
– Igaz, Teresa.
– Mit műveltél?! Feljelentetted! Börtönbe juttattad a saját férjedet!
– Ricardót a vállalatnál elkövetett visszaélések miatt vették őrizetbe. Bizonyítékok vannak hamis szerződésekre, csalárd számlákra és több millió peso elsikkasztására.
– Hazugság! A fiam becsületes, szorgalmas ember!
Kinyitottam a táskámat.
Elővettem a Balira szóló repülőjegyekről készült másolatokat és a luxusvilla foglalási visszaigazolását.
Átnyújtottam neki.
– Tessék. Itt van az állítólagos üzleti útja. Két business osztályú repülőjegy, két személyre szóló foglalás és egy fényűző villa közvetlenül a tengerparton. Az utasok neve Ricardo és Daniela.
Teresa feltette a szemüvegét.
Lassan végigolvasta az iratokat.
– Nem… ez nem lehet igaz.
– Az utazás mára volt időzítve. Pontosan arra a napra, amikor Mateót megműtötték.
Az anyósom rám emelte a tekintetét.
– És akkor mi van? Ricardónak kötelességei voltak…
– Igen. Apaként is voltak kötelességei. De ő inkább arra használta a fia pénzét, hogy eltartsa a szeretőjét.
Megmutattam neki a 600 000 pesós kórházi átutalás igazolását.
– Ez a pénz a műtétre kellett. Ő pedig Danielának akarta adni, hogy lakást vásároljon belőle.
Teresa remegni kezdett.
– És a számlán lévő megtakarítások?
– Azok is az enyémek voltak. Tizenöt év alatt gyűjtöttem össze őket.
Ekkor eszembe jutottak az előző éjjel látott pénzkötegek.
– És van még valami. Ricardo tegnap éjjel kinyitotta a páncélszekrényedet, és körülbelül 150 000 pesót vett ki belőle. Egy táskában magával vitte.
Teresa halálra sápadt.
– Micsoda?!
– A saját szememmel láttam.
– Ez nem lehet igaz! Az a nyugdíjam! A gyógyszereimre tettem félre!
Mindkét kezét a fejéhez kapta.
– A saját fiam! A saját fiam lopott meg!
Leroskadt egy székre, és zokogni kezdett.
Hosszú évek óta először nem próbáltam megvigasztalni.
Nem azért, mert látni akartam szenvedni.
Hanem mert eszembe jutott, hányszor védte meg Ricardót, amikor az megalázott engem.
Eszembe jutottak a szavai, amikor Mateónak sürgősen pénzre volt szüksége.
És az is, hányszor nevezett rossz feleségnek pusztán azért, mert aggódtam a gyermekem egészségéért.
– Teresa – mondtam csendesen –, éveken át azt hajtogattad, hogy meg kell értenem Ricardót. Hogy a fontos férfiaknak szabadságra van szükségük, nekem pedig hallgatnom kell. Most itt a lehetőséged, hogy megtudd, milyen együtt élni a saját döntéseid következményeivel.
Nem válaszolt.
Csak ült, sírt, és a kezében tartott dokumentumokat bámulta.
Abban a pillanatban kinyílt a műtő ajtaja.
Olyan hirtelen ugrottam fel, hogy majdnem feldöntöttem a széket.
A sebész lépett ki.
Még mindig kék műtősruhát viselt, és rendkívül fáradtnak tűnt.
– Mateo Salgado hozzátartozói?
Azonnal odasiettem hozzá.
– Én vagyok az édesanyja! Hogy van a fiam?
Az orvos levette a maszkját.
– A műtét sikeres volt. Ki tudtuk cserélni a sérült szívbillentyűt, és a szíve jól reagál az új billentyűre. A legkritikusabb szakaszon túl van. Most az intenzív osztályra kerül, ahol folyamatosan megfigyeljük.
Egyetlen szót sem tudtam kinyögni.
A lábam felmondta a szolgálatot.
A földre rogytam, és zokogni kezdtem.
De ezek másfajta könnyek voltak.
A fiam élt.
Hónapokig tartó rettegés, végigdolgozott éjszakák, megaláztatások és kétségbeesés után végre sikerült esélyt adnom neki az életre.
Az orvos segített felállni.
– Most már megkönnyebbülhet, asszonyom. A fia nagyon erős fiatalember.
Mindkét kezemmel eltakartam az arcomat.
– Köszönöm, doktor úr. Nagyon, nagyon köszönöm!





