– Anya mondta, hogy a nagymama után maradt pénzt fogja felhasználni – vallotta be halkan. – De azt is mondta, hogy ti beleegyeztetek, mert ráértek még várni.
– Soha nem egyeztünk bele – felelte Andrés.
Rubén közelebb akart lépni, de Daniela eltolta magától.
Ofelia közben a mikrofonért nyúlt, amelyet a ceremóniamester az egyik asztalon hagyott.
Lucía néni, aki végül az általam kijelölt helyen ülhetett, lassan letette a villáját.
Édesanyám a terem túlsó végéből figyelt.
Tudta, hogy minden erőmmel visszafogom magam.
Nem azért, mert féltem Ofeliától.
Hanem mert éreztem, hogy amit most kimondunk, végleg szétszakíthat egy családot.
Ekkor előreléptem.
Egy kérdés már percek óta nem hagyott nyugodni.
– Ofelia asszony, Daniela aláírta már a lakás tulajdonjogának átruházásához szükséges okiratokat?
Az anyósom olyan erősen szorította az üres dobozkát, hogy az ujjai belefehéredtek.
– Egyelőre még az én nevemen van. Majd később elintézzük a papírokat.
Daniela lassan leengedte a kezét.
A kulcsok halkan összekoccantak.
Andrésre néztem.
Az anyja három örökös pénzét használta fel arra, hogy ingatlant vásároljon.
Ráadásul azt a lakást még csak át sem íratta annak a nevére, akinek állítólag ajándékozta.
Ofelia ekkor egészen közel lépett a fiához.
A hangja olyan hideggé vált, hogy mindenki tisztán hallotta körülöttünk.
– Vagy ebben a pillanatban befogod a feleséged száját, Andrés, vagy elfelejtheted, hogy valaha is volt anyád!
Döbbent csend telepedett a társaságra.
Andrés nem mozdult.
Csak nézte az anyját.
És ekkor először láttam rajta, hogy nem mentegetni akarja őt.
A következő mondata azonban még engem is meglepett.
3. RÉSZ
Andrés nem válaszolt azonnal.
Előbb a Daniela kezében csillogó kulcsokra nézett, aztán a telefonján megnyitott banki bizonylatra, végül az anyjára.
Öt év alatt először láttam, hogy nem próbál kifogást találni a viselkedésére.
– A fiad vagyok – mondta csendesen, de határozottan. – Nem az alkalmazottad. És Valeria nem fog hallgatni csak azért, mert olyan kérdéseket tesz fel, amelyeket nekem már négy hónappal ezelőtt fel kellett volna tennem.
Ofelia azonnal felemelte a mikrofont.
– Halljátok, hogyan beszél velem a saját fiam? Ennyi minden után, amit érte tettem!
Megkértem a ceremóniamestert, hogy halkítsa le a zenét.
Nem téptem ki senki kezéből a mikrofont.
Egyszerűen kinyújtottam a kezemet, ő pedig átnyújtotta a második készüléket, amelyet korábban a pohárköszöntőkhöz használtunk.
– Ha már ön úgy döntött, hogy mindenki előtt akarja megbeszélni ezt az ügyet, akkor legalább tisztázzuk a tényeket – kezdtem.
– Az Emilia nagymama után maradt háznak három örököse volt. Ön arra kapott meghatalmazást, hogy eladja az ingatlant, és szétossza a vételárat. Arra senki sem hatalmazta fel, hogy saját maga döntse el, melyik unoka mennyit érdemel.
Néhány vendég zavartan lesütötte a szemét.
Mások továbbra is bennünket figyeltek.
Szégyent éreztem.
De nem azért, amit mondtam.
Az fájt, hogy annyi időt, pénzt és szeretetet fordítottam egy olyan ünnepségre, amely most egy családi megaláztatás színterévé változott.
– Itt van a közjegyzői iroda e-mailje – folytattam. – A házat négy hónappal ezelőtt eladták, és a teljes vételárat akkor ki is fizették. Ha Daniela lakását ebből a pénzből vásárolta, akkor részletes elszámolást kérünk. Nem magyarázkodást.
– De hát a lányomnak semmije sincs! – robbant ki Ofelia.
– Van munkája, férje és egyharmad része a nagymamánk örökségéből – felelte Andrés. – Ahhoz viszont nincs joga, hogy Mateo és az én részemet is megkapja.
Daniela sírva fakadt.
Rubén, aki addig szinte egyetlen értelmes szót sem szólt, váratlanul megkérdezte, hogy akkor mégis ki fogja fizetni a toronyház közös költségét.
A kérdés annyira oda nem illő volt, hogy senki sem tudott mit felelni.
Mateo az anyósa helyett a nagynénjéhez lépett.
– Én nem akartam veled veszekedni – mondta. – Amikor meghatalmaztalak, bíztam abban, hogy megkapom a részemet. Most viszont tudnom kell, mi történt a pénzemmel.
Ofelia ismét azt hajtogatta, hogy családi befektetést hajtott végre.
Egyetlen pillanatra sem ismerte el, hogy bárkinek tartozna.
Sőt, azt állította, hogy ha eljön az ideje, mindannyian hálásak leszünk neki ezért a döntésért.
Andrésre néztem, és megkértem, hogy fejezzük be a vitát.
Már lelepleztünk egy bizonyítható hazugságot, és olyan ingatlanvásárlásról szereztünk tudomást, amely komoly magyarázatra szorult.
A további kiabálástól azonban egyetlen peso sem került volna vissza az örökösökhöz.
– Anya, most hazamész – mondta Andrés. – Holnap írásban folytathatjuk ezt a beszélgetést. De többé nem engedem, hogy a saját esküvőnket használd fel a megalázásunkra.
Ofelia úgy bámult rá, mintha idegen ember állna előtte.
– Te most kidobsz engem?
– Arra kérlek, hogy menj el. Ha pedig továbbra is az életünk része szeretnél maradni, meg kell tanulnod tisztelni bennünket.
Daniela dühösen felém indult.
– Élvezted, igaz? Élvezted, hogy elvehetted az ajándékomat!
– Semmit sem vettem el tőled – feleltem. – Az anyád adott neked néhány kulcsot. Egyelőre még csak nem is te vagy a lakás tulajdonosa. Inkább azt kérdezd meg tőle, miért kellett három ember pénze ahhoz, hogy neked ígérhessen valamit.
A sógornőm nem válaszolt.
A dobozkát letette az egyik székre, majd Rubén társaságában kisétált a teremből.
Ofelia utánuk indult.
Magával húzta azt a hatalmas táskát is, amelybe a konyha mellett hagyott ételesdobozait pakolta.
Marisol udvariasan átadta neki a csomagot, de nem engedte vissza a felszolgálóhelyiségbe.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Néhány hosszú másodpercig senki sem szólalt meg.
Végül Andrés bocsánatot kért a vendégeinktől, különösen Mateótól.
Megfogtam a férjem kezét, és jeleztem a ceremóniamesternek, hogy folytatódhat az ünnepség.





