Élete legfontosabb üzleti útjának reggelén a férjem még mindig részeg volt. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, egyszerűen közölte velem, hogy nekem kell elmennem helyette. – Ha megszerzed a szerződést, az érdem akkor is az enyém lesz! – jelentette ki minden szégyenérzet nélkül. Tizenkét éven át dolgoztam az árnyékában. Én álmodtam meg a terveket, én dolgoztam éjszakákon át, ő pedig bezsebelte az elismerést. Ezúttal is belementem a kérésébe, és egyedül utaztam el. Akkor még nem sejthettem, hogy az út során segítek megmenteni egy befolyásos üzletember tízéves unokáját. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy ez az egyetlen tett olyan ajánlathoz vezet majd, amely darabokra zúzza a házasságomat összetartó hazugságokat…
1. RÉSZ
– Nem tudok elutazni! Ha elveszítem ezt a szerződést, a főnököm kirúg! Mariana, találnod kell valami megoldást! – ordította Rodrigo az ágyból, miközben az arcát a párnába temette.
Kevesebb mint három óra volt hátra a repülőgép indulásáig, a férjem azonban annyira részeg volt az előző esti ivászattól, hogy szinte felkelni sem bírt.
Egész éjszaka egy régi középiskolai barátjával mulatott, aki időközben fontos tisztséget szerzett a városi önkormányzatnál.
Rodrigo szerint ez az ismeretség rengeteg ajtót nyithatott meg előtte.
Csak éppen egyetlen apróságról feledkezett meg.
Aznap reggel Guadalajarából Mexikóvárosba kellett volna repülnie, hogy bemutassa karrierje legfontosabb projektjét.
Azt a projektet, amelyen én hónapok óta dolgoztam.
Én készítettem az illusztrációkat, én terveztem meg az interaktív élményeket, és a gyermekeknek szánt kiállítás technológiai koncepciójának jelentős része is az én munkám volt.
Rodrigo a Horizonte Creativo nevű ügynökség vezető beosztású munkatársaként dolgozott.
Az ő feladata csupán annyi volt, hogy bemutassa az ötleteimet az ügyfeleknek.
Ő kapta a tapsot.
Én pedig otthon dolgoztam, gyakran késő éjszakáig.
– Elmehetek helyetted – javasoltam, miközben egy pohár vizet nyújtottam felé.
Rodrigo nagy nehezen felemelte a fejét.
– Te? Ne nevettess már! Üzletemberekről beszélünk, Mariana, nem valami anyukás teadélutánról!
A szavai úgy csattantak rajtam, mint egy pofon.
De ezúttal nem hátráltam meg.
– Senki sem ismeri nálam jobban ezt a projektet. Hívd fel Javiert, a cég ügyvédjét, és kérd meg, hogy készítsen meghatalmazást. Ha az ügyfél elfogadja, hogy más képviselje a céget, még megmenthetjük a szerződést.
Rodrigo percekig tiltakozott, morgolódott és sértegetett.
Végül azonban kénytelen volt belátni, hogy nincs más választása.
Javier megszerezte a vezetőség jóváhagyását, és megerősítette, hogy az ügyfél hajlandó engem fogadni.
Miközben kapkodva öltöztem, a férjem még összeszedte az erejét egy utolsó figyelmeztetésre.
– Aztán vigyázz, nehogy valami hozzá nem értő idiótának állíts be engem!
A nyelvembe haraptam.
Milyen különös!
Éppen az a nő próbálta megmenteni a hírnevét, akit néhány perccel korábban még megalázott.
Mire kiértem a repülőtérre, a beszállítás már majdnem véget ért.
Javier a kezembe nyomta a dokumentumokat, én pedig rohantam a kapu felé.
Az utolsó pillanatban sikerült felszállnom.
Két órával később a tolucai repülőtéren egy magas, negyvenes évei elején járó férfi várt rám.
– Gabriel Ríos vagyok, Ernesto Villarreal úr képviselője. Én fogom elkísérni önt.
Komoly, visszafogott embernek tűnt, mégis volt valami különös nyugalom a tekintetében.
