Ekkor egy mély, ismerős férfihang szólalt meg mögöttük.

– Milyen különös, Teresa. Nem is olyan régen a lányom még makkegészségesen dolgozott itt.

Diego megdermedt.

Lassan hátrafordult.

Roberto állt mögöttük, karba tett kézzel.

– Roberto úr… ezt meg tudjuk magyarázni.

– Remek – felelte az idősebb férfi hűvösen. – Akkor kezdjétek azzal, miért állítjátok, hogy a lányom kórházban fekszik.

Teresa zavartan próbált mosolyogni.

– Jaj, Roberto, tudod, milyenek ezek a családi ügyek…

Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatát, Diego telefonja csörögni kezdett.

A kijelzőn egyetlen név jelent meg.

VALERIA.

Roberto már értesítette a lányát.

Valeria pedig időközben pontosan megtudta, mire készül a férje és az anyósa.

Diego kétségbeesetten pillantott az anyjára.

Azt azonban még nem tudta, hogy a felesége már csak néhány lépésre áll a pénztárablaktól.

És hogy az árulásának legmegalázóbb bizonyítéka továbbra is ott hever a pénztárosnő asztalán.

3. RÉSZ

– Nem kell felvenned, Diego. Már itt vagyok.

Valeria hangja mögöttük csendült fel.

Nyugodt volt. Határozott. És olyan dermesztően hideg, mintha a helyiség hőmérséklete egyetlen pillanat alatt több fokot zuhant volna.

Diego lassan megfordult.

A felesége alig három méterre állt tőle, nyakában a dolgozói belépőkártyájával, hóna alatt egy kék mappával.

Nem volt beteg.

Nem feküdt kórházban.

És természetesen senkit sem hatalmazott fel arra, hogy felvegye a fizetését.

Teréz asszony döbbenten a mellkasára szorította a kezét.

– Jaj, Valerikém, drága gyermekem! De jó, hogy megjöttél! Csak segíteni akartunk neked, hogy ne kelljen sorban állnod!

Valeria halványan elmosolyodott.

Apró, gúnyos mosoly volt ez, amely Diegót sokkal jobban megrémítette, mint bármilyen kiabálás.

– Milyen figyelmesek vagytok! És mióta jelenti azt a munkavégzés, hogy valaki kórházban fekszik?

Senki sem válaszolt.

Roberto karba tett kézzel állt a lánya mellett.

A pénztárosnő kinyitotta az ügyfélablakot.

– Mendoza mérnök asszony, kérem, nézze át ezt a dokumentumot, és erősítse meg, hogy ön írta-e alá.

Valeria átvette a lapot.

Lassan, figyelmesen végigolvasta.

A teljes neve.

A dolgozói azonosítója.

A 27 600 pesós összeg.

Egy állítólagos orvosi beavatkozás miatti keresőképtelenség.

És legalul egy aláírás, amely szinte tökéletesen megegyezett a sajátjával.

Néhány másodpercig egyetlen szót sem szólt.

Aztán felemelte a fejét, és egyenesen a férjére nézett.

– Diego, honnan szerezted meg az aláírásomat?

– Drágám, én…

– Nem azt kérdeztem, szeretsz-e. Azt kérdeztem, honnan szerezted meg az aláírásomat.

Teresa azonnal közbevágott.

– Jaj, ne túlozz már ennyire! Hiszen ő a férjed! Mi olyan nagy baj van abban, ha aláír helyetted valamit?

Valeria letette a dokumentumot a pultra.

– Az a baj, hogy én erre nem adtam engedélyt. Hogy kitaláltatok egy betegséget, amely nem létezik. És hogy idejöttetek elvenni a fizetésemet, miközben én dolgoztam.

A pénztárosnő értesítette a személyzeti osztály vezetőjét, aki néhány percen belül megjelent egy biztonsági őr kíséretében.

– Mendoza asszony, megerősíti, hogy ön nem adott ilyen meghatalmazást?

– Teljes mértékben.

– Engedélyezi, hogy Diego Navarro úr átvegye az ön bérelőlegét?

– Nem. És szeretném, ha hivatalosan is rögzítenék, hogy valaki egy olyan dokumentumot mutatott be, amelyen nem az én kezem által írt aláírás szerepel.

A biztonsági őr elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet.

Teresa arca a dühtől lángvörössé vált.

– Ez nevetséges! Úgy bánnak a fiammal, mintha valami bűnöző lenne!

Valeria egyenesen az anyósa szemébe nézett.

– Teréz asszony, a fia hamis dokumentummal jött a munkahelyemre, hogy olyan pénzt vegyen fel, amelynek átvételére nem kapott engedélyt. Ön minek nevezné ezt?

Diego lehajtotta a fejét.

– Valeria, kérlek, ne csinálj ebből még nagyobb ügyet.

– Nagyobb ügyet? – ismételte hitetlenkedve a nő. – Mi történt volna, ha a pénztárosnő tényleg odaadja nektek a pénzt?

– Otthon mindent elmagyaráztunk volna.

– Miután elköltöttétek?

Diego hallgatott.

Valeria éles, szúró fájdalmat érzett a mellkasában.

De nem a 27 600 peso miatt.

Hanem valami sokkal rosszabb miatt.

Két éven keresztül egy olyan férfi mellett aludt, aki képes volt tudatosan hazugságot gyártani, meghamisítani a felesége aláírását, majd megjelenni a munkahelyén, hogy az engedélye nélkül rendelkezzen a fizetésével.

És mindezt a saját anyjával együtt tette.

Ugyanazzal az asszonnyal, aki hónapok óta követelte, hogy beleszólhasson Valeria kiadásaiba.

Aki minden bevásárlásába belekötött.

Aki állandóan azt hajtogatta, hogy egy jó feleségnek át kell adnia az összes keresetét a férjének.

Hirtelen rengeteg korábbi esemény új értelmet nyert.

Diego makacs kérdezősködése a fizetési napokról.

Az alkalmak, amikor Teresa átnézte a blokkjait.

Az a különös érdeklődés, amellyel mindketten a bérelőleg pontos összege felől faggatóztak.

Mindez nem véletlen volt.

Előre kitervelték az egészet.

– Diego, nézz rám! – szólította fel Valeria.

A férfi felemelte a tekintetét.

– Tudni akarom, honnan szerezted meg azt az aláírást.

Diego idegesen végigsimított a haján.

– Néhány papírról, amelyek az íróasztalodon voltak.

Valeria ereiben megfagyott a vér.

– Miféle papírokról?

– A lakás iratairól. Volt köztük egy régebbi kérelem másolata, amit annak idején aláírtál. Lefényképeztem.

– Átkutattad a személyes irataimat?

– Nem akartam ártani neked!

Valeriából rövid, keserű nevetés tört fel.

De ebben a nevetésben egyetlen csepp öröm sem volt.

– Beletúrtál a magánirataimba, lefotóztad az aláírásomat, rátetted egy levélre, amit soha nem írtam meg, és most azt mondod, hogy nem akartál nekem ártani?

Teresa hirtelen előrelépett.

– Én mondtam neki, hogy csinálja meg!

Mindenki felé fordult.

Az asszony büszkén felemelte az állát, mintha valami hőstettet vallott volna be.

– Igen, én voltam! Mert valakinek végre rendet kellett tennie! Valeria rengeteget keres, mégis arra költi a pénzét, amire csak akarja! A fiam a férje, tehát joga van beleszólni a döntésekbe!

Roberto egy lépést tett előre.

– Teresa, úgy látom, évek óta összekevered a házasságot azzal, hogy szabadon rendelkezhetsz valaki más bankszámlájával.

– Maga ebbe ne szóljon bele! – rikácsolta az asszony. – Ez férj és feleség dolga!

– Akkor hagyja abba, hogy a fia helyett beszél, és engedje, hogy ő maga válaszoljon! – felelte Roberto.

A sorukra várakozó dolgozók némán figyelték a jelenetet.

Valeria ismét Diego felé fordult.

– Mondj meg nekem valamit. Ezt a levelet is anyád írta?