Patricia a bíróság épületénél várta.
– Ideges vagy?
– Egy kicsit.
– Minden elő van készítve. Nincsenek gyerekeitek, vagyonelkülönítésben házasodtatok, a lakást pedig még a házasság előtt örökölted. A hamisított dokumentum ügyében külön eljárás folyik.
Diego nem jelent meg.
A tárgyalásról azonban szabályszerűen értesítették.
A bírónő áttekintette az iratokat, majd kimondta a házasság felbontását.
Amikor Valeria meghallotta ezeket a szavakat, különös, szinte leírhatatlan érzés kerítette hatalmába.
Nem akart örömében kiabálni.
Sírni sem támadt kedve.
Olyan volt, mintha valaki lassan leemelt volna a mellkasáról egy hatalmas követ, amely évek óta nyomasztotta.
Amikor kiléptek a bíróság épületéből, Patricia rámosolygott.
– Gratulálok! Most már hivatalosan is elvált nő vagy!
Valeria mély levegőt vett.
– Sosem gondoltam volna, hogy ez a szó egyszer ennyire boldoggá tesz.
Mielőtt elbúcsúztak volna, Patricia emlékeztette rá, hogy a vitatott dokumentum ügyében továbbra is folyik a vizsgálat. A benyújtott kifogással azonban már hivatalosan rögzítették, hogy Valeria nem ismeri el sajátjaként az aláírást.
Valeria megköszönte az ügyvédnő munkáját.
Aztán úgy döntött, ünnepelni fog.
Nem hatalmas bulival.
Nem akart bizonyítani senkinek.
Egyszerűen csak élvezni szerette volna a saját társaságát.
Útközben betért egy ínyencboltba, ahol sajtokat, zöld szőlőt, olajbogyót, kézműves kenyeret, serrano sonkát és egy üveg gránátalmalevet vásárolt.
Ezután kiválasztott egy gyönyörű, piros bogyós gyümölcsökkel díszített csokoládétortát.
A cukrászdában az eladó megkérdezte:
– Születésnapra lesz?
Valeria elmosolyodott.
– Annál sokkal jobb alkalomra. Ma a szabadságomat ünneplem.
Nem sokkal délután három óra után ért haza.
Churro hangos nyávogással fogadta, és a lábához dörgölőzött.
– Ma ünnepelünk, dagikám!
Levette a kosztümjét, és átöltözött egy kényelmes, mégis elegáns smaragdzöld ruhába.
Halk zenét kapcsolt.
Egy fatálcára szépen elrendezte a sajtokat, a szőlőt és a pirított kenyérszeleteket.
Ezután az asztal közepére helyezte a tortát.
A gránátalmalevet egy szép kristálypohárba töltötte.
Végül a saját magának vásárolt virágok mellé tette a válásról szóló határozat másolatát.
Elégedetten nézett végig az asztalon.
Hosszú évek óta először nem azért készített ételt, hogy valaki másnak örömet szerezzen.
Mindez kizárólag neki szólt.
Éppen egy darab sajtot készült megkóstolni, amikor különös zajra lett figyelmes.
Fémes kaparászás hallatszott a bejárati ajtó felől.
Aztán újra.
Majd harmadszor is.
Valaki kulcsot próbált bedugni a zárba.
Valeria lassan letette a poharát.
Az ajtóhoz lépett, és belenézett a kukucskálóba.
A látványtól majdnem hangosan felnevetett.
Ofelia állt az ajtó előtt, karján egy hatalmas kézitáskával, a kezében pedig egy csomó régi kulccsal.
Mögötte Diego álldogált.
Pontosan ugyanazokat a bőröndöket hozta magával, amelyekkel hónapokkal korábban elköltözött.
Csakhogy most szinte rá sem lehetett ismerni.
Lefogyott.
Mély karikák sötétlettek a szeme alatt.
Az inge gyűrött volt.
Ofelia továbbra is a zárral küszködött.
– A fenébe is! Ez az átkozott kulcs nem megy bele!
– Anya, inkább csengess be! – motyogta Diego.
– Persze hogy nem megy bele, mert az a nő minden zárat lecserélt! Mintha megtilthatná neked, hogy belépj a saját otthonodba!
Valeria elmosolyodott.
Ofelia tehát tényleg megtartotta a kulcsok másolatát.
És most úgy készült beköltöztetni a fiát, hogy eszébe sem jutott engedélyt kérni.
Valeria hirtelen kitárta az ajtót, de határozottan megállt a küszöbön.
Ofelia ijedtében összerezzent.
– Na végre! Miért cseréltetted le a zárakat?!
Valeria nyugodtan nézett rá.
– Mert itt lakom, és így döntöttem.
– Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem! – csattant fel Ofelia. – A fiam szakított Renatával. Vége annak az ostobaságnak, és most visszaköltözik hozzád!
Az asszony a bőröndökre mutatott, mintha egy megmásíthatatlan döntést jelentene be.
– Nyugalomra van szüksége. Neked pedig hálásnak kellene lenned, amiért úgy döntött, hogy visszajön!
Valeria nem válaszolt azonnal.
Diego közben észrevette a mögötte megterített asztalt.
Felcsillant a szeme.
Meglátta a tortát, a sajtokat, a szőlőt és a poharakat.
Az arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg.
– Nahát! – kiáltott fel. – Még valami különlegeset is készítettél!
Egy lépést tett a lakás felé.
– Honnan tudtad, hogy jövünk? Na mindegy, ami történt, azt majd később megbeszéljük. Előbb együnk valamit, mert reggel óta egy falatot sem ettem!
A bőröndjét maga után húzva megpróbált belépni.
Valeria azonban nem mozdult.
– Diego, ki hívott meg téged?
A férfi zavartan felnevetett.
– Ugyan már, Valeria, ne kezdd megint! Tudom, hogy mérges vagy, de mindent helyrehozhatunk!
Ofelia azonnal közbevágott.
– Pontosan! Minden házasságban vannak nehéz időszakok. A lényeg, hogy a fiam hajlandó megbocsátani neked mindazt, amit tettél!
Valeria hitetlenkedve nézett rá.
– Nekem megbocsátani?!
– Igen! Mert te sem voltál ám tökéletes feleség!
Néhány másodpercig elviselhetetlen csend telepedett rájuk.
Aztán Valeria nevetni kezdett.
Nem idegességében nevetett.
A nevetése nyugodt volt, szinte szórakozott.
Diego összeráncolta a homlokát.
– Mi olyan vicces?
Valeria az asztalra mutatott.
– Egy dologban igazad van, Diego. Valóban ünnepséget készítettem elő.
A férfi elégedetten elmosolyodott.
– Tudtam én!
– Csakhogy nem a te hazatérésedet ünneplem.
Diego arcáról lassan eltűnt a mosoly.
Valeria felvette az asztal mellé helyezett kék mappát, és előhúzott belőle egy dokumentumot.
– Ma megszületett a válásunkról szóló határozat. Azt ünneplem, hogy a házasságunk véget ért.
Ofelia szája tátva maradt.
Diego mozdulatlanná dermedt.
– Miféle válás? – kérdezte végül.
– Az, amelyet azután indítottam el, hogy elköltöztél Renatához.