Útközben elmagyarázta, hogy az üzletember a fontos tárgyalásokat szívesebben bonyolítja le magánkörnyezetben, ezért egy Valle de Bravo közelében fekvő birtokra tartunk.
Amikor megérkeztünk, szinte elakadt a lélegzetem.
A birtok lenyűgöző volt.
Hatalmas, gondozott kertek, elegáns, kőből és üvegből épült villa, a háttérben pedig az erdő csodálatos látványa.
Don Ernesto személyesen fogadott.
Őszülő hajú, kifogástalan modorú férfi volt, olyan átható tekintettel, mintha még azokat a gondolatokat is képes lenne kiolvasni az emberből, amelyeket az a legmélyebbre próbál elrejteni.
– Fáradjon beljebb, Montes asszony! Nagyon kíváncsi vagyok a munkájára.
Kinyitottam a laptopomat, és elkezdtem a bemutatót.
Egy olyan kiállítás tervét mutattam be, ahol a gyerekek életre kelthetik saját rajzaikat, mesefigurákká alakíthatják őket, történeteket találhatnak ki, és felfedezhetik a maguk teremtette varázslatos világokat.
Eleinte remegett a hangom.
Néhány perc múlva azonban teljesen megfeledkeztem az idegességemről.
Hiszen végre arról beszélhettem, amit igazán szerettem.
Don Ernesto figyelmesen hallgatott.
Egyre részletesebb kérdéseket tett fel, én pedig mindegyikre magabiztosan válaszoltam.
Amikor befejeztem, hosszú csend következett.
A férfi nem szólt semmit.
A szívem egyre hevesebben vert.
Vajon elrontottam?
Vajon nem tetszett neki az elképzelésem?
Aztán Don Ernesto lassan becsukta az előtte fekvő mappát.
– Kiváló munka, Mariana. De be kell vallanom valamit. Már a találkozónk előtt tudtam, hogy ezt a projektet ön alkotta meg, nem pedig a férje.
Egy pillanatra megdermedtem.
– Tessék?
– Azt is tudom, hogy Rodrigo évek óta a sajátjaként mutat be olyan ötleteket, amelyek valójában öntől származnak.
Szólni sem tudtam.
Don Ernesto felállt, és az ablakhoz sétált.
– Pontosan ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy megismerjem a valódi alkotót. És az ajánlat, amelyet tenni szeretnék önnek, gyökeresen megváltoztathatja az életét.
Döbbenten néztem rá.
Milyen ajánlatról beszélhetett?
Mielőtt azonban megkérdezhettem volna, Gabriel jelent meg az ajtóban.
– Don Ernesto, elnézést a zavarásért. Az unokája már várja az ebédnél.
Az üzletember elmosolyodott, és meghívott, hogy csatlakozzam hozzájuk az étkezőben.
Akkor még nem tudtam, hogy mielőtt meghallhatnám a titokzatos ajánlatot, valami sokkal jelentősebb fog történni.
Valami, ami örökre összeköti az életünket.
Amikor beléptünk az étkezőbe, egy tíz év körüli kislányt pillantottam meg az asztal mellett.
Az arca ijesztően sápadt volt.
Az egész teste hevesen remegett.
A szemhéja újra és újra lecsukódott.
Még fel sem fogtam, mi történik, amikor Gabriel rémülten felkiáltott:
– RENATA! NE HUNYD LE A SZEMED! MARADJ ÉBREN!
2. RÉSZ
– Hozzátok azonnal a vércukormérőjét és a sürgősségi gyógyszerét! – kiáltotta Gabriel, miközben megtartotta Renatát, nehogy lecsússzon a székről.
Azonnal felismertem a tüneteket.
Az öcsém gyermekkora óta 1-es típusú cukorbetegséggel élt, és többször is szemtanúja voltam súlyos vércukoresésnek.
– Beadtad magadnak az inzulint? – kérdeztem a kislányt.
Renata erőtlenül bólintott.
– És reggeliztél utána?
Lassan megrázta a fejét.





