Karla arca felragyogott.

– Mondd csak, öcskös, decemberben visszajöhetnénk? Amikor a gyerekeknek iskolai szünetük lesz, eltölthetnénk itt néhány napot!

Andrés letette a bőröndöt.

– Ezt még nem tudom, Karla.

A nő értetlenül bámult rá.

– Hogyhogy nem tudod? Most is minden olyan remekül sikerült!

Andrés egyenesen a szemébe nézett.

– Nektek talán.

Karla arca megfeszült.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy ez a ház nem szálloda. Ha legközelebb jönni szeretnétek, előtte meg kell kérdeznetek minket. És Danielának meg nekem is bele kell egyeznünk.

– Jaj, Andrés, ne túlozz már! Család vagyunk!

A férjem bólintott.

– Pontosan. Éppen ezért tisztelnünk kellene egymást.

Karla most először nem tudott mit felelni.

Nem sokkal később Mariana is megjelent az ikrekkel, a másik két gyerek pedig az autóhoz szaladt.

A búcsúzás meglehetősen hűvösre sikerült.

Aztán végre elmentek.

Andrés becsukta a bejárati ajtót.

Percekig csak állt az előszobában.

A ház borzalmasan festett.

A konyhára alapos takarítás várt.

Mindenhol használt ágynemű hevert.

A kertben is rengeteg tennivaló maradt.

De hét nap után először senki sem kért tőle semmit.

Leroskadt a kanapéra, hátrahajtotta a fejét, és hatalmasat sóhajtott.

Mintha egész héten visszatartotta volna a lélegzetét.

Aznap este felhívott.

– Daniela? Mikor jössz haza?

– Holnap délután. Miért?

– Szeretnék beszélni veled.

– Történt valami?

A vonal másik végén hosszú csend támadt.

Aztán halkan megszólalt.

– Igen. De inkább személyesen mondanám el.

Amikor másnap hazaértem, kissé lebarnulva, kipihenten és kitűnő hangulatban léptem be az ajtón.

Csodálatos napokat töltöttem a Sierra Gorda hegyei között.

Erdei ösvényeken sétáltam, élveztem a friss levegőt, és minden reggel úgy reggeliztem, hogy nem kellett azon gondolkodnom, mit főzzek másoknak.

Kinyitottam az ajtót, és behúztam magam után a bőröndömet.

Andrés már várt rám.

Olyan arckifejezése volt, amilyet korábban soha nem láttam rajta.

Odajött, elvette a csomagomat, és szorosan magához ölelt.

– Rettenetesen hiányoztál.

Elnevettem magam.

– Mi történt? Nem volt olyan szórakoztató a családoddal tölteni az időt?

Lesütötte a szemét.

– Kérlek, ne gúnyolódj! Tudom, hogy megérdemlem.

Letettem a szalmakalapomat egy székre.

– Rendben. Akkor mesélj!

Felnézett rám.

– Igazad volt.

Egy pillanatra elhallgatott.

– Mindenben.

Nem szóltam semmit.

– Azt hittem, vendégeket fogadni egyszerű dolog. Azt gondoltam, csak túlzol, amikor azt mondod, mennyire kimerülsz a családi látogatások után.

Végigsimított az arcán.

– Fogalmam sem volt róla, mennyi mindent csinálsz. Főzés, takarítás, bevásárlás, gyerekfelügyelet, mosogatás… Egyetlen nyugodt percem sem volt.

– És a vendégeid? – kérdeztem.

Keserűen felnevetett.

– Boldogan mentek haza. Azt mondták, fantasztikus nyaralásuk volt.

Nem tudtam megállni nevetés nélkül.

– Hát, örülök, hogy legalább valaki élvezte.

Andrés egy pillanatra elmosolyodott, majd ismét komollyá vált.

– Le kellett mondanom a jegyeinket. A pénz egy részét elveszítettük. És egy teljes héten át egyedül intéztem mindent.

Nagyot nyelt.

– Most már értem, miért voltál mindig olyan fáradt, amikor a családom nálunk járt.

Közelebb léptem hozzá, és megsimítottam a karját.

– Andrés, soha nem zavart, ha a nővéred meglátogatott minket. Az unokaöcséiddel és unokahúgaiddal is szívesen töltök időt.

Egyenesen a szemébe néztem.

– Az fáj, hogy mások döntenek az időmről. Hogy az anyád gondolkodás nélkül megígéri az én munkámat. És hogy te természetesnek veszed, hogy majd én megoldom a következményeket.

Lassan bólintott.

– Tudom. Igazságtalan voltam veled.

– És nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen.

– Nem fog. Megígérem.

Miután bevittem a bőröndömet a hálószobába, körbejártam a házat.

A konyhában még mindig rendetlenség volt.

