Eltáncoltuk az első közös táncunkat.
Csakhogy olyan feszültség volt közöttünk, amelyet egyetlen esküvői fénykép sem tudott eltüntetni.
Lassan aztán újraindultak a beszélgetések.
A vendégek próbáltak visszatérni az ünnepléshez.
Édesanyám később a kertben ölelt át.
– Andrés végre úgy döntött, hogy meghallgat téged – mondta halkan.
Nem feleltem.
Egyetlen jó döntés nem törölhetett el öt évnyi hallgatást.
Aznap éjjel Ofelia üzenetet küldött nekem.
„Elérted, amit akartál. Elszakítottad a fiamat a saját családjától.”
Azzal is megfenyegetett bennünket, hogy beperel minket, amiért nyilvánosan megszégyenítettük.
Andréshez fordultam.
– Egy dolgot szeretnék, ha megértenél – mondtam. – Nem fogom egyedül megoldani azt a problémát, amiről te eddig nem akartál tudomást venni. És a megtakarításaimat sem fogom ügyvédekre költeni egy olyan örökség miatt, amelynek az ellenőrzését te hónapokon át halogattad.
Bólintott.
Másnap írt Mateónak, és azt javasolta, hogy a három örökös közösen fogadjon ügyvédet.
Daniela eleinte vonakodott beleegyezni.
Végül azonban ő is megjelent a következő hétre kitűzött megbeszélésen.
Az ügyvédnő alaposan átvizsgálta a hagyatéki iratokat, a közjegyzői meghatalmazást és az ingatlan adásvételi szerződését.
Az eredmény egyértelmű volt.
A ház eladásából származó pénz továbbra is a három unokát illette.
Ofelia jogosult volt átvenni a vételárat.
Arra azonban nem volt joga, hogy megtartsa.
Köteles volt tételesen elszámolni a pénzzel, és kifizetni az örökösöknek járó összegeket.
– Nem fogunk önhatalmúlag elvenni senkitől egy lakást – tisztázta az ügyvédnő. – Először hivatalos felszólítást küldünk Ofelia asszonynak. Ha nem válaszol, bírósági úton kell követelnünk az elszámolást és a pénz kifizetését.
Andrés aláírta az ügyvédi megbízást.
Ezúttal nem nézett rám jóváhagyást keresve.
Saját maga hozta meg a döntést.
Még aznap kikértük az új lakás ingatlan-nyilvántartási adatait.
A dokumentum pontosan azt igazolta, amit Ofelia az esküvőn mondott.
A lakás kizárólag az ő nevén szerepelt.
Az ingatlant azután vásárolta meg, hogy megkapta a Santa Tere-i ház eladásából származó pénzt.
Az adásvételi szerződésben szereplő vételár 3 900 000 peso volt.
Ez önmagában még nem bizonyította, hogy a vásárláshoz felhasznált összeg minden egyes pesója az örökségből származott.
De a korábbi átutalási bizonylattal és Ofelia kitérő válaszaival együtt már bőven elegendő okot adott arra, hogy teljes körű elszámolást követeljünk.
Az anyósom első hivatalos válasza az ügyvédjén keresztül érkezett.
Azt állította, hogy a pénz kezelése családon belüli döntés volt.
Szerinte a három unoka beleegyezett abba, hogy ő maga dönthessen az összeg felhasználásáról.
Csakhogy semmiféle aláírt megállapodást nem tudott bemutatni, amelyben Andrés és Mateo hozzájárult volna ahhoz, hogy az örökrészükből másnak ajándékozzanak.
A válaszunk egyszerű volt.
Részletes pénzügyi kimutatást kértünk, valamint azt, hogy mindhárom örökös kapja meg a neki járó 1 360 000 pesót.
Daniela egyharmados részét is pontosan el kellett különíteni.
Nem lehetett arra hivatkozni, hogy ő rászorul a segítségre, és emiatt a másik két örökös pénzét is szabadon felhasználhatják.
Daniela tiltakozott.
– Nekem is jár az egyharmad! Nem vagyok tolvaj!
– Akkor követeld a saját harmadodat – feleltem. – De ne hagyd, hogy az anyád a nehézségeidre hivatkozva mások pénzét is magánál tartsa!
Egy hónappal később Daniela olyasmit mesélt, amitől sok minden világosabbá vált számomra.
Ofelia egész életében Andréshez hasonlítgatta őt.
Ha a fia elért valamit, azt úgy állította be, mintha a lánya ellen elkövetett igazságtalanság lenne.
Ha Daniela nehézségekkel küzdött, Ofelia szerint azért mindig valamilyen különleges kárpótlás járt neki.
Ez persze nem mentette fel Danielát azért, hogy a többiek megkérdezése nélkül elfogadta az ajándékot.
De lassan ő maga is kezdte felismerni, hogyan manipulálta az anyja.
A hivatalos felszólítás után Ofelia végül átadott néhány bankszámlakivonatot.
Írásban is elismerte, hogy a ház eladásából származó pénz túlnyomó részét a lakás megvásárlására használta.
Továbbra is azzal védekezett, hogy nem költötte el a pénzt, csupán ingatlanba fektette.
Az írásos elismerés segített bizonyítékokkal alátámasztani a követelésünket.
A pénzt azonban továbbra sem akarta visszaadni.
Végül polgári pert indítottunk.
Nem érkeztek rendőrautók.
Senkit sem bilincseltek meg.
Nem volt látványos letartóztatás vagy hangos bírósági jelenet.
Csak ügyvédi díjak, iratokkal teli mappák és hosszú hónapok bizonytalansága.
Amikor Ofelia ráébredt, hogy a bíróság előtt kell majd megmagyaráznia, hogyan kezelte a három meghatalmazója pénzét, hirtelen tárgyalni akart.
Öt hónappal az esküvőnk után találkoztunk egy semleges irodában.
Daniela az anyjával szemben ült.
A toronyház kulcscsomója ezúttal nem volt nála.
Ofelia azzal az ajánlattal állt elő, hogy a követelt összegnél kevesebbet fizetne vissza.
Szerinte ugyanis az ingatlan eladásával kapcsolatos fáradozásaiért külön díjazás illette meg.
Andrés azonnal visszautasította.
– Ha pénzt akartál kérni a ház eladásának intézéséért, előre meg kellett volna állapodnunk róla. Nem utólag, miután elköltötted azt, ami nem volt a tiéd.
Én előre mindent kiszámoltam, és újra átnéztem az összegeket.
Ezúttal azonban hagytam, hogy Andrés vezesse a tárgyalást.
– Két lehetőséged van, anya – mondta. – Vagy tételesen elszámolsz, és megállapodunk a teljes visszafizetésről, vagy folytatjuk a pert. Többé nem dönthetsz helyettünk.
Ofelia Daniela felé fordult.
Azt várta, hogy a lánya majd ismét megvédi.





