Andrés mély levegőt vett.
– Nem. Ha már itt vagytok, végigcsináljuk ezt a látogatást. De egy dolgot meg kell értened. Ez Daniela és az én otthonom. Nem szálloda.
Karla sértődötten elhúzta a száját.
– Hűha, de érzékeny lettél! Régen nem voltál ilyen.
Andrés nyugodtan nézett rá.
– Régen Daniela mindent megcsinált, én pedig észre sem vettem, mennyi munka van vele.
– Jaj, ne csinálj már ekkora drámát! Mi azért jöttünk, hogy együtt legyünk veled!
– Akkor miért nekem kell állandóan főznöm, elmosogatnom és összetakarítanom utánatok?
Karla habozás nélkül felelt.
– Mert te vagy a házigazda!
Ez a néhány szó jobban mellbe vágta Andrést, mint a nővére valaha is gondolta volna.
Mert hirtelen eszébe jutott, hányszor kellett nekem ugyanezt a hozzáállást eltűrnöm.
Nem vitatkozott tovább.
Felállt, és bement a konyhába.
Aznap reggel mexikói rántottát készített paradicsommal és chilipaprikával, mellé babot, meleg tortillát és kávét tálalt.
Utána elmosogatott, rendet rakott a nappaliban, és letörölte az asztalról a gyerekek által otthagyott ételmaradékokat.
Még délelőtt Mariana lépett oda hozzá.
– Andrés bácsi, tudnál venni pelenkát az ikreknek? Már majdnem elfogyott. És nedves törlőkendő is kellene!
Andrés az órájára pillantott.
Húsz perc múlva fontos online munkahelyi megbeszélése lett volna.
– Nem tudnál te elmenni érte?
Mariana felvonta a szemöldökét.
– Olyan fáradt vagyok! Ráadásul nem ismerem a környéket.
Andrés szó nélkül felvette a kocsikulcsát.
Elment a gyógyszertárba, megvette a pelenkákat és a törlőkendőket, majd két teli szatyorral tért haza.
Amikor belépett a házba, Karla a kanapén heverészett, és egy sorozatot nézett.
A gyerekek közben az összes díszpárnát kihordták a kertbe.
– Karla, segítenél ezt összeszedni?
A nő hanyagul intett.
– Mindjárt, Andrés! Most pihenek egy kicsit.
A férjem körbenézett.
A medencében játékok úsztak.
Az asztalokon üres poharak sorakoztak.
A földön morzsák és nassolnivalók maradékai hevertek.
A kerti bútorokra vizes törölközőket dobáltak.
Andrés néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Aztán fogott egy seprűt.
A következő napokban az élete véget nem érő házimunkává változott.
Kora reggel felkelt, és elkészítette a reggelit.
Utána megpróbált a számítógépén dolgozni.
Csakhogy a vendégek folyamatosan félbeszakították.
Hol az egyik iker kezdett sírni.
Hol a másiknak kellett pelenkát cserélni.
Aztán Karla jelent meg a dolgozószoba ajtajában.
– Andrés, tudnál nekünk valamit főzni?
Délben az egész társaságra főzött.
Délután kitakarította a konyhát, összeszedte a játékokat, és vigyázott a gyerekekre, amíg Mariana zuhanyozott vagy pihent.
Még a babatápszer elkészítését is megtanulta Mariana útmutatásai alapján, mert a fiatal nő állandóan arra hivatkozott, hogy szüksége van még egy kis alvásra.
Andrésnek kezdetben nem volt ellenére, hogy segítsen a kicsikkel.
Nem ez bántotta igazán.
Hanem az, hogy senkinek eszébe sem jutott megkérdezni, van-e rá ideje.
Mindenki természetesnek vette, hogy majd ő megoldja.
Egyik délután az egyik kisbabát ringatta a karjában, amikor meglátta Karlát és Marianát a medence mellett.
Mindketten hideg italokat kortyolgattak, és egy telefonon nézett videón nevettek.
Karla hirtelen odakiáltott:
– Andrés! Hoznál nekünk egy kis tostadas-t?
A férjem lenézett a karjában tartott csecsemőre.
– Most elfoglalt vagyok.
– Akkor tedd le egy kicsit a hordozójába! Semmi baja nem lesz!
Andrés nem válaszolt.
Végignézett a házon, a kerten, a szobákon és a konyhán.
Mindenhol rendetlenség uralkodott.
Éveken át dolgoztunk azért, hogy nyugodt, kényelmes életünk lehessen.