Néhány törölköző mosásra várt.

A kertre is ráfért volna egy kis gondoskodás.

Andrés úgy követett, mint egy kisgyerek, aki attól tart, hogy az anyja mindjárt ellenőrzi a házi feladatát.

– Tudom, hogy borzalmasan néz ki minden – mondta. – Holnap rendet rakok.

Elmosolyodtam.

– Nem kell mindent ma megcsinálnod.

– Tudom. De most én szeretném elintézni.

Leültem a kanapéra, és mesélni kezdtem a nyaralásomról.

A hatalmas fákról.

A friss hegyi levegőről.

Egy apró kávézóról, amelyet a faház közelében fedeztem fel.

És arról, milyen csodálatos érzés úgy felébredni reggel, hogy senki sem kérdezi meg azonnal, mi lesz a reggeli.

Andrés figyelmesen hallgatott.

Ez a beszélgetés egészen más volt, mint a korábbiak.

Nem védte meg az anyját.

Nem keresett kifogásokat a nővére viselkedésére.

Egyszerűen csak meghallgatott.

A következő napokban pedig valóban változni kezdtek a dolgok.

Andrés rendbe tette a házat, megszervezte a bevásárlást, sőt egyszer még különleges vacsorát is készített kettőnknek.

Egyik este váratlanul megkérdezte:

– Daniela, lenne kedved újra elutazni?

Meglepetten néztem rá.

– Miért?

– Mert szeretném bepótolni az elveszített közös nyaralásunkat.

– Akkor mindent újra meg kell szerveznünk.

Megfogta a kezem.

– Ezúttal senkinek sem fogom megengedni, hogy keresztülhúzza a terveinket.

Akkor azt hittem, végre mindketten megtanultunk valami nagyon fontosat.

Csakhogy Teresa még egyáltalán nem fogadta el, hogy megváltoztak a szabályok.

Körülbelül egy hónappal később éppen reggeliztünk, amikor megszólalt Andrés telefonja.

A kijelzőn az anyja neve jelent meg.

Felvette, és kihangosította.

– Szia, kisfiam! Hogy vagytok, drágáim? Mit csináltok?

– Jól vagyunk, anya. És te?

– Én remekül! Figyelj csak, Karlával azon gondolkodunk, hogy megint meglátogatnánk benneteket. A gyerekek újra szeretnének fürdeni a medencétekben, és a lányomnak is nagyon szüksége lenne néhány nap pihenésre.

Andrés lassan letette a kávéscsészéjét.

Ránéztem, és felvontam az egyik szemöldökömet.

A tenyerével letakarta a mikrofont, és odasúgta:

– Már megint a mi házunkba szervezik a nyaralásukat.

Elmosolyodtam.

– Akkor most rajtad a sor, hogy válaszolj.

Andrés elvette a kezét a mikrofonról.

– Anya, most nem fogadunk vendégeket.

A vonal másik végén döbbent csend támadt.

– Tessék? Hogyhogy nem? Már nézegetjük a jegyeket!

– Akkor ne vegyétek meg őket.

– De Andrés! Mi vagyunk a családod!

– Tudom, anya. De nem szervezhetsz látogatásokat a házunkba anélkül, hogy előtte megkérdeznél minket.

Teresa hangja azonnal megváltozott.

– Mi ütött beléd? Mióta beszélsz így az anyáddal? Daniela áll emögött? Most már ő mondja meg neked, mit csinálj?

Andrés mély levegőt vett.

– Nem, anya. Ezt én mondom. Ez az én döntésem.

– Az a nő teljesen megváltoztatott! Régen soha nem volt bajod azzal, ha meglátogattunk!

– Régen azt sem vettem észre, mennyi munkája van Danielának minden látogatásotokkal.

Teresa megvetően felhorkant.

– Jaj, ugyan már! Most komolyan ekkora drámát csinálsz néhány tányér étel elkészítéséből?

Andrés röviden felnevetett.

De a nevetésében semmi vidámság nem volt.

– Nem néhány tányérról volt szó, anya. Hanem hét teljes napról.

Most már nyugodtan, de határozottan beszélt.

– Főztem, mosogattam, takarítottam, bevásároltam, pelenkát vettem, vigyáztam a babákra, és mindent én intéztem. Ráadásul le kellett mondanom a közös nyaralásunkat is, mert a beleegyezésünk nélkül érkeztetek.

Teresa egy pillanatra elhallgatott.

Aztán így szólt:

– Miért olyan nagy baj az, ha valaki segít a családjának?

– Semmi baj nincs vele. De a segítség önkéntes. Nem kötelezhetsz rá másokat. És főleg nem ígérheted oda a feleségem munkáját anélkül, hogy megkérdeznéd őt.