A teljes képernyőt elfoglalta Mariana egyik értesítése.
„Megerősítetted a kedvezményezettet? Az előleget már kifizettük.”
A szívem vadul kalapálni kezdett.
Még a jelszót sem kellett kitalálnom.
Julián évek óta nem változtatta meg.
Megnyitottam a beszélgetést, és lefényképeztem a képernyőt, anélkül hogy bármit töröltem volna.
Amit ott találtam, attól megfagyott bennem a vér.
Fényképek egy hatmillió mexikói pesóról szóló életbiztosításról.
Egy dokumentum, amelyen az én aláírásomat hamisították meg.
És egy állítólagos orvosi szakvélemény, amely szerint zavartsággal és emlékezetkieséssel járó epizódjaim voltak.
Lentebb egy megosztott mappát találtam.
A neve ez volt:
„Előkészületek”.
A mappában egy temetkezési vállalkozás árajánlata szerepelt.
Részletes utasítások a hamvasztásomhoz.
És egy előleg befizetésének igazolása, amelyet Julián cége teljesített.
Hányinger tört rám.
Aztán megnyitottam az utolsó oldalt.
Valaki kézzel beírt egy dátumot.
Fölé pedig ezt írta:
„A haláleset várható időpontja.”
Közelebb hajoltam a képernyőhöz.
A következő vasárnap szerepelt rajta.
A negyvenedik születésnapom.
2. RÉSZ
Úgy rohantam ki a házból, hogy még egy pulóvert sem vettem magamra.
Az utca túloldalán leültem a járdaszegélyre, és a hálószobánk ablakait bámultam, amíg meg nem érkezett a rendőrautó.
Aznap már nem léptem be újra a házba.
Az egyik rendőr biztonságos helyre kísért, és értesítette az ügyészséget.
Ezután mentővel vittek a sürgősségire, ahol a szédülésemet és egy ismeretlen anyaggal való esetleges mérgezést kellett kivizsgálniuk.
Indulás előtt megmutattam a rendőröknek a videófelvételt és az iPadről készített fényképeket.
Az adataimat felvevő rendőrnőt Patricia Mezának hívták.
Gondosan feljegyezte, hol találhatók az egyes eszközök, és elmagyarázta, miért fontos az eredeti fájlokat változatlan állapotban megőrizni.
A hivatalos feljelentést a mexikóvárosi ügyészségen kellett megtenni.
A ház átvizsgálásához pedig a megfelelő jogi engedélyekre és eljárási lépésekre volt szükség.
Senki sem ígérte meg, hogy Juliánt még aznap délután letartóztatják.
A kórházban vért vettek tőlem.
Neurológiai vizsgálatra küldtek, és rengeteg kérdést tettek fel a gyógyszereimről, a munkámról és azokról a háztartási szerekről, amelyekkel kapcsolatba kerülhettem.
Az orvosnő nagyon óvatosan fogalmazott.
– Ledesma asszony, a tüneteinek többféle oka is lehet. Célzott vizsgálatok nélkül nem állíthatom, hogy valaki megmérgezte.
Komolyan rám nézett.
– De azok alapján, amiket látott, azt javaslom, semmiképpen ne aludjon újra abban a szobában.
Megkértem, hogy a kórlapomon pontosan tüntesse fel a tüneteimet, azok hozzávetőleges kezdetét és a gyanúm okát.
A munkám során megtanultam, hogy egy pontosan dokumentált tény többet érhet húsz dühös vádemelésnél.
Ezután felhívtam a húgomat, Lucíát.
Coyoacánban lakott.
Megkértem, hogy amint a hatóságok engedélyezik, hozzon el néhány személyes holmit a házból.
A következő hívásom az ügyvédemhez, Adriana Salashoz ment.
Juliánnal házassági vagyonelkülönítésben éltünk.
Adriana már jó ideje segített nekem egy ingatlanvagyont kezelő alapban lévő részesedésem ügyeit rendezni, amelyet a nagyapámtól örököltem.
– Ne próbálj tovább nyomozni az iPaden keresztül! – figyelmeztetett. – Már eleget láttál ahhoz, hogy értesítsd az ügyészséget. Most a számláidat kell biztonságba helyeznünk, és mindent pontosan dokumentálnunk kell.
Elmeséltem neki Mariana üzenetét is.
A vonal túlsó végén hosszú csend következett.
Aztán Adriana megkérdezte:
– A férjed egyáltalán tudja, mennyit ér valójában az örökölt részesedésed?
– Azt hiszi, körülbelül hétmillió pesót – válaszoltam. – Soha nem nézte meg a pénzügyi kimutatásokat. Csak az érdekelte, mennyi pénzt lehetne kivenni belőle.
A részesedésem tényleges értéke ekkorra már megközelítette a huszonkilencmillió pesót.
Ez persze nem jelentette azt, hogy ezt az összeget csak úgy felvehettem volna készpénzben.
Az alapnak szigorú szabályai voltak, vagyonkezelők felügyelték, és a pénz felhasználását különböző korlátozások szabályozták.
Julián nagyjából tudott erről.
De soha nem érdekelte annyira, hogy megértse a különbséget.
Aznap este megszólalt a telefonom.
Julián hívott.
Felvettem.
– Na, hogy van az én beteg kis feleségem? – kérdezte olyan mézesmázos hangon, amitől most már felfordult a gyomrom.
– Fáradt vagyok.
– Akkor pihenj sokat, kicsim!
– Azt teszem. Luciánál vagyok.
– A húgodnál?
A hangja hirtelen megváltozott.
– Miért nem vagy otthon?
– Megint megszédültem.
Rövid csend következett.
Aztán megszólalt.
– Holnap mindenképpen ágyban kellene maradnod. Tudod… a saját párnádon.
Megdermedtem.
– Pénteken hazamegyek – tette hozzá.
Lehunytam a szemem.
A saját párnádon szavakat olyan furcsán hangsúlyozta, mintha külön meg akarna győződni róla, hogy megértettem.
– És hogy mennek a dolgok Monterreyben? – kérdeztem.
– Minden rendben, szerelmem. Majd elmesélem, ha hazaértem.
Bontottam a hívást, mielőtt elárult volna a remegő hangom.
Másnap Adriana elhozta azokat a bankszámlakivonatokat, amelyeket én magam kértem ki a bankoktól, valamint a számláimhoz kapcsolódó biztonsági figyelmeztetéseket.
Valaki megpróbált egymillió-négyszázezer pesót átutalni a személyes számlámról egy Juliánhoz köthető társaságnak.
A tranzakció kizárólag azért hiúsult meg, mert hiányzott az általam jóváhagyandó második biztonsági azonosítás.
A közös bankszámlánkról azonban, amelyhez mindketten hozzáfértünk, valóban eltűnt hatszázharmincezer peso.
Három külön átutalással.
A pénz egy építőipari vállalkozáshoz került, amely régóta esedékes munkákért követelt fizetést Juliántól, valamint egy utazási irodához.
Ez már nem valamilyen jövőbeli örökségről szólt.
Ez a mi közös pénzünk volt.





