Egy bordó színű dobozkát adott át neki.
Végigpillantottam az asztalokon, Mateót keresve.
Andrés unokatestvére békésen vacsorázott, és még mindig abban a hitben élt, hogy az örökségét biztonságosan lekötötték a bankban.
Ekkor a ceremóniamester bejelentette, hogy a vőlegény édesanyja különleges meglepetéssel készült.
Ofelia átvette a mikrofont.
– Egy anya mindig pontosan tudja, melyik gyermekének van a legnagyobb szüksége segítségre – kezdte ünnepélyesen. – Ma egy vadonatúj lakás kulcsait szeretném átadni. Az ingatlant azért vásároltam, hogy biztosítsam a családunk jövőjét.
Andrés széles mosollyal felállt, és kinyújtotta a kezét.
Az anyja azonban meg sem állt mellette.
Egyszerűen elsétált a saját fia mellett.
Aztán Daniela elé lépett, és mindenki szeme láttára felnyitotta a bordó dobozkát.
Abban a pillanatban még senki sem sejtette, hogy az ünnepi ajándéknak álcázott meglepetés milyen súlyos titkot rejt.
2. RÉSZ
– A tiéd, kislányom! – jelentette be Ofelia diadalmas mosollyal, és Daniela tenyerébe helyezte a kulcsokat.
– Egy lakás egy vadonatúj toronyházban, portaszolgálattal és saját parkolóhellyel! Mostantól legalább nem kell többé albérletre pazarolnotok a pénzeteket!
Daniela örömében felsikoltott, majd az anyja nyakába borult.
Rubén azonnal otthagyta a falatokkal megrakott asztalt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a kulcscsomón lógó kapunyitót.
A teremben tapsvihar tört ki.
Bár néhány vendég zavartan pillantott Andrés felé.
A férjem még mindig állt.
A keze továbbra is kinyújtva maradt.
– Anya – szólalt meg végül –, honnan szerezted erre a pénzt?
Ofelia arcáról egyetlen pillanatra lehervadt a mosoly.
– Jaj, kisfiam! Most komolyan kihallgatást akarsz tartani? Éppen ma? A nővéred évek óta küszködik, nektek pedig már van hol laknotok.
– Egy jelzáloghitellel terhelt lakásban élünk – szóltam közbe. – És ezzel még mindig nem válaszolt a kérdésére.
Az anyósom olyan pillantást vetett rám, amelyet túlságosan is jól ismertem.
– A saját pénzügyeidet ne keverd bele a családom dolgaiba!
– Akkor ön se használja az én lakásomat ürügyként arra, hogy eldöntse, mi jár a fiának.
Andrés gyengéden megfogta a karomat, és néhány lépéssel távolabb vezetett a hangfalaktól.
Az arca falfehér volt.
– Valeria, az az épület a kulcstartón… Daniela két hónappal ezelőtt mutatott róla fényképeket. Azt mondta, anya segít neki lakást keresni.
Eszembe jutott Ofelia korábbi üzenete.
Ez nem lehetett véletlen.
Elkértem Andrés telefonját, és megkerestük azokat az e-maileket, amelyeket az Emilia nagymama házának eladását intéző közjegyzői iroda küldött.
A férjem hónapokon át még csak meg sem nyitotta őket.
Egyszerűen megbízott az anyjában.
Végül megtaláltunk egy négy hónappal korábbi levelet.
A mellékletek között ott volt az adásvételi szerződés egyszerű másolata, az ügylet költségeinek részletes kimutatása, valamint a vevő által teljesített banki átutalás bizonylata.
A pénzt arra a számlára utalták, amelyet Ofelia meghatalmazottként megadott.
Az összeg egyértelműen szerepelt a dokumentumon.
4 200 000 mexikói peso.
Ennyiért adták el a nagymama házát.
Az igazolt költségek 120 000 pesót tettek ki.
Vagyis 4 080 000 peso maradt.
Ez pontosan 1 360 000 pesót jelentett mindhárom unokának.
– Azt mondta, a bank még mindig nem engedte felszabadítani az összeget – suttogta Andrés.
– Itt viszont az áll, hogy már négy hónapja megkapta.
Ekkor még nem tudtuk bizonyítani, mennyit költött el belőle, és jogilag kinek a tulajdonában volt az új lakás.
Egyvalami azonban már teljesen világos volt.
A banki késedelemről szóló történet hazugság volt.
Találtunk egy másik üzenetet is, amelyet Andrés néhány héttel az ingatlan eladása után küldött az anyjának.
„Anya, kérlek, mondd meg, mennyi pénz jár nekem, és mikor utalod át.”
Ofelia válaszul lefényképezte a vérnyomásmérőjét, és csak ennyit írt:
„Ne idegesítsetek fel!”
Pontosan emlékeztem arra a délutánra.
Andrés azonnal elment gyógyszert vásárolni neki.
Attól kezdve pedig egyszer sem hozta szóba az örökségét.
Megkerestük Mateót, Andrés unokatestvérét.
Huszonkilenc éves volt, szoftverfejlesztőként dolgozott, és általában inkább meghallgatta az embereket, mielőtt vitába szállt volna velük.
Megmutattam neki az e-mailt, és úgy tartottam a telefont, hogy minden sort alaposan elolvashasson.
– Én arra adtam meghatalmazást, hogy eladja a házat! – mondta, és azonnal felállt. – Nem arra, hogy az örökségemet Danielának ajándékozza!
– Tudom – feleltem. – Azt szeretném, ha mindhárman ugyanazt a magyarázatot hallanátok. Ugyanattól az embertől. Egyszerre.
Odamentünk Ofeliához, aki még mindig büszkén pózolt a fényképezőgépek előtt a lányával.
Andrés megkérte, hogy mikrofon nélkül, négyszemközt beszéljenek.
Az anyja azonban ragaszkodott hozzá, hogy mindenki hallja, milyen nagylelkű volt.
Ismertem már ezt a módszert.
Valahányszor Andrés megpróbált határt szabni neki, Ofelia a magánbeszélgetést nyilvános jelenetté változtatta.
Aztán azzal vádolta a fiát, hogy mindenki előtt megalázta.
Csakhogy ezúttal nemcsak Andrés volt érintett.
Mateo is elveszíthette a pénzét.
Az örökségéből szerette volna kifizetni egy kisebb ház önrészét, de még mindig két munkatársával lakott együtt egy bérelt lakásban.
– Anya, a nagymama házának árából vetted ezt a lakást? – kérdezte Andrés.
– Olyasmibe fektettem a pénzt, ami a családban marad.
– Kinek a nevén van?
– Hihetetlen, mennyire bizalmatlanok lettetek, amióta Valeria bekerült ebbe a családba!
Mateo előrelépett.
– Ofelia néni, négy hónapja kérdezem, hol van az egyharmad részem. Kétszer is elküldtem a bankszámlaszámomat.
Ofelia úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
A vendégek felé fordult.
– A lányomnak biztonságra van szüksége! Andrésnek van egy felesége, akinek saját lakása van. Mateo egyedülálló. Szerintetek kinek van nagyobb szüksége segítségre? Na, mondjátok meg!
Daniela arcáról lassan eltűnt a mosoly.
Először a kulcsokat nézte meg a kezében, aztán a bátyjára pillantott.





