Karla arca felragyogott.
– Mondd csak, öcskös, decemberben visszajöhetnénk? Amikor a gyerekeknek iskolai szünetük lesz, eltölthetnénk itt néhány napot!
Andrés letette a bőröndöt.
– Ezt még nem tudom, Karla.
A nő értetlenül bámult rá.
– Hogyhogy nem tudod? Most is minden olyan remekül sikerült!
Andrés egyenesen a szemébe nézett.
– Nektek talán.
Karla arca megfeszült.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy ez a ház nem szálloda. Ha legközelebb jönni szeretnétek, előtte meg kell kérdeznetek minket. És Danielának meg nekem is bele kell egyeznünk.
– Jaj, Andrés, ne túlozz már! Család vagyunk!
A férjem bólintott.
– Pontosan. Éppen ezért tisztelnünk kellene egymást.
Karla most először nem tudott mit felelni.
Nem sokkal később Mariana is megjelent az ikrekkel, a másik két gyerek pedig az autóhoz szaladt.
A búcsúzás meglehetősen hűvösre sikerült.
Aztán végre elmentek.
Andrés becsukta a bejárati ajtót.
Percekig csak állt az előszobában.
A ház borzalmasan festett.
A konyhára alapos takarítás várt.
Mindenhol használt ágynemű hevert.
A kertben is rengeteg tennivaló maradt.
De hét nap után először senki sem kért tőle semmit.
Leroskadt a kanapéra, hátrahajtotta a fejét, és hatalmasat sóhajtott.
Mintha egész héten visszatartotta volna a lélegzetét.
Aznap este felhívott.
– Daniela? Mikor jössz haza?
– Holnap délután. Miért?
– Szeretnék beszélni veled.
– Történt valami?
A vonal másik végén hosszú csend támadt.
Aztán halkan megszólalt.
– Igen. De inkább személyesen mondanám el.
Amikor másnap hazaértem, kissé lebarnulva, kipihenten és kitűnő hangulatban léptem be az ajtón.
Csodálatos napokat töltöttem a Sierra Gorda hegyei között.
Erdei ösvényeken sétáltam, élveztem a friss levegőt, és minden reggel úgy reggeliztem, hogy nem kellett azon gondolkodnom, mit főzzek másoknak.
Kinyitottam az ajtót, és behúztam magam után a bőröndömet.
Andrés már várt rám.
Olyan arckifejezése volt, amilyet korábban soha nem láttam rajta.
Odajött, elvette a csomagomat, és szorosan magához ölelt.
– Rettenetesen hiányoztál.
Elnevettem magam.
– Mi történt? Nem volt olyan szórakoztató a családoddal tölteni az időt?
Lesütötte a szemét.
– Kérlek, ne gúnyolódj! Tudom, hogy megérdemlem.
Letettem a szalmakalapomat egy székre.
– Rendben. Akkor mesélj!
Felnézett rám.
– Igazad volt.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Mindenben.
Nem szóltam semmit.
– Azt hittem, vendégeket fogadni egyszerű dolog. Azt gondoltam, csak túlzol, amikor azt mondod, mennyire kimerülsz a családi látogatások után.
Végigsimított az arcán.
– Fogalmam sem volt róla, mennyi mindent csinálsz. Főzés, takarítás, bevásárlás, gyerekfelügyelet, mosogatás… Egyetlen nyugodt percem sem volt.
– És a vendégeid? – kérdeztem.
Keserűen felnevetett.
– Boldogan mentek haza. Azt mondták, fantasztikus nyaralásuk volt.
Nem tudtam megállni nevetés nélkül.
– Hát, örülök, hogy legalább valaki élvezte.
Andrés egy pillanatra elmosolyodott, majd ismét komollyá vált.
– Le kellett mondanom a jegyeinket. A pénz egy részét elveszítettük. És egy teljes héten át egyedül intéztem mindent.
Nagyot nyelt.
– Most már értem, miért voltál mindig olyan fáradt, amikor a családom nálunk járt.
Közelebb léptem hozzá, és megsimítottam a karját.
– Andrés, soha nem zavart, ha a nővéred meglátogatott minket. Az unokaöcséiddel és unokahúgaiddal is szívesen töltök időt.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Az fáj, hogy mások döntenek az időmről. Hogy az anyád gondolkodás nélkül megígéri az én munkámat. És hogy te természetesnek veszed, hogy majd én megoldom a következményeket.
Lassan bólintott.
– Tudom. Igazságtalan voltam veled.
– És nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen.
– Nem fog. Megígérem.
Miután bevittem a bőröndömet a hálószobába, körbejártam a házat.
A konyhában még mindig rendetlenség volt.
Néhány törölköző mosásra várt.