Most pedig Andrés úgy érezte magát a saját otthonában, mint egy ingyen dolgozó szállodai alkalmazott.
És ekkor eszébe jutott egy néhány hónappal korábbi beszélgetésünk.
Aznap néhány nagybátyját láttuk vendégül.
Miután mindenki hazament, én a konyhában álltam, és egy hatalmas halom tányért mosogattam.
Andrés bejött, meglátta a kimerült arcomat, és ezt mondta:
„Nem értem, miért bosszankodsz ennyit. Hiszen csak néhány órát töltöttünk együtt a családdal!”
Most végre megértette.
Nem csupán néhány óráról volt szó.
Hanem hosszú napokról.
Láthatatlan munkáról, amelyet senki sem vett észre, amíg én szó nélkül elvégeztem.
És még mindig nem ért véget a megpróbáltatása.
A negyedik napon e-mailt kapott a busztársaságtól.
Mivel nem használtuk fel az előre lefoglalt jegyeket, el kellett döntenie, hogy átfoglalja őket, vagy visszatérítést kér.
Átnézte a feltételeket.
Kiderült, hogy a pénz egy részét mindenképpen elveszítjük.
Fel is hívta az ügyfélszolgálatot, és végül visszaigényelte, amit még lehetett.
A közösen lefoglalt hegyi faházat szintén le kellett mondania.
Sokáig bámulta a képernyőn megjelenő visszaigazolást.
A közös nyaralásunknak végleg búcsút inthettünk.
Amikor Karla észrevette, milyen komor lett, megkérdezte, mi történt.
– Le kellett mondanom az utazásunkat – felelte Andrés.
Karla csak vállat vont.
– Na és? Nem olyan nagy tragédia! Így legalább nyugodtan itt maradhatunk vasárnapig.
Andrés felkapta a fejét.
– Vasárnapig?
– Igen, persze! Anya azt mondta, egy teljes hétig maradhatunk!
A férjem összeszorította az ajkát.
– Ezt anya veletek beszélte meg. Nem velem.
Karla fintorgott.
– Már megint kezded?
Andrés nem szólt semmit.
Bement a dolgozószobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.
A vendégek érkezése óta először semmi másra nem vágyott, mint hogy minél előbb hazamenjenek.
Csakhogy a hátralévő napok még fárasztóbbnak bizonyultak.
A gyerekek szinte mindennap használták a medencét, és mindenfelé szétszórták a játékaikat.
Karla elvárta, hogy mindennap más étel kerüljön az asztalra.
– Nyaralás alatt mégsem ehetjük két napig ugyanazt! – jelentette ki.
Marianának állandóan szüksége volt valakire, aki vigyáz az ikrekre, amíg elkészülődik.
És valahányszor Andrés le akart ülni öt percre, valaki újabb kéréssel állt elő.
Egyik este, miután végre elmosogatta az utolsó tányért is, rájött, hogy aznap szinte semmit nem evett.
Kinyitotta a hűtőt.
Talált benne egy kevés előző napi rizst és néhány darab sült csirkét.
Kiszedett magának egy adagot, és egyedül kiült a teraszra.
A kivilágított medence vize halkan csillogott a sötétben.
Hosszú órák után először csend volt.
Andrés elővette a telefonját, és megnyitotta a beszélgetésünket.
Az elmúlt napokban több fényképet is küldtem neki.
Az egyiken a fenyőkkel körülvett faház látszott.
A másikon egy csésze kávé állt az ablak mellett, mögötte csodálatos hegyi panorámával.
Egy harmadik képen a cipőm volt látható egy keskeny erdei ösvény szélén.
Én valóban pihentem.
Ő pedig a végkimerülés határán volt.
Végül írt nekem egy üzenetet.
„Daniela, remélem, nagyon élvezed a nyaralásodat. Ha hazajössz, beszélnünk kell.”
Nem válaszoltam azonnal.
És Andrés ekkor értette meg, hogy nem várhatja el tőlem, hogy megvigasztaljam egy olyan helyzet miatt, amelyet ő maga idézett elő.
Vasárnap reggel a vendégek végre elkezdtek összepakolni.
Karla elégedett mosollyal lépett ki a szobájából.
– Jaj, de jót tett nekünk ez a kis pihenés! – lelkendezett. – A gyerekek fantasztikusan érezték magukat!
Andrés éppen az egyik bőröndöt cipelte kifelé.
– Örülök, hogy kipihentétek magatokat.





