Anyósom ezt ígérte a lányának: „A testvérednél ingyen szállás, étel, medence és teljes kiszolgálás vár!” Amikor megtudtam, hogy hat rokon akar beköltözni hozzánk a beleegyezésünk nélkül, a férjem az anyja pártjára állt. Nem veszekedtem. Összepakoltam, és elutaztam. Egy héttel később végre megértette, miért voltam mindig halálosan kimerült a családi látogatások után.

1. RÉSZ

– Egy óra múlva megérkezik a lányom az unokáimmal. Már megmondtam nekik, hogy nálatok tölthetik a szabadságukat, úgyhogy remélem, mindennel elkészültetek!

Teresa, az anyósom olyan természetességgel közölte ezt telefonon, mintha csak azt jelentette volna be, hogy leszalad a boltba egy kiló kenyérért.

Egy pillanatig megszólalni sem tudtam.

Aztán a tekintetem az íróasztalomon álló naptárra tévedt.

Mindössze két nap volt hátra addig, hogy a férjemmel, Andrésszel elinduljunk a régóta tervezett nyaralásunkra.

Hónapok óta készültünk rá.

A mexikói Querétaro államban, a Sierra Gorda hegyei között foglaltunk egy hangulatos faházat. Gyönyörű hely volt, erdőkkel és hegyekkel körülvéve. A teraszáról csodálatos kilátás nyílt a fenyvesekre.

Még a buszjegyeinket is jó előre megvettük.

Végre egy teljes hét, amikor csak egymással foglalkozhatunk.

Semmi munkahelyi teendő.

Semmi váratlan vendég.

Semmi véget nem érő családi összejövetel.

És ami számomra a legfontosabb volt: egyetlen ember sem lesz, akit ki kell szolgálnom.

Csakhogy az anyósomnak egészen más elképzelései voltak.

– Ne haragudj, Teresa, de pontosan kik érkeznek? – kérdeztem, bár tökéletesen hallottam, amit mondott.

– Hát Karla, a lányom, meg a gyerekei! Mariana, a legidősebb lánya is jön a kis ikrekkel. A másik két gyerek már alig várja, hogy a medencétekben pancsolhasson. Összesen hatan lesznek. De ne aggódj, olyan hatalmas házatok van, hogy észre sem veszitek őket!

Behunytam a szemem, és mély levegőt vettem.

Andrésszel hosszú évek kemény munkája után vásároltuk meg a házunkat Querétaro külvárosában.

Mindketten otthonról dolgoztunk, ezért olyan helyre vágytunk, ahol kényelmesen élhetünk, és a szabadidőnket is nyugalomban tölthetjük.

Volt egy szép kertünk, úszómedencénk, grillezőnk és egy apró teraszunk, ahol hétvégenként szerettem nyugodtan megreggelizni.

Ezt az otthont magunknak teremtettük meg.

Nem azért dolgoztunk éveken át, hogy ingyenes üdülőszállodát nyissunk az egész rokonságnak.

Csakhogy Teresa ezt soha nem akarta megérteni.

Amióta beköltöztünk, folyamatosan azon törte a fejét, hogyan használhatná ki a házunk és a kertünk nyújtotta lehetőségeket.

Először azt találta ki, hogy alakítsunk ki egy veteményest.

Termesszünk paradicsomot, paprikát, cukkinit és mindenféle zöldséget, amire neki szüksége lehet.

Természetesen a földet nekünk kellett volna megművelnünk, a növényeket nekünk kellett volna gondoznunk, és a termést is nekünk kellett volna betakarítanunk.

Ő pedig időnként betoppant volna a friss zöldségekért.

Amikor elmagyaráztuk neki, hogy nem szeretnénk a hétvégéinket kertészkedéssel tölteni, halálosan megsértődött.

Még azt is felajánlottuk, hogy megvásároljuk neki a zöldségeket, vagy pénzt adunk, hogy beszerezhesse őket a piacon.

De neki ez sem felelt meg.

Nem a zöldségekre volt igazán szüksége.

Hanem arra, hogy mi dolgozzunk, ő pedig élvezhesse a munkánk gyümölcsét.

Aztán elkezdődtek a váratlan látogatások.

Hol Teresa testvérei érkeztek, hol az unokaöccsei és unokahúgai, hol valamilyen távoli rokon, akit alig ismertem.

A forgatókönyv mindig ugyanaz volt.

Teresa akkor telefonált, amikor a vendégek már úton voltak.

Nekünk kellett előkészítenünk a szobákat, bevásárolnunk, megterítenünk és megszerveznünk az étkezéseket.

Pontosabban nekem.

Én főztem.

Én mosogattam.