A kertre is ráfért volna egy kis gondoskodás.
Andrés úgy követett, mint egy kisgyerek, aki attól tart, hogy az anyja mindjárt ellenőrzi a házi feladatát.
– Tudom, hogy borzalmasan néz ki minden – mondta. – Holnap rendet rakok.
Elmosolyodtam.
– Nem kell mindent ma megcsinálnod.
– Tudom. De most én szeretném elintézni.
Leültem a kanapéra, és mesélni kezdtem a nyaralásomról.
A hatalmas fákról.
A friss hegyi levegőről.
Egy apró kávézóról, amelyet a faház közelében fedeztem fel.
És arról, milyen csodálatos érzés úgy felébredni reggel, hogy senki sem kérdezi meg azonnal, mi lesz a reggeli.
Andrés figyelmesen hallgatott.
Ez a beszélgetés egészen más volt, mint a korábbiak.
Nem védte meg az anyját.
Nem keresett kifogásokat a nővére viselkedésére.
Egyszerűen csak meghallgatott.
A következő napokban pedig valóban változni kezdtek a dolgok.
Andrés rendbe tette a házat, megszervezte a bevásárlást, sőt egyszer még különleges vacsorát is készített kettőnknek.
Egyik este váratlanul megkérdezte:
– Daniela, lenne kedved újra elutazni?
Meglepetten néztem rá.
– Miért?
– Mert szeretném bepótolni az elveszített közös nyaralásunkat.
– Akkor mindent újra meg kell szerveznünk.
Megfogta a kezem.
– Ezúttal senkinek sem fogom megengedni, hogy keresztülhúzza a terveinket.
Akkor azt hittem, végre mindketten megtanultunk valami nagyon fontosat.
Csakhogy Teresa még egyáltalán nem fogadta el, hogy megváltoztak a szabályok.
Körülbelül egy hónappal később éppen reggeliztünk, amikor megszólalt Andrés telefonja.
A kijelzőn az anyja neve jelent meg.
Felvette, és kihangosította.
– Szia, kisfiam! Hogy vagytok, drágáim? Mit csináltok?
– Jól vagyunk, anya. És te?
– Én remekül! Figyelj csak, Karlával azon gondolkodunk, hogy megint meglátogatnánk benneteket. A gyerekek újra szeretnének fürdeni a medencétekben, és a lányomnak is nagyon szüksége lenne néhány nap pihenésre.
Andrés lassan letette a kávéscsészéjét.
Ránéztem, és felvontam az egyik szemöldökömet.
A tenyerével letakarta a mikrofont, és odasúgta:
– Már megint a mi házunkba szervezik a nyaralásukat.
Elmosolyodtam.
– Akkor most rajtad a sor, hogy válaszolj.
Andrés elvette a kezét a mikrofonról.
– Anya, most nem fogadunk vendégeket.
A vonal másik végén döbbent csend támadt.
– Tessék? Hogyhogy nem? Már nézegetjük a jegyeket!
– Akkor ne vegyétek meg őket.
– De Andrés! Mi vagyunk a családod!
– Tudom, anya. De nem szervezhetsz látogatásokat a házunkba anélkül, hogy előtte megkérdeznél minket.
Teresa hangja azonnal megváltozott.
– Mi ütött beléd? Mióta beszélsz így az anyáddal? Daniela áll emögött? Most már ő mondja meg neked, mit csinálj?
Andrés mély levegőt vett.
– Nem, anya. Ezt én mondom. Ez az én döntésem.
– Az a nő teljesen megváltoztatott! Régen soha nem volt bajod azzal, ha meglátogattunk!
– Régen azt sem vettem észre, mennyi munkája van Danielának minden látogatásotokkal.
Teresa megvetően felhorkant.
– Jaj, ugyan már! Most komolyan ekkora drámát csinálsz néhány tányér étel elkészítéséből?
Andrés röviden felnevetett.
De a nevetésében semmi vidámság nem volt.
– Nem néhány tányérról volt szó, anya. Hanem hét teljes napról.
Most már nyugodtan, de határozottan beszélt.
– Főztem, mosogattam, takarítottam, bevásároltam, pelenkát vettem, vigyáztam a babákra, és mindent én intéztem. Ráadásul le kellett mondanom a közös nyaralásunkat is, mert a beleegyezésünk nélkül érkeztetek.
Teresa egy pillanatra elhallgatott.
Aztán így szólt:
– Miért olyan nagy baj az, ha valaki segít a családjának?
– Semmi baj nincs vele. De a segítség önkéntes. Nem kötelezhetsz rá másokat. És főleg nem ígérheted oda a feleségem munkáját anélkül, hogy megkérdeznéd őt.