Én cseréltem az ágyneműt.

És amikor mindenki hazament, én takarítottam fel utánuk.

Andrés eközben kényelmesen elbeszélgetett a rokonaival, tévét nézett, vagy a medencében pihent.

Ha pedig panaszkodni mertem, mindig ugyanazt a választ kaptam.

– Daniela, ne csinálj már ekkora ügyet belőle! Mégiscsak a családomról van szó!

De ezúttal már elegem volt.

– Teresa, holnapután nyaralni megyünk – emlékeztettem. – Nem tudunk vendégeket fogadni.

– Jaj, Daniela, ne kezdd már megint! Ezek családtagok, nem idegenek! Nem azt kérik, hogy építsetek nekik egy új szobát. Csak szeretnének valahol megpihenni!

– De nekünk már megvannak a terveink.

– Akkor átfoglaljátok a jegyeket! Mi ebben olyan bonyolult? Főzöl nekik valamit, kicsit kitakarítasz, és kész. Karla is segíthet, bár tudod, milyen fárasztó lesz neki az utazás.

Először azt hittem, rosszul hallok.

Aztán hitetlenkedve felnevettem.

– Várj csak! A lányod tehát idejön pihenni, én pedig dolgozzak azért, hogy ő jól érezhesse magát?

– Ne légy szemtelen, Daniela! Neked tényleg mindenre van valami visszavágásod!

Mielőtt válaszolhattam volna, rám csapta a telefont.

Egy darabig csak álltam, kezemben a készülékkel.

Aztán kimentem a kertbe megkeresni a férjemet.

Andrés éppen a fűnyírót rakta el.

– Most hívott az anyád – mondtam. – Karla idejön a gyerekeivel, Marianával és az ikrekkel. Állítólag egy óra múlva itt lesznek, és nekünk kell elszállásolnunk őket.

Andrés még csak fel sem nézett.

– És? Mi ezzel a probléma? Ezer éve nem láttuk Karlát.

A közönye szinte jobban fájt, mint az anyja viselkedése.

– Az a probléma, hogy holnapután indulunk nyaralni!

– Akkor átfoglaljuk a jegyeket.

Dermedten bámultam rá.

– Ezt most komolyan mondod?

– Daniela, mindössze hét napról van szó. Ne csinálj már ekkora drámát! Tudod, hogy szeretek együtt lenni a családommal.

Összefontam a karomat.

– Persze hogy szeretsz. Te beszélgetsz velük, nevettek, fürödtök a medencében. Én meg egész nap a konyhában állok, főzök, mosogatok, aztán kitakarítom az egész házat!

– Jaj, ne túlozz! Én is tudok főzni!

Lassan bólintottam.

– Remek. Akkor mostantól mindent te intézel.

Andrés értetlenül nézett rám.

– Komolyan nem értem, miért viselkedsz így. A családért tenni valamit örömnek kellene lennie, nem tehernek!

És ebben a pillanatban minden eldőlt.

Nem akartam többé vitatkozni.

Nem akartam könyörögni, sírni vagy újra elmagyarázni neki, hogy az én időm is ugyanolyan értékes, mint az övé.

És végképp nem akartam feláldozni a régóta várt szabadságomat csak azért, hogy bebizonyítsam, milyen jó feleség vagyok.

Szó nélkül visszamentem a házba.

A bőröndjeink már majdnem teljesen be voltak pakolva.

Fogtam a sajátomat, kivonszoltam az előszobába, felvettem egy könnyű nyári ruhát, majd a fejemre tettem a széles karimájú szalmakalapomat.

Ezután taxit hívtam.

Amikor Andrés meglátta, hogy a bejárat felé indulok, letette a szerszámait.

– Daniela? Hová mész?

Rámosolyogtam.

– Nyaralni.

Elképedve nézett rám.

– Tessék?

– Jól hallottad. Elutazom, és élvezem a szabadságomat.

– Daniela, várj már! És mit csináljak a vendégekkel?

A taxi éppen ekkor gördült a ház elé.

Kinyitottam a csomagtartót, és betettem a bőröndömet.

Aztán a férjem felé fordultam.

– Amit csak szeretnél, drágám. Az előbb te magad mondtad, milyen csodálatos érzés a családért dolgozni. Eszem ágában sincs megfosztani téged ettől az örömtől.

Andrés tátott szájjal meredt rám.

Én pedig beültem az autóba.

A sofőr elindult.

A hátsó ablakon keresztül még láttam, ahogy a férjem tanácstalanul áll a házunk előtt.

Hátradőltem az ülésen, és hosszú idő után először megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Andrés ekkor még nem sejtette, hogy éppen most vállalta el élete legkimerítőbb munkahétét.